Ma még nem köztudott, de holnapra az lehet, hogy az 1956-os magyarországi események és a szovjet beavatkozás miatt három ország, Hollandia, Svájc és Spanyolország lemondta a szereplést a hatvan évvel ezelőtti melbourne-i olimpia előtt.
A „Dank! Merci! Gracias!” elnevezésű, háromnapos budapesti programsorozat egy köszönetnyilvánítás azoknak, akiknek életük álmáról le kellett mondaniuk a bojkott miatt. A civil diplomáciával foglalkozó Rosonczy-Kovács Mihály junior príma díjas népzenész volt az események ötletgazdája. Mint a programokat felvezető hétfői sajtótájékoztatón elmondta, ő elsősorban népzenész, de a zene és a sport két olyan szféra, amelyben mindenki tiszteletben tart más kultúrákat is. A civil diplomáciának pedig egyre nagyobb szerepe van a hivatalos diplomácia segítésében.
Az ötletgazda elmondása alapján Spanyolországban magas politikai körök kezdeményezték a bojkottot. Svájcban kapkodás jellemezte a lemondást, míg Hollandiában a helyi olimpiai bizottság elnökének politikai kezdeményezése volt az olimpiai szereplés lemondása. Azért is törhetett utat magának a bojkott a három országban, mert nagy empátia kísérte a magyar eseményeket, Hollandiában három percre megállt az élet.
Fontos, hogy a társadalom is tudatosítsa végre: a sportolók életük álmáról maradtak le.
A holland Mary Kok többször világcsúcstartó úszó 1952-ben, tizenkét évesen eldöntötte, hogy olimpiai bajnok akar lenni. 1955-ben az év holland sportolója lett összevont férfi és női kategóriában. 1956-ban a rádióból értesült, hogy nem indulhat Melbourne-ben, dél-afrikai vigasztúrára mehetett helyette. 1960-ban Rómában már nem volt olyan formában, hogy a győzelemért ússzon.
Most Budapesten elmondta: „Előző éjszaka rettenetes álmom volt, két véres, nagydarab ember bejött a szobámba, és azt mondta, nem mész sehova, lekötözünk. Én meg rugdostam összevissza, hogy hagyjatok. Reggel jó volt felébredni, hogy csak álom volt. Mentem le otthon a lépcsőn, és édesanyám mondta: Mary, hallottad, hogy nem mentek? Öt napja be voltam csomagolva, a KLM-jegy ott volt a bőröndöm tetején, magamba roskadtam. Még rosszabb volt a tévében nézni az olimpiát. Még csak tizenhat éves voltam, ekkor még nem érti az ember a politikát. Négy héttel később Dél-Afrikában két világrekordot is megdöntöttem. Már tizennégy évesen is sikerült világcsúcsot javítanom, de nem az úszók között volt példaképem, hanem Emil Zátopek volt az.”
Wim Mosterd holland vízilabdázótól tudjuk, hogy hivatalos értesítést nem kaptak a bojkottról, úgy érezte a fejük fölött döntöttek.
– Nagy delegációval jöttünk, a korábbi melbourne-i 33-fős csapatból 11-en itt vagyunk, köztük hat gyeplabdás, őket érdekelte legjobban Magyarország, nemcsak a szép magyar lányok miatt. Azóta sokat olvastam róla, hogy illúzió az, hogy szét lehet választani a sportot és a politikát. A bojkott megtanított, hogy igenis válasszuk el a politikát és magukat a sportolókat. Sosem felejtjük el ezt a traumát. Azóta is, amikor a magyar himnuszt hallom, Melbourne jut eszembe. De már úgy vagyok vele, ha Hollandia és Magyarország játszik egymással, és a magyarok nyertek, hogy „hát, nyertek”. Volt viszont sportolónő köztünk, aki nem volt hajlandó beszélni többet erről a traumáról.
A svájci Werner Michel egykori tornászként három olimpiára is kvalifikálta magát, de egyiken sem tudott elindulni, 1956-ban a bojkott miatt, 1960-ban tartalék volt, 1964-ben pedig megsérült.
Két nappal a döntés után derült ki számunkra, hogy Svájc nem utazik az olimpiára. Csalódott voltam, de hatalmas büszkeséggel tölt el, hogy végül is három olimpiára is megszereztem a részvételi jogot – mondta Budapesten a korábbi tornász.
