Postás a világ végén

Hogy jutnak el a levelek oda, ahová autóval nem tudják elvinni? Körbejártuk.

Több mint egy éve, 2015 áprilisában közölt szép képriportot a brit Daily Mail az amerikai Supai faluból, ám velem csak mostanában jött szembe. Az Arizona állami települést az egyik legkisebb indián törzs, a havasupaiok lakják – összesen hatszázan. A falu nyolc mérföldre (közel 13 kilométerre) fekszik a legközelebbi úttól a Grand Canyon egyik völgyében, a Havasu kanyonban, amely a törzs 1975-ben kialakított rezervátumában fekszik.

Így csak helikopterrel vagy szamárháton lehet megközelíteni. Márpedig el kell jutni oda, hiszen Supaiban iskola, templom, posta, különféle üzletek és kávézó is működik. Ráadásul a település turizmusból él: évente húszezren látogatnak ide, hogy megnézzék a falut és a gyönyörű, harminc méter magas Havasupai vízesést. A helybéliek trükkösek, ugyanis csak úgy nem lehet felugrani a faluba, hogy nem száll meg az ember a településen – amelynek közelében további kettő vízesés is található.

###HIRDETES###

No de ami a mi szempontunkból a legérdekesebb, hogy az Egyesült Államok utolsó szamaras postása is itt teljesít szolgálatot. 9-10 szamárral, más források szerint 50 állattal (köztük lovakkal) teszi meg az oda-vissza 26 kilométeres utat a postás, aki gyakran maga is indián. A rakomány akár 1800 kilogramm is lehet egy úton, mivel a postás viszi fel a településre a különféle étel- és bútorszállítmányokat is – írta 2015 júliusában a Mental Floss.

Egy 2000 januárjában leadott riportjában a CBS News is beszámolt a szamaras postásról, akit akkor Charlie Chamberlainnek hívtak. Állítása szerint ez a legolcsóbb és legbiztonságosabb módja, hogy a csomagok eljussanak a célpontba, ráadásul mindenféle időjárási viszonyok között ki tudják vinni a leveleket és szállítmányokat – erre egy helikopter nem lenne képes.

###HIRDETES2###

„Van nálunk tej, tojás, fagyasztott élelmiszer, meg persze rendes levelek is” – mesélte Chamberlain, hozzátéve, hogy az útvonalról nem tudnak letérni, így a sürgős levelek esetében felkötik azt egy szamárra, amelyet elengednek és megfuttatják. A UPS és FedEx csomagküldő cégek is a szamaras postással szállíttattak ki ekkoriban. A helyiek mindig nagyon várják a postást, hiszen a legközelebbi szupermarket a kanyon tetején, majd 200 kilométer messze található. Chamberlain elmesélte:

„Egyszer kiszámoltam, hogy az alatt a 21 év alatt, míg ezt csináltam, már kétszer körbelovagoltam volna lóháton a világot. Imádom.”

Szép dolog, hogy szamárháton kézbesítenek leveleket az Egyesült Államokban, de Magyarországon is történtek már érdekes dolgok postás körökben. Ugyan hazánkban különleges földrajzi, környezeti viszonyok nincsenek és nem is voltak – így a posta nem kényszerült extrém kézbesítési helyzetekre – érdekes kézbesítési módszerek azonban akadtak az elmúlt évtizedekben – közölte az MNO-val Apáti-Tóth Kata, a Magyar Posta Zrt. szóvivője.

„A mindenkori magyar posta hivatalosan kézbesítésre emberi erőt, lovat, lófogatú járművet, kerékpárt, motort és gépjárművet használt”

– írta levelében a szóvivő. 1962 óta teljesítenek szolgálatot lovas postások Magyarországon, hegyvidékeken és a tanyavilágban alkalmazták az erre alkalmas hátasokat a legtovább.

Ma már csak a Bács-Kiskun megyében fekvő Gátér környékén lévő tanyák lakói mondhatják el magukról, hogy lovaskocsival viszik ki nekik a leveleket. Kulik Istvánról, az ország utolsó lovas postásáról 2011 májusában közölt hosszabb riportot az Origo, amelyben a férfi – és lova – egy napjáról meséltek. „Mára e térség kivételével minden tanyavilágban az út szélére kihelyezett postaládába történik a kézbesítés” – közölte Apáti-Tóth Kata.

A szóvivő hozzátette: a Mátrában a korábbi időszakokban a kézbesítők felszerelésének hivatalos része volt a síléc, a hótaposó.

„Háborúk idején használtak még állatokat, kutyákat, galambokat kézbesítésre, de ezeket nem a posta által fenntartott tábori postaszolgálat használta, hanem a hadsereg.”