Pókerező, whiskyt iszogató cimborák a Fehér Házban

Trump megválasztása sokaknak sokkhatás. Az amerikai történelem azonban több hasonló példával szolgál.

Tegyük hozzá, Amerika erős állam, és mindeddig remekül átvészelte gyengébb elnökeinek kormányzását is. Persze Trump esetében se igyunk előre a medve bőrére. Hiszen hányszor előfordult, hogy egy hivatali ideje alatt lenézett államfőt utólag a történelem jóval nagyobbra értékelt. És persze mindez fordítva is igaz. Hiába vívta meg sikeresen a harcot a gazdasági világválság ellen a New Deallel, a tengelyhatalmak ellen pedig fegyverrel, világhatalommá téve az Egyesült Államokat Franklin Delano Roosevelt, utódja a szürkének, egyszerű embernek tartott Harry S. Truman sokkal ügyesebben kezelte a Rooseveltet rendre becsapó Sztálint és a többi szovjet vezetőt. Azt is sokan elfelejtik, hogy a súlyos betegségekkel küszködő, egyébként nőfaló, mind bel-, mind külpolitikájában komolyabb eredményt felmutatni nem tudó, a közélet porondjára leginkább az apai kényszer nyomán lépő John Fitzgerald Kennedyt valószínűleg nem választották volna újra, ha megéli hivatali időszakának lejártát. Elsősorban a köréje növesztett mítosz – amelynek megteremtésében érthető módon tevőleges részt vállalt özvegy, Jackie – tette utólag jelentős államférfivé. Ellenkező előjellel, de hasonló történt a republikánus Richard Nixonnal, akinek érdemeit a Watergate-botrány máig elhomályosítja. Pedig ő fejezte be – a Kennedy idején kirobbant – vietnami háborút, a szovjetekkel megkötötte a SALT–1 szerződést, odahaza pedig leszorította az inflációt, a gazdaság pedig gyors növekedésnek indult.

Műveletlen bunkónak, kiöregedett ripacsnak tartották intellektuel kortársai Ronald Reagan elnököt, akinek mandátuma idején (1981–1989) – leginkább talán a Teller Ede által javasolt, úgynevezett űrvédelmi programnak (SDI) és a Reaganomicsnek hívott neokon gazdaságpolitikának köszönhetően – a Szovjetunió ereje végzetesen megroppant. Pedig Reagan nem volt a munka hőse. Ahogy a Nagy Kommunikátornak becézett politikus bon mot-ként megfogalmazta: „Tudom, hogy a kemény munkába még senki sem halt bele, de azért jobb nem kockáztatni!” (Reagan más, maradandó kijelentéseiről csokornyit találhat egyébként az olvasó Hahner Péternek az USA elnökeiről szóló kötetében.)

Trumpot csillagának emelkedésétől kezdve előszeretettel hasonlítják Ronald Reaganhez, amelyre a most megválasztott elnök tudatosan rá is játszik például a „Make America Great Again” kampányjelszóval. Paul Kengor, a reagani életművet hat kötetben feldolgozó politikatudós professzor viszont úgy véli, ha a felszínen esetleg meglévő azonos vonásokon túllépünk, akkor nyilvánvalóvá válik a lényegi különbség. Trump ugyanis valójában anti-Reagan, aki a korábbi elnökkel ellentétben nem igazi konzervatív és az államfői pozíciót is csupán vezérigazgatói feladatnak tartja; felfogásuk pedig nagyon különböző, akárcsak személyiségük.

Tény, hogy Ronald Reagan sikerének egyik titka az volt, hogy rendkívül felkészült stáb támogatta, akikre hallgatott. Hogy Donald Trump milyen háttéremberekkel dolgozik, azt majd a jövő eredményeiből szűrhetjük le.