Kádár rögös útja az együttműködéstől a megtorlásig

Milyen lehetőségei maradtak Kádár Jánosnak az '56-os forradalom után? Elkerülhető lett volna a megtorlás?

Kádár fogolyként, átfagyva érkezett meg november 1-jén a szovjet fővárosba. Rövid pihenő után 2-án reggel Münnichhel együtt bevitték a Szovjetunió Kommunista Pártja elnökségének ülésére. A plénum előtt mondott bevezetőjében Kádár még azonosította magát „az október 23-án elindult népmozgalom céljaival”, elmondta azt is, hogy a felkelők „a szocializmus megújításáért harcoltak”. Aztán hozzátette, hogy eleinte tévesen mérték fel a helyzetet, amikor az eseményeket „ellenforradalminak” értékelték, később ezen változtattak. Rossz véleményét a koalíciós kormányról viszont nem rejtette véka alá, igaz, tette hozzá, „ellenforradalmat ők sem akarnak”. Óvatos volt; mint M. Kiss Sándor történész a szöveget elemezve megállapítja, egyáltalán nem látott tisztán a szovjet szándékokat illetően. Nem lehetett meggyőződve arról sem, lesz-e egyáltalán fegyveres fellépés, vagy csupán rajta keresztül akarnak nyomást gyakorolni Nagy Imrére és a koalíciós kormányra. Bár nem teljesen bizonyos a sikerben, mondta, de reméli, hogy Nagy Imrével és a koalíciós partnerekkel együtt eredményesen fel tudják venni a küzdelmet az ellenforradalmi veszély, a nyugatról támogatott kapitalista restaurációs erőkkel szemben. Ha viszont a szovjetek fegyverrel beavatkoznak, akkor „a kommunisták erkölcsi pozíciója a nullával lesz egyenlő”.

Másnap, miután megszerezte a jugoszlávok beleegyezését a Magyarország elleni invázióhoz, megérkezett Brijuniból a szovjet első ember, Nyikita Hruscsov. Aznap késő délután Kádár, némi presszió után, beadta a derekát, és elvállalta a muszkavezető kormány elnökségét. (A másik jelölt eredetileg Münnich volt. A szovjet tárgyalópartnerek arra is hivatkoztak Kádár előtt, hogy a két nap alatt, ameddig hazájától távol volt, sokat romlott a helyzet.) Ezután szállították Szolnokra.

A következő három hétben Kádár a moszkvai megbeszélésekhez hasonló ívű politikai utat járt be; eleinte a jugoszláv nagykövetségre menekült Nagy Imréékkel kívánta a megegyezést, nem zárkózott el a közös munkától sem – várva a törvényes miniszterelnök lemondását –, többször kinyilvánította, hogy a kormányt koalíciós alapon bővítik majd ki. Csupán két alapvető kérdésben képviselt ekkor még lényegében mást, mint november 4-e előtt: lemondott a semlegességről, és tudomásul vette, hogy az ország területét kizárólag „a rend helyreállításáig” szovjet haderő tartja megszállva. Időközben megszületett az első, a nagyközönségnek szánt hivatalos indoklás is a Vörös Hadsereg november 4-i bevonulására, Kádárék lépésére. (A hatalom átvételéhez körítésként fűzött magyarázat azért is érdekes, mert jelentősen eltér a Kádár-rendszer későbbi, kanonizált indokaitól.) Úgy kellett új megvilágításba helyezni az eseményeket, hogy közben megtartsák a forradalommal való kontinuitás látszatát is. Ennek megfelelően Kádár november 11-i rádióbeszédében azt hangsúlyozta, tisztában kell lenni azzal, hogy a „tömegmegmozdulásban tiszta szándékú emberek vettek részt, hogy még a fegyveres felkelésben részt vett fiatalok nagy része is a szocialista rendszer és a népköztársaság hívének vallja magát”, ám az „ellenforradalmi erők” sajnos vészesen megerősödtek, félő volt, hogy felülkerekednek, és elsöprik a gyenge Nagy Imre-kormányt. Ezért is kellett megfordítani a sorrendet, amint a munkástanácsokkal tárgyalva néhány nap múlva hangsúlyozta. Vagyis „először összezúzzuk az ellenforradalmat, megerősítjük a népi demokratikus hatalmat, olyan fegyveres erővel, amely a szocializmus alapján áll, és képes azt meg is védeni. Ezután kivonjuk a szovjet csapatokat a városból, és tárgyalunk az országból való kivonásukról.”

Amit az új miniszterelnök az ellenforradalomról mondott, az november 4-ét megelőzően, igaz, finomabb tónusban, elhangzott más baloldali politikusoktól, így Losonczy Gézától vagy Kéthly Annától is. Persze, akárcsak Kádár, mást értettek akkor ellenforradalmon (leginkább az aktivizálódó polgári-kapitalista erőket), és az elnevezést nem azonosították a forradalommal, ez pedig döntő különbség a későbbiekhez képest.

Hogy a szovjetek viszont – és velük együtt a csatlós országok – az eseményeket mindenestül ellenforradalomnak tartották, az ebben az időben is egyértelmű volt. A kettő közötti fogalmi-értelmezésbeli űrt próbálta kihasználni különös politikai szaltómutatvánnyal az utóbb igen hamar megrendszabályozott, Kádár mellett álló vagy hatalmát realitásként elfogadó sajtó. Mind a rádió, mind a Népszabadság, de a hamarosan megjelenő Népakarat és a rövid időre újra engedélyezett, még a forradalom október végi napjaiban született Magyar Honvéd is azt sugallta, hogy a (sajnálatos) szovjet beavatkozás nemcsak a szocializmus, de a forradalom megvédése érdekében is szükséges volt. Az invázió nélkül ugyanis mindkettőt legyűrte volna a „ellenforradalom”. A Népszabadság november 18-i száma ennek szellemében adta meg a választ arra, mi a garanciája, hogy a rend helyreállítása után kivonulnak a szovjet csapatok. Főként az, írja a lap, hogy az október 23-át követően „a forradalmi harcokban megszületett szervek – a munkástanácsok, a különböző nemzeti forradalmi bizottságok – kezében hatalom van. Munkások, parasztok, értelmiségiek százezrei támogatják tevékenységüket. Ha bárki is megpróbálná megakadályozni a magyar függetlenség kivívását, egy egész nép minden embert egyesítő ellenállásával találná magát szemben. Ez ellen az erő ellen mit sem használnának tankok tízezrei, ágyúk, repülőgépek tömegei.”

A szándék azonban, hogy Kádár a forradalom eredményeit némi korrekcióval megőrizze, erre építve tömegbázist politikája támogatásához, és így konszolidálja saját uralmát, eleve kudarcra volt ítélve. A legnagyobb és persze leküzdhetetlen akadályt a kormány munkáját jelentősen formáló, a kézi vezérléses irányításban is megnyilvánuló szovjet befolyás jelentette. Ennek megerősítésére november első felében titokban Magyarországra érkezett két jelentős szovjet pártvezető, Malenkov és Szuszlov, illetve a leginkább gazdaságpolitikával foglalkozó Arisztov. A Leányfalun, egy tágas villában berendezkedő politikusok Moszkva meghosszabbított karjaként, mint Huszár Tibor történész, máig a legalaposabb Kádár-monográfia szerzője megfogalmazza, az ország tényleges urai, irányítói voltak egy hónapos itt-tartózkodásuk alatt.

Míg Kádár az első időkben a Nagy Imréékkel való kiegyezésben és összefogásban volt érdekelt, hiszen azzal saját korábbi, vitatott döntéseit is igazolta volna, a szovjet vezetők kezdetektől a szigorú elhatárolódást, a politikai per előszobájának tekinthető megbélyegzést várták el tőle. Ezért kívánták megakadályozni az esetleges közeledést közte és a Nagy Imre-csoport között. Kádár helyzetét az is nehezítette, hogy egy tétova kísérlettől eltekintve Nagy Imre nem volt hajlandó megadni a nemcsak hazai, de nemzetközi szempontból is fontos legitimációt a Moszkvában összeállított ellenkormánynak, nem írta meg lemondását, ami Kádárt a kezdeti megbékélési szándékot feledve fokozatosan a „csoport” ellen hergelte.

Az események a hónap közepén gyorsultak fel: Malenkovék 16-án közölték a Leányfalura kirendelt kormányfővel a jugoszláv követségen tartózkodók elrablásának tervét. A közreműködésre Kádár, helyzetéből adódóan, nem mert nemet mondani, sőt tiltakozás nélkül végrehajtotta a rá háruló feladatokat. A szovjet politika ezzel, mint a tényre Huszár Tibor felhívja a figyelmet, nemcsak a Nagy Imre-csoportot ejtette fogságba, de az addig függetlenségi húrokat pengető Kádárt is kompromittálta és egészen magához kötötte.

Ettől kezdve játéktere még inkább összeszűkült. Egyedül maradt. Az éles helyzetben mindenekelőtt meg kellett rendszabályoznia a Pravdával polemizálni kívánó, majd sztrájkba lépő Népszabadságot; igaz, a leváltott főszerkesztőt, Fehér Lajost, akit galléron ragadott dühében, legalább megvédte a szovjetektől. Tudomásul kellett vennie azt is, ha túl akarja élni emberként és politikusként a nehéz korszakot, akkor szorosan együtt kell működnie a régi, keményvonalas gárdával. A szerep részben volt csak tőle idegen, hiszen börtönévei előtt maga is vezető funkcionáriusa volt a sztálinista pártvezetésnek és a törvénytelenségeket végrehajtó BM-nek. A lépéskényszerről nemcsak a további sztrájkok, a munkástanácsok önálló hatalmi centrumként való megjelenése és az idelátogató román és kínai pártvezetők győzték meg, hanem az Aczél György emlékirat-töredékében olvasható tény, hogy a pártvezetésben olyan ortodox sztálinisták vették körül, mint Kiss Károly, Apró Antal és Dögei Imre, akiknek a „veszélyességét nem kis mértékben növelte, hogy a politikai rendőrség és a karhatalom vezérlő posztjainak többségét is az ő embereik szállták meg”.

Nem maradt más hátra tehát a forradalom alatti cselekedeteiért szintén halálra ítélhető Kádár Jánosnak, mint tétova, ám idővel egyre határozottabbá váló léptekkel elindulni a megtorlások, a terror, a sortüzek, a politikai perek, a megfélemlítés útján.