950 éve volt Anglia sorsfordító csatája

A hastingsi csata volt minden idők egyik legnagyobb szárazföldi összecsapása a szigetországban. Utána minden megváltozott.

Az 1066 januárjában II. Harold néven királlyá koronázott Godwinson persze várta Vilmos érkezését, átcsoportosította fő seregét a déli partokra. Ám ugyanazon év szeptemberében megunta a dolgot – Vilmos a rossz idő miatt nem tudott átkelni –, úgy vélte, abban az esztendőben már nem futnak be a normann hajók a ködös Albionba, így visszahívta a flottáját. Egy York környéki viking betörés miatt amúgy is kénytelen volt északra küldeni hadait. A Tostig, az Orkney-szigetek jarlja és III. (Keménykezű vagy Zordszavú) Harald norvég király vezette – főként – viking csapatokat képes is volt legyőzni a Stamford Bridge-i csatában, szeptember 25-én. (Egyes források szerint az Észak Mennykövének is nevezett Harald – Nagy Knut örököseként – kezdett először hadjáratot szervezni Anglia ellen, Vilmos „csak” második volt a sorban.)

Kemény csatát vívtak a felek, a 937-es brunanburhi ütközet óta nem volt ilyen nagy összecsapás angol földön. A vikingek 300 hajóval jöttek, de csak 24 tért haza a sebesültekkel… Ám Harold nem sokáig örülhetett a győzelemnek: Yorkban állomásozván, három nappal a csatát követően megtudta, hogy Vilmos csapatai – amelyek akkor Európa legfejlettebb haderejét alkották – mégis átkeltek a csatornán. Amikor elindultak, Zordszavú Harald már holtan feküdt a Stamford Bridge-i csatamezőn. A Rubicon korábbi cikke szerint az események ilyetén alakulása puszta szerencse volt, nem Vilmos és Tostig összejátszásának eredménye.

II. Harold kényszerhelyzetbe került: a győztes csata után kénytelen volt egész Anglián végigmasírozni seregével, méghozzá erőltetett menetben. Kilenc nap alatt négyszáz kilométert gyalogoltak, utánpótlásért sem álltak meg. A mintegy hétezer fős, gyalogos angol haderő főleg parasztokból állt, a Stamford Bridge-i óriási csata és a menetelés miatt elég elcsigázottan érkeztek a Sussex szélénél fekvő csatatérre. A Hastingstől 14 kilométerre fekvő domb közelében egyébként ma egy Battle, azaz Csata nevű falu található, az eseményeket pedig az 1077-ben készült bayeux-i kárpit néven ismert alkotás is ábrázolja. A kézimunkát angolok készítették, ám Bayeux püspöke – aki talán a megrendelő is lehetett – Hódító Vilmos féltestvére, Odo volt ekkortájt.

Harold Godwinsonék egy mocsaras völgyre néző meredélyen álltak csataalakzatba, míg Hódító Vilmosék a völgyben helyezkedtek el. Ők indítottak aztán támadást október 14-én, szombaton délelőtt 9 körül, ám lovaik megcsúsztak a sárban, gyalogosaikat pedig Haroldék lándzsa-, bot- és kőzápora verte vissza. Vilmos csapatainak egy része menekülőre fogta, ekkor úgy tűnt, Harold két hét alatt megnyeri Anglia addigi két legnagyobb csatáját is. Letódultak a dombról az angolszászok és a menekülők után eredtek, ám Vilmos összeszedte csapatait és szembefordult az üldözőkkel, így elvágta az angol sereg egyik felének útját. Egyes források szerint ez Vilmos szándékos, viking visszavonulást színlelő, majd újra támadó hadicsele volt, mások azonban valódi, breton csapatok által kezdett menekülésként írják le a történetet.

Mindenesetre az ekkor már visszavonuló angolok olyan szorosan vették körül Harold királyt, hogy – a normann krónikák szerint, persze – az elesett angolszász katonáknak nem volt hol a földre zuhanniuk. Meghalt Harold két fivére, majd állítólag őt is szembelőtték egy nyílvesszővel.

Ugyan sokáig úgy sejtették a történészek, hogy ezen sebesülés miatt még a helyszínen elhunyt Harold király, 2014 októberében egy új elméletről számolt be a sajtó. Eszerint Harold túlélte a csatát, Winchesterben rejtőzködött, egész életét utazgatással töltötte zarándokként – akár negyven évvel is túlélve a hastingsi csatát. Igaz, ez egy amatőr történész elmélete, a tudósok elvetik annak lehetőségét, hogy Harold túlélte az ütközetet.

Sőt, a szemsérülés is kitaláció lehet. A csatatérről hazatérők sehol sem számoltak be erről, az első említése Amatus de Montecassino itáliai szerzetes normannokról írt művében található. Az 1080-as években született munkába valószínűleg fikciós elemként került be. Szoktak hivatkozni arra is, hogy az 1077-es bayeux-i kárpiton már szerepel a Harold szemét eltaláló nyílvessző. Ám tudósok azóta megállapították, hogy ezt a részt a 19. században szőtték a kézimunkába, amikor felújították a kárpitot.

###HIRDETES2###

Egyes történészek – akik egy 1997-es fikciós történelmi regényből merítettek – szerint a csata során ebédszünetet tartottak a felek, ám erre semmi bizonyíték nincs – írta a The Week című hetilap a tavalyi évfordulón.

Ugyanitt írtak az alábbiakról is: a normann íjászok valószínűleg kifogytak a nyílvesszőikből. Ennek oka, hogy az angolszászoknak csak nagyon kevés íjászuk volt, így a normannok kilőtt nyilait nem lőtték vissza a „feladóknak”. Utóbbiak értelemszerűen nem mentek át az ellenséghez összeszedni a vesszőket, így a naplementéig, délután ötig tartó csata során jó eséllyel hamar szükségtelenné vált ez a fegyvernem.

A hastingsi csatát követően Vilmos csapatai észak felé az egész országot elözönlötték, ellenállásba nem ütközve szilárdították meg a normandiai herceg uralmát. Decemberben az immár Hódítónak nevezett Vilmost a londoni Westminster apátságban Anglia királyává koronázták. Ő, a vikingek ötödik nemzedéke volt képes megvalósítani azt, amit elődei – köztük például Nagy Knut – nem tudtak: hosszú távon megtartotta Angliát és áthelyezte az észak-európai hatalmi harcok epicentrumát Skandináviából a La Manche csatorna két oldalára. Ugyan dán, majd norvég csapatok is megpróbálkoztak a későbbi évtizedekben Anglia elfoglalásával, a normannokat nem tudták legyűrni.

Hódító Vilmos uralma új korszak kezdete volt: az ország kormányzása, diplomáciája, kultúrája és világpolitikában betöltött szerepe is megváltozott. Az új király ugyan főként Normandiában tartózkodott uralkodása alatt – a franciákkal csatározott, megalapozva az azóta is hagyományosan rossz angol–francia kapcsolatokat –, de eközben Angliában új közigazgatási és jogrendszert vezetett be. Letörte a nagy hatalmú grófok (jarlok) hatalmát, megelőzve, hogy új oligarchák ássák alá hatalmát. Hatékonyabbá tette az adózást, emellett összeíratta a királyság minden egyes lakosát és javaikat a Domesday Book nevű kötetbe. Angliába ráadásul a normannokkal beszivárgott a francia műveltség és francia szavak tömkelegét is magukkal hozták, újabb árnyalatot adva az addigi kelta, római és germán színezetű kultúrához.

Cikkünkhöz a linkelt forrásokon kívül felhasználtuk az alábbi kötetet: Collen Batey–Helen Clarke–R. I. Page–Neil S. Price: A viking világ atlasza. Helikon Kiadó–Magyar Könyvklub, 1997.