Ettől a diktátortól képtelenség megszabadulni

Josip Broz Titót Zágrábban és az egész Balkánon sem tudják kiűzni az emberek mindennapjaiból.

A mostani kezdeményezést a HDZ alaposan előkészítette. Meg is ígértették Milan Bandic polgármesterrel, hogy menni fog a dolog, végül mégis a városvezető listájának képviselője miatt bukott el a kísérlet. Andrija Mikulic a döntés után mérgesen nyilatkozott, kijelentette: a polgármester végül nem tartotta a szavát, nem is csoda, hogy Zágrábban nincsenek befektetések, hiszen „ki is fektetne be olyan városban, amelynek a polgármestere egyik napról a másikra változtatja a véleményét”.

Zágráb persze nem az egyetlen város a valamikori Jugoszlávia területén, ahol továbbra is közterület viseli Tito nevét. A diktátor nevét viselő települések – ilyen volt a montenegrói főváros, Podgorica is, amit a kommunizmus idején Titográdnak neveztek – gyorsan visszatértek a régi elnevezésükhöz, de a közterek esetében már lassabban őrültek a malmok. Zágráb mellett Szarajevóban, Szkopjéban, Podgoricában és Ljubljanában is közutak viselik Josip Broz mozgalmi nevét, egyedül Belgrádban szabadultak meg teljes egészében a diktátor emlékétől, ott a Tito útból Milán király út lett.

A kisebb települések sem siettek a névváltással. Szerbiában, Vajdaságban több magyarlakta településen is visszaköszön a kommunista vezető neve: Szabadkán, Topolyán, Verbászon, Magyarkanizsán, Kulán és Pannónián is a Tito utcában járnak-kelnek a helyi magyarok. Horvátországon és Boszniában azonban több település tartott ki Tito mellett.

De úgy látszik, a délszláv térségen kívül másutt is ragaszkodnak a régi elnevezésekhez: közülük Olaszország a nyertes a Tito utcák számának versenyében. Az el nem kötelezett országok is kitartottak, így Indiában, Egyiptomban, Etiópiában, Angolában, Ghánában is ápolják a jugoszláv kommunisták vezérének emlékét.

Miért nem tudnak megválni az egykori jugoszláv tagköztársaságok Titótól? – ezt a kérdést tettük fel Bali Lóránt Balkán-szakértőnek, aki a Pannon Egyetem Georgikon Karán tanít. A szakértő emlékeztetett: az egykori Jugoszlávia területén gyakorlatilag nincs nemzetiség, amely ne szenvedett volna el valamilyen sérelmet Tito miatt. Ennek ellenére látni kell, hogy a később megteremtett titói Jugoszlávia már békés, nyugodt időszakot hozott, ahol egyúttal végbe ment a modernizáció is.

Emellett Tito minden „államalkotó nemzetnek” nyújtott valamit, amiért azok utólag hálásak. Szerbia azt tiszteli benne, hogy így vagy úgy, de mégiscsak megvalósította a nagyszerb fordulatot, hiszen Jugoszlávia szerb dominanciájú ország lett mind az uralkodó elit, mind a hadsereg tekintetében, és Belgrád is az ország fővárosa maradt. Bosznia az államiságát is Titónak köszönheti, minthogy az 1974-es alkotmánymódosításban már „bosnyák nemzetről” beszéltek. Érdekes a helyzet Koszovóval: ott nem kedvelik Titót, pedig a kommunista vezető idején vezették be az albán nyelvű oktatást.

Horvátország és Szlovénia esete azonban más: itt élesen megoszlik a közvélekedés, mert a második világháború idején tömeges megtorlásba kezdtek a partizánok, utána meg rásütötték a horvátságra az usztasa jelzőt. Később visszavetette a gazdasági fejlődésüket, hogy a föderáció többi tagköztársaságát is segíteniük kellett. Mégis, a horvátok nem kategorizálják a nagyjaikat, így Zágrábban egymással éles ellentétben álló politikusok is névadói lettek köztereknek. Erre csak egy példa, hogy a Tito által kivégeztetett Andrija Hebrang nevét viselő utca egyenesen a Tito marsall térbe torkollik. Montenegró és Macedónia is hálás Titónak: mindkét ország a szocializmus idején kapott tagköztársasági státust, ami később független államiságukhoz vezetett.

„Így végeredményben az egykori jugoszláv tagköztársaságok nemcsak az egykor volt kiszámítható élet miatt hálásak Titónak, hanem azért is, mert lényegében ő teremtette meg államiságuk alapját” – hangsúlyozta Bali Lóránt, aki szerint emiatt is nehéz a dolguk a jövőben a névváltoztatóknak, így még jó ideig megmaradnak a Tito utcák a Balkánon.