Márton Áron, Erdély megtörhetetlen püspöke

„A kötél a nyakamon; csak azt várom, mikor húzzák meg” – százhúsz éve született Márton Áron.

Aztán 16-án részt vett még a székelyudvarhelyi úrnapi körmeneten, hogy elbúcsúzzon a nyájtól.

A főpásztor világosan látta helyzetét. Néhány nappal a búcsú előtt, május 29-én a román központi pártlap, a Scinteia azzal vádolta, hogy mint a Románia belügyeibe durván beavatkozó vatikáni körök támasza „rágalomhadjáratot vezet a dicső Szovjetunió ellen”. A cikk nyitány volt csupán, hamarosan újabb és újabb írások születtek a püspök ellen, nemegyszer útszéli stílusban. Márton Áronnak eszébe juthatott az alig egy évvel korábbi, Mindszenty hercegprímás ellen zajló, a letartóztatását megelőző, hasonló hangvételű propaganda-hadviselés is; mindenesetre amikor arról értesült, hogy Székelyudvarhelyről hazafelé, még Segesvár előtt le akarják fogni, autójával kerülő utakon haladva, kicselezve az érte küldött titkosrendőröket jutott vissza gyulafehérvári székhelyére.

Öt napot nyert. Az országos népbiztonsági igazgatóság – közismertebb nevén a Securitate – által folyamatosan megfigyelt püspököt Stanciu Stoian kultuszminiszter június 21-re tárgyalásra invitálta Bukarestbe. A meghívás csalétek volt. A tövisi vasútállomás felé tartó, a püspököt és titkárát szállító taxisofőr egy csendesebb útszakaszon defektre hivatkozva megállt, egy hamarosan megérkező terepjáró vezetője pedig felajánlotta, hogy szívesen továbbviszi az utasokat. Miután átszálltak és elhajtottak, az autóban ülők egyike felmutatta Securitate-igazolványát, majd Márton Áron szemét bekötözve a nagyszebeni titkosrendőrségi központba indultak. Az elrabolt főpásztor holléte felől hiába érdeklődtek a püspökség illetékesei a kultuszminiszternél, levelükre nem jött válasz. Csak két év múlva szűnt meg a bizonytalanság, akkor tudták meg, hogy él a püspök: 1951-ben hozták nyilvánosságra, hogy Márton Áront életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.

Lehetetlenség nem észrevenni azt a hasonlóságot, amely a mártíromság vállalásában Márton Áron és Mindszenty József hercegprímás között fennáll. Amikor Mindszenty esztergomi érseki kinevezését kézhez vette, jegyzetet készített kételyeiről. A kinevezés elfogadása mellett szóló két döntő érve a következő volt: „1. Valamilyen börtön valamikor bekövetkezik. 2. Nem utasítom vissza a munkát és a vértanúságot.” (Utóbbi Márton püspök Szent Márton legendájából származó jelmondatát – non recuso laborem, azaz nem vonakodom a munkától – idézte meg.) Azonos nemzedék tagjai voltak – Mindszenty négy évvel volt csupán idősebb –, nagyjából hasonló történelmi tapasztalatokkal, az ebből fakadó keménységgel. Bátorságuk, nyíltságuk, tiszta életük miatt mindketten nagy népszerűségnek örvendtek, amit Márton Áron esetében az is erősített, hogy az esztergomi érsekhez képest jóval közvetlenebb, barátságosabb egyéniség volt.

A csíkszentdomokosi születésű székely fiú a gimnázium után megjárta az első világháború lövészárkait, 1919-ben pedig már főhadnagyi rangban részt vett a székely hadosztály harcaiban. Brassói hadifogsága alatt akár ki is végezhették volna, mint néhány társát, azonban hamarosan szabadulhatott. Másfél esztendős tépelődést követően – közben hiába jelentkezett esztergályosnak egy brassói gyárba, magyar nemzetisége miatt nem alkalmazták – választotta a papi hivatást. Évtizedes lelkipásztorkodás után került fel a gyulafehérvári püspöki aulába, 1939-ben szentelték püspökké. Amikor egy évvel később Erdély északi részét s vele hívei többségét visszacsatolták Magyarországhoz, a nehezebb utat választotta, Gyulafehérváron maradt, bár biztatták, hogy helyezze át székhelyét Kolozsvárra. A kisebbségi sorban maradókat akarta jelenlétével segíteni. 1941-ben így szólt a frissen szentelt Bíró Antal atyához: „Fiam! Tudod-e, mire vállalkoztál? Nehéz idők előtt állunk. Most kaptam a jelentést a Vatikánból, hogy Oroszországban hogyan üldöznek két jezsuita atyát. Ez vár ránk is.” A megpróbáltatások sora nemsokára elérte őt és az országot is. 1944 tavaszán a magyar hatóságok kitiltották Kolozsvárról, mert a Szent Mihály-templomban a deportálások ellen tiltakozott. Egy esztendővel később már a Romániának visszaadott Erdély kisebbségeiért emelte fel a szavát, s a következő években is következetesen kiállt az egyházért, az elkobzott iskolákért, a meghurcoltak jogaiért, az üldözött görögkatolikus vallásgyakorlásért.

Számos helyen raboskodott az ötvenes években, de nem szívesen mesélt a börtönről. A máramarosszigeti fegyház 45-ös cellájában eltöltött időről a betiltott görög katolikus egyház püspöke, Alexandru Todea visszaemlékezéseiből tudhatunk, ő idézte fel higgadtságát, alázatát. Amikor 1980-ban a Securitate felelősségre vonta Todeát, hogy milyen nagy tisztelettel ír egy magyarról, gúnyosan ennyit válaszolt: „Önök a hibásak! Én nem ismertem Márton Áron püspököt addig, amíg önök három évre össze nem zártak vele egy cellába. Enélkül valószínű, hogy soha ilyen jól meg nem ismerhettem volna.”

A két püspök egyébként más papokkal együtt pumpálta fel naponta a vizet a felsőbb emeletekre. Emberpróbáló munka volt. „Az általunk tapasztalt bánásmódhoz viszonyítva irigylésre méltó volt a bánásmód, amelyben a börtön kocája részesült – írta Todea. – Valamennyien holtfáradtak voltunk. A cellában halotti csend honolt – még a lélegzetünket sem lehetett hallani, és egymáson láthattuk, mennyire sápadtak vagyunk valamennyien. [ ] Kifacsartak bennünket, akár a citromot. Megtörtént, hogy valamelyik fegyőr gúnyt űzött belőlünk azzal, hogy fent, a vécékben megengedte a csapokat, a víz elfolyt, mi pedig nem tudtuk elképzelni, miért nem kezd már folyni a víz abból a tetőre fektetett csőből.”

Márton Áron egy hónapos orvosi kezelés után, 1955 márciusában vehette át ismét a Gyulafehérvári egyházmegye vezetését. Eleinte vonakodott attól is, hogy kijöjjön a börtönből. A román állam ugyanis cserébe több kívánságot terjesztett elé. „Feltétel nélkül vagyok csak hajlandó visszatérni Gyulafehérvárra” – üzente vissza. Két évig volt szabad, a lelkipásztori útjain őt kísérő nagy lelkesedéstől megriadva 1957-ben a hatóságok házi őrizetre ítélték, csak a székesegyházba mehetett át misézni. A tíz évig tartó fogság alatt többször próbálták megölni, egyszer rálőttek, házőrző kutyáit rendszeresen megmérgezték. Újabb szabadulását az enyhülő nemzetközi politikának, a Ceausescu-időszak ehhez kötődő kezdeti liberalizációs szakaszának köszönhette.

A számtalan hasonlóság mellett a Mindszenty bíborostól való különbözőségét is leginkább ebben a korszakban érhetjük tetten. Míg az amerikai követségen tartózkodó magyar prímás minden szinten elutasította a párbeszédet a hazai kommunista vezetőkkel, addig Márton Áron elfogadta őket tárgyalópartnernek, de tudott úgy viselkedni, hogy tárgyalási hajlandósága ne tűnjön megalkuvásnak. Fogsága után nem sokkal, 1968-ban állami fogadásra hívták Bukarestbe a többi egyházi vezetővel együtt. A pártfőtitkár-államfő Ceausescu maga mellé ültette. A vezér beszédét „a többiek helyeselték, s tapsoltak – írja a püspök egy följegyzésében –, s mivel nem csatlakoztam az örvendezőkhöz, az Elnök Úr kérdően nézett rám, de nem szóltam semmit. Gondoltam, megvárom, amíg többet tudok.”

Amikor Rómába utazott a pápához – háromszor is járt ott utolsó szabad esztendeiben –, a híresztelés szerint 1971-ben találkozott az amerikai követséget elhagyó Mindszenty bíborossal. Miklós Imre, az Állami Egyházügyi Hivatal vezetője – Balogh Margit történész által kétséges hitelességűnek tartott – feljegyzése szerint Mindszenty állítólag szemrehányást tett Márton püspöknek, hogy miért hajlandó szóba állni a kommunistákkal. Akár igaz, akár nem az anekdota, jól mutatja a kettejük közti mentalitásbeli különbséget, amire a Szentszék is felfigyelt. Az éppen akkor kezdődő szinódusra ugyanis a gyulafehérvári főpásztort meghívták – míg a prímást nem –, sőt fel is szólalt, megfogalmazva a vatikáni keleti politikára vonatkoztatható kritikus észrevételeit: „A hierarchia feladata, hogy szavát felemelje, amikor az igazságot vagy az emberi személyiség méltóságát és alapvető jogait támadás éri.”

Élete utolsó időszaka a betegséggel való küzdelemmel telt. Prosztatarák kínozta, erre hivatkozva négyszer is kérte felmentését az egyházmegye vezetése alól. II. János Pál csak az utolsóra – néhány hónappal Márton Áron halála előtt – adta beleegyezését. „Szeretett Híveim, mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben, és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül” – búcsúzott nyájától. Székesegyházának búcsúünnepén, 1980. szeptember 29-én halt meg. Boldoggá avatási pere napjainkban is tart.