Amikor 1916. augusztus 27-én este kilenc órakor Edgar Mavrocordat bécsi román nagykövet átnyújtotta az osztrák–magyar külügyminiszternek hazája hadüzenetét, a román hadsereg már fél órája támadásban volt a Kárpátokban. A mai Magyarországnál nem sokkal nagyobb területű, mindössze hét és fél milliós lakosságú Román Királyság méretéhez képest óriási, 800 ezer fős hadigépezetet állított fel mintegy 400 ezer fegyveressel. Ennek háromnegyede indult meg a Monarchia ellen, hogy megkaparinthassa a régóta áhított Erdélyt.
A Magyarországon meggyökeresedett közhiedelemmel ellentétben a román támadás egyáltalán nem „váratlan árulás” volt – világosított fel minket Pollmann László. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum vezető munkatársa szerint a meglepetés csupán annyi volt, hogy a románok a vártnál két héttel korábban támadtak. Bukarest papíron ugyan a központi hatalmak szövetségese volt – a hármas szövetség kültagjaként már 1883 óta –, és legutóbb éppen 1913-ban írta alá Károly király a szövetségi szerződést Németországgal és a Monarchiával, de ezt a németből románná vedlett Hohenzollern-ági uralkodó sosem ratifikáltatta a bukaresti parlamenttel. Sőt: minden nyomás ellenére titokban is tartotta, mert félt a Monarchia-ellenes román közvélemény haragjától. Az első világháború kitörésekor a kis királyság már eleve a semlegességet választotta, és a németbarát Károly halála, illetve Ferdinánd trónra lépése után még erőteljesebbek lettek az antantbarát hangok. Ráadásul a papíron létező német–osztrák–magyar szövetségről a szerződés titkossága miatt az egész országban csak féltucatnyi ember tudott – írta körül a helyzetet Pollmann.
A román elit Erdély-éhségéről a Monarchia hadvezetésének józanabbik fele sem táplált illúziókat, ezért Friedrich Beck-Rzikowsky altábornagy már az 1880-as években jelezte, hogy
Erdélyt csak látszólag védik jól a Kárpátok, a sok szoros és hágó miatt olyan, mint az ementáli sajt.
Egy erődrendszer kiépítésére viszont egyszerűen nem volt pénz, ráadásul sokak gyanakvását elaltatta az 1883-as szövetségi szerződés – például Beck utódjáét, Conrad von Hötzendorfét vagy Erich von Falkenhayn tábornokét, akik az oroszok ellenében valódi szövetségesnek hitték a románokat.
Beck ezért egy másik tervet dolgozott ki: helyesen számolt azzal, hogy Románia egymagában sosem merné megtámadni a Monarchiát, csak az oroszokkal együtt, ezért feltételezte, hogy a román támadás idején még az Erdély védelmét ellátó nagyszebeni hadtest is valahol a hatalmas cári hadsereg ellen fog harcolni. Ezért úgy gondolta, hogy a védtelen hágókon beözönlő románokat az erdélyi népfelkelők, csendőrök és kisszámú katona feltartóztatja a Maros–Kis-Küküllő vonaláig, amíg a Monarchia erősítése meg nem érkezik.
Lényegében így is történt aztán: a románok hosszasan kivártak, többek között azért, hogy a kegyeikért versengő felektől a legtöbbet kicsikarhassák. A Monarchia az erdélyi románságnak tett gesztusok mellett Németországgal karöltve buzgón vásárolta a román ipartermékeket, az antant pedig hevesen bólogatott a „jogos” román területi követelésekre. Végül Bukarest hosszas sürgetésre 1916. augusztus 17-én aláírta a titkos szerződést az antanttal, elkötelezve magát a hadba lépésre és arra, hogy semmi esetre sem köt különbékét a központi hatalmakkal,
cserébe pedig megkapja Magyarország területét egészen a Tiszáig.
A románok eltaktikázták magukat – mondta Pollmann –, túl sokáig vártak, lekéstek az orosz Bruszilov-offenzíva első feléről, amelynek célja a központi hatalmak összeroppantása volt – jobb időzítéssel valóban kiüthették volna Ausztria-Magyarországot (amely csodával határos módon mégis négy fronton kitartott). Végül augusztus 27-én éjszaka indultak meg 300 ezer emberükkel 18 különböző ponton, csaknem tízszeres túlerővel rohanva le a szinte teljesen védtelen Erdélyt, miközben a Monarchia két-három millió fős hadserege három fronton harcolt.
A román betörésre ugyan megvoltak a kiürítési terveink, de mivel a támadást hetekkel későbbre várta a Monarchia, ezért – éppen a pánik elkerülése végett – ezeket nem hozták korábban nyilvánosságra.
Így viszont ténylegesen kitört a pánik, a románok pedig szeptember közepéig elfoglalták Brassót és Csíkszeredát is – a Petrozsényt védő magyar bányászzászlóaljat mind egy szálig lemészárolták –, miközben az Erdély felmentésére átdobott 9. német és az összeszedett 1. osztrák–magyar hadsereg jóval lassabban tudott felfejlődni, mert a vasútvonalat leterhelték a menekülők, a románok pedig egyre közelebb kerültek hadicéljukhoz: kijutni a magyar Alföldre.
„Az oláh vandalizmus igen soknak porrá égette házát, kirabolta üzleteit, a véletlenül épen maradt házakból minden fellelhetőt elvittek, úgy hogy ha visszakerülünk Csíkszeredába, romokon és megmaradt szobáink négy falán kívül egyebet nem találunk.”
(Takács Károly csíkmegyei református körlelkész 1916. október 30-i lelkészi jelentése)
Eközben a korabeli források óriási károkról írnak, amelyeket a fegyelmezetlenebb románok az elfoglalt területeken okoztak: főleg a későbbi visszavonulásnál, amikor a felperzselt föld taktikáját követve vittek, amit tudtak, és elpusztítottak, amit nem.
Szeptember közepére azonban végre a központi hatalmak hadseregei is felfejlődtek, és bár létszámuk alulmúlta a románokét, harcértékben messze erősebbek voltak: az orosz fronton edződött monarchiás katonák és a románokban csalódott, bosszúszomjas Falkenhayn által vezetett német hadsereg brutális erővel tört előre, és szabadította fel városról városra Erdélyt.
Eközben a megmaradt százezres román hadsereg sorsa sem alakult jobban, amelynek a bolgár–román határt kellett volna tartania az erdélyi offenzíva ideje alatt: az August von Mackensen német tábornok által megszervezett Dunai Hadsereg nemcsak a románokat, hanem a felmentésükre érkező orosz seregeket is szétverte. A románok védekezésre kényszerültek Erdélyben is, de nem bírták a nyomást, az osztrák–német–magyar csapatok három hét alatt tönkreverték Ferdinánd király seregét. Október 4-i kétségbeesett kísérletük is összeomlott Brassónál, seregeink átkeltek a Kárpátokon, a harcok pedig áthelyeződtek a Román Királyság területére. A román ellenállás villámgyorsan felmorzsolódott, Mackensenék október végén bevonultak Constantába, az erdélyi hadsereggel egyesülve pedig
a központi hatalmak seregei elfoglalták a Bukarest környéki erődrendszert is, és 1916. december 6-án bevonultak a román fővárosba.
A román hadsereg csaknem teljesen megsemmisült, Ferdinánd király Jászvásárba menekült, az ország teljes meghódítását csak a megérkező cári seregek, valamint az angol és francia fegyverszállítmányok tudták megakadályozni. A front megmerevedett, a Román Királyság háromnegyede német és osztrák–magyar megszállás alá került: a németek rengeteg kőolajat termeltek ki a román mezőkről, hazánk pedig tulajdonképpen az innen nyert élelmiszerkészletekből tudta ellátni hadseregét a következő évben.
A román hadsereg eközben francia kiképzőtisztek és fegyverzet segítségével jelentősen megerősödött, azonban ellentámadásra ekkor nem kerülhetett sor, mivel Oroszországot 1917 végére kiütötte a háborúból a bolsevik hatalomátvétel, a románoknak egyedül pedig esélyük sem volt. Ezért Ferdinánd fegyverszünetet, majd 1918 májusában békét is kötött a központi hatalmakkal, amelynek értelmében Bulgária megkapta Dobrudzsát, hazánk pedig mintegy 5600 négyzetkilométernyi határsávot a Kárpátokban, míg Romániát Besszarábiával – a mai Moldovával – kárpótolták.
Ferdinánd azonban ezt a békeszerződést sem ratifikáltatta a parlamenttel, és a hadsereget sem szerelte le, hiába írta elő azt az egyezmény. Így a Monarchia tervei között szerepelt, hogy ’18 őszén erővel szerez érvényt a lefegyverzésnek – erre azonban Ausztria-Magyarország szétesése miatt már nem kerülhetett sor.
A történet vége ismert: az Egyesült Államok hadba lépése és a nyugati veszteségek kiütötték a Német Birodalmat, Magyarországon kitört az őszirózsás forradalom, a román hadsereg pedig ismét megindult Magyarország ellenében – ezúttal sikerrel.
