A normális világban egészen mások a játékszabályok

35 évvel ezelőtt hirdették ki a hadiállapotot Lengyelországban. Ekkor alakult meg a Harcoló Szolidaritás.

Az ősztől decemberig terjedő időszak már a hadiállapot előkészítésével telt. Ebben a néhány hónapban az államhatalom mindent megtett, hogy lejárassa a Szolidaritást. Utóbbinak a helyzet enélkül is bőven elég fejtörést okozott, mert a szervezeten belül is mind többen követelték a radikális fellépést. A helyi szervezetek kezdték elveszíteni a türelmüket. Így jutottunk el december 13-áig.

„Hajnali háromkor fagy volt. Wroclaw másik részén az egyik panelház előtt hosszú ideje hörgött egy lestrapált Fiat 126P motorja. A negyvenéves, sötét hajú Kornel Morawiecki próbálta elindítani a lefagyott autót. Egyre gyengébb lett az akkumulátor. Aztán egyszer csak elhallgatott a motor. Morawiecki ezen az éjszakán már nem tért haza.

Egy órával később nagy robbanással kirepült a lakásuk ajtaja a keretből. Morawieckiék egy régi bérházban laktak a Kilinski utca 25/7. szám alatt. Fölriadt a két lány, a fiú és az anyjuk. Egy szempillantás alatt rontott be a lakásba három zomós [államvédelmis – a szerk.] és két civil. »Kornel Morawiecki, le van tartóztatva!« – lármázták fel a kis lakást. Mindenütt keresték Morawieckit, az ágy alatt, a paplanok között, a szekrényben, miközben idegesen üvöltöztek. A gyerekek sírtak a félelemtől. »Hol van? Hol az apátok?« – kérdezték, miközben letépték a paplant a megrémisztett gyerekekről, és zseblámpával a szemükbe világítottak. »Hagyjatok békén!« – kiabálta az anyjuk. »Biztosan most kezdődik a harc« – gondolta a tizennégy éves Mateusz, aki meg sem próbált úgy tenni, mintha nyugodt lenne.”

S a harc valóban akkor kezdődött. Aznap éjjel kezdetét vette a Szolidaritás aktivistáinak tömeges letartóztatása, néhány nap alatt több ezer embert szállítottak a már előkészített központokba, tízezret internáltak, többen kényszerültek emigrációba. Kornel Morawieczki az el nem induló Polskinak köszönhette, hogy megúszta az őrizetbe vételt. Ezt követően hat évet töltött bujkálással, miközben a kommunizmus sújtotta Közép-Európa legharcosabb ellenálló-szervezetét hozta létre.

Már a szükségállapot első napján megindult a szervezkedés. A Szolidaritás harcos földalatti mozgalmához ezrek csatlakoztak, az egyszerű segédmunkástól a professzorig, a sejtekből álló szervezett tagjai gyakran legközelebbi hozzátartozóikról, munkatársakról sem sejtették, hogy azok szintén részt vesznek a mozgalomban. Kémfilmbe illő jelenetek sora játszódott le abban a hét évben, amíg a Harcoló Szolidaritás aktív tevékenységet folytatott a fennálló rend ellen. Vezetője, Kornel Morawieczki 1987. november 9-éig tudott észrevétlen maradni, miközben országos szervezetet irányított. Kellettek ehhez konspirációs lakások, átjáróházak, volt autós üldözés, lehallgatták az őket lehallgató államvédelmiseket is. Volt, akit brutálisan megvertek, és egész életén át viselte ennek következményeit. Néha egészen groteszk jelenetek is lejátszódtak.

„Sokáig elhúzódott a házkutatás, és [az államvédelmis ügynökök – a szerk.] egyszer csak meghallották a kollégáik beszélgetéseit a polcon lévő rádióból. Egymásra néztek, rögtön rájöttek, miről van szó: »A kurva életbe, ezek lehallgatnak minket!« Miután befejezték a házkutatást, letartóztatták Barbarát. Mielőtt elhagyták volna a lakást, a lány kijelentette, hogy van egy tengerimalaca, nélküle nem megy sehova, mert nincs aki etesse az állatkát. A funkcionáriusok megengedték neki, hogy magával vigye a malacot. Mindketten negyvennyolc órát töltöttek a Múzeum utcai őrsön. Ez volt az első alkalom a Lengyel Népköztársaság történetében, hogy egy tengerimalacot is letartóztattak. Ugyanakkor nem engedték meg Barbarának, hogy bevigye a cellájába az állatkát. Az SB egyik szolgálati helyiségében raboskodott a malac. Két nappal később, amikor kiengedték Barbarát, rámordult az államvédelmisre:

– Hol van a malacom? Agyoncsapták?

– Nem, dehogy, itt van. Etettük. A kolléga még salátát is hozott neki.”

A Harcoló Szolidaritás szamizdatpéldányok millióit gyártotta le lakások pincéiben, padlásain – ehhez meg kellett szereznie a szükséges gépeket, festéket és papírt –, ahol lehetett, bolondot csinált az államvédelemből, a pártfunkcionáriusokból. Például úgy, hogy felgyújtották egy pártünnepély dísztribünjét, rajta az átszellemülten ünneplő pártfunkcionáriusokkal. Eközben komoly nemzetközi kapcsolatokat ápolt, és magas rangú nyugati, sőt amerikai kormánytagok tartották fontosnak, hogy kapcsolatban álljanak velük. Az 1982-es év során rengeteg utcai demonstrációt szerveztek, amelyek olykor halálos áldozatokkal is jártak. Az időszak egyik leghíresebb képsora, amikor egy katonai teherautó tudatosan áthajt Jaroslaw Hyk egyetemi hallgatón. A jelenetet teljesen véletlenül csípte el Wojciech Wójcik filmes, kijuttatta Nyugatra, ahol címlapokon jelent meg. Ez lett a lengyel hadiállapot leghíresebb képe, a Paris Match A lengyel Gavroche halála felirattal hozta a címlapján – bár Hyk megdöbbentő módon szinte sértetlenül túlélte a balesetet.

A hadiállapot hivatalosan 1982. december 31-én, valójában azonban 1983 júliusában ért véget. A harc azonban folytatódott. Ám ahogy az oly sokszor előfordult a történelemben, a rendszer megroppanásakor nem azoknak nyílt meg a pálya, akik gyakran az életüket is kockáztatva, családjuktól éveken át elszakítva dolgoztak a „föld alatt”, kitéve a megfigyeléseknek, zaklatásoknak. Az ellenzék megalkuvásra inkább hajló része többnyire ellenszenvvel tekintett a Harcoló Szolidaritásra, ami a Szolidaritás szakszervezet vezetőire is jellemző volt. Számos wroclawi, poznani és gdanski aktivista számolt be arról, hogy az ellenzék domináns irányzata elzárta a Harcoló Szolidaritástól a támogatást, kisajátította a nyugati kapcsolatokat, nem hagyta, hogy eljusson a szervezethez a neki szánt pénz. Jobbára magára hagyva kellett boldogulnia.

1989. június 4-én „félszabad” választást tartottak Lengyelországban, amelyen a Szolidaritás szakszervezet Állampolgári Bizottság néven elsöprő győzelmet aratott. A Harcoló Szolidaritás sokáig tanakodott, részt vegyen-e a kommunistákkal tartott egyeztetéseken, majd egyhangúlag a távolmaradás mellett döntött. Morawieczki így indokolta ezt: „Végül mind egyetértettünk abban, hogy nem kell tárgyalni a kommunistákkal. Úgy gondoltuk, azon kívül, hogy nincs kedvünk tárgyalni velük, radikális csoportként nagyobb nyomást tudunk gyakorolni rájuk kívülről.”

A Harcoló Szolidaritás később is úgy vélte, ha az ellenzék akkor nem ül le tárgyalni a hatalommal, sokkal jobb eredményeket érhettek volna el. Úgy ítélték meg, hogy a kompromisszumból kevés haszon származhat. A kerekasztal-tárgyalásokon már mint bolondok gyülekezetét kezelték a szervezetet, és a rendszerváltozás után sem sokat javult a helyzet ezen a téren. Morawieczki sikertelenül indult az első szabad elnökválasztáson.

Huszonöt évnek kellett eltelnie, mire Igor Janke feldolgozta a témát, és kötete az év könyve lett Lengyelországban 2015-ben. Még ugyanebben az évben az új kormány miniszterelnök-helyettese és fejlesztési minisztere lett Mateusz Morawieczki, akinek harmincöt évvel azelőtt zseblámpával világított a szemébe az üvöltöző állambiztonságis.

„Nagyon sokan az egészségükkel fizettek, többen alkoholisták lettek. A Harcoló Szolidaritásban több mint kétezer aktivista dolgozott, és körülbelül húszezren segítették különböző módon. Nem az egyetemi pályafutásukra, nem is a szakmai tapasztalatok megszerzésére fordították a legszebb éveiket, hanem lapokat nyomtattak fáradságos munkával, menekültek a rendőrség és a biztonsági szolgálat elől, illegalitásban éltek. Segítettek másokon, és azért harcoltak, amit a legjobban szerettek: a szabad Lengyelországért. Sokaknak problémát okozott, hogy véget ért ez az állapot. A többség nehezen fogadta el a valóságot, nem akart beletörődni abba, hogy olyan kiváltságos társadalmi csoportok tevékenykedhettek még hosszú éveken át – és tevékenykedhetnek gyakran még ma is – az üzleti életben és az államigazgatásban, amelyek kapcsolatban álltak a korábbi rendszerrel. Sokan voltak közöttük, akikre olyan sors várt, mint azokra a katonákra, akik a háború után tértek haza otthonukba.

A fronton minden másképp néz ki. A katona harcol, az életét kockáztatja, leírhatatlan drámák szemtanúja, találkozik a halállal. Úgy érzi, nagy ügyért áll ki. Majd visszatér abba a világba, ahol normálisan élnek az emberek, a szokásos problémákkal küzdenek: tanulnak, munkát keresnek, szerelmesek. Visszatér egy másik valóságból, és nem találja a helyét. Sokan nem találták. Mert a normális világban teljesen mások a játékszabályok.”

(A dőlt betűvel szedett idézetek Igor Janke: Erőd – A Harcoló Szolidaritás földalatti mozgalom története című könyvből származnak.)