Joszif és Jézus között

Korbács és mézesmadzag váltotta egymást ötvenhat utolsó napjaiban. Mint átmeneti időszakokban általában.

Látjuk, kedves olvasó, hogy nemet int fejed, nem kellett volna ezeket a borzalmas képeket leközölni éppen e karácsonyi számban. Ünneprontás ez, tudjuk jól, de hidd el, hogy azok, akik ezeket a borzalmas tetteket elkövették, nem egyszerűen ünneprontást akartak, hanem puszta fizikai létünket fenyegették – így kommentálta a Nógrádi Népújság a Papp államvédelmi ezredes akasztásáról szóló képet, amelyet ünnepi számában tárt az olvasók elé, néhány oldallal csupán a szépelgő Békesség című vezércikk után.

Korbács és mézesmadzag váltotta egymást ötvenhat utolsó napjaiban, mint átmeneti időszakokban általában. A november 4-i szovjet inváziót követő liberálisabb politika szép lassan enyészett el: december elején a forradalmat ellenforradalommá keresztelték át, nem sokkal később elrendelték a rögtönítélő bíráskodást, a kijárási tilalmat, feloszlatták a területi munkástanácsokat, a forradalmi bizottságokat. Eldördültek a gyilkos sortüzek: először 6-án a Nyugati pályaudvarnál, majd 8-án Salgótarjánban, 10-én Miskolcon, 11-én és 12-én Egerben. (Az ünnepekre való tekintettel kisebb szünet után, 1957. január 11-én Csepelen folytatódott a gyilkolás.) S miközben a megtorlás gépezete egyre gyorsabb tempóval küldte a börtönbe, a vallatószobák mélyére, a vádlottak padjára a forradalomban részt vevőket, bizonyos jelek, leginkább a propagandában, arra utaltak, hogy a forradalom egyes vívmányai ennek ellenére is tovább élhetnek. Az ország hivatalos címere – ekkor még – a Kossuth-címer volt, a korai Kádár-kormány is ezzel reklámozta önmagát a nemzeti színű utcai plakátokon, megtűrték az üzemi munkástanácsokat, bátorították az iskolai hitoktatást, a szabad idegennyelv-választást, sőt sejtelmesen rendre meglebegtették, hogy a minisztertanács idővel a volt koalíciós pártok képviselőivel fog kiegészülni.

Valahol tehát – Petri György sorát kölcsönvéve – „Joszif és Jézus között” állomásozott politikailag s ennek nyomán persze lélektanilag az ország: a sztálinista rendszer győzelmesen nyert ugyan mind nagyobb teret, s lett következtében egyre arrogánsabb, ám az ellenállást messze nem sikerült még megtörnie. A bizarr helyzetben Kádárék legalább az ünnepekre akartak valamiféle – figyelemelterelésnek sem rossz – lelki pihenőt adni az országnak. A közellátási kormánybiztos, a volt szocdem Nyers Rezső és apparátusa teljes erőbedobással dolgozott az ügyön, részben sikerrel. Sikerült elegendő húst forgalomba hozniuk, kevés volt viszont az édesség, a szaloncukorgyártás pedig akadozott; ami volt, annak nagy részét a Győri Keksz- és Ostyagyár csomagolatlanul hozta forgalomba az idő rövidsége miatt, de ha a közönség igényelte, mellékeltek hozzá fényes papírt is. Aki elől pedig elkapkodták a szükségszaloncukrot, az főzhetett magának otthon – ha a konyhai tartalékban akadt még – kristálycukorból.

A baráti országok (nem először) rendkívüli nagylelkűségükről tettek tanúbizonyságot: a szomszédos Csehszlovákia és Románia testvéri segítségként mintegy százötven vagonnyi karácsonyfát küldött a legyőzött magyar népnek. Akinek nem jutott fenyő, az csak a saját találékonyságában bízhatott. „Édesapám seprűnyélből csinált karácsonyfát. Lyukakat fúrt bele, fenyőágakat az erdőből hozott, és ráerősítette” – olvashatjuk például az egyik emlékezésben. Visszatérve a közellátás anomáliáihoz: ruhaneműt jóformán nem is árusítottak a boltokban, de legalább csillagszóróhoz hozzá lehetett jutni, igaz, sokszor csak feketén. A Keleti pályaudvartól a Rákóczi úton, a Kossuth Lajos utcán át az Apponyi térig (ahogy a Népszabadság emlegette még azokban a napokban a Felszabadulás teret [Ferenciek terét]) egymástól tisztes távolságban felsorakoztak a zsibárusok.

A korábbi évektől eltérően – 1952-ben Rákosiék ugyanis munkanappá nyilvánították december 26-át – engedélyezték a háromnapos ünnepet; a 24-i szünetet 23-án, vasárnap kellett ledolgozni. Maga a régi-új párt is igyekezett jó példával elöl járni: a VII. kerületi MSZMP a helyi iskolákban maga kezdeményezte az ünneplést, hogy a gyerekek „a nehéz időkben is érezzék a szeretet melegét”. A budapesti rendőrfőkapitány, Garamvölgyi Vilmos ezredes a szovjet erőkkel egyetértésben pedig rendeletet adott ki, és december 24-éről 25-ére virradóra „az éjféli mise megtartásának biztosítása végett” a kijárási tilalmat felfüggesztette. A rádió a korábbi évekhez képest valósággal elkényeztette a hallgatókat. Igaz, misét vagy istentiszteletet nem közvetítettek, de 24-én például néger spirituálék, karácsonyi versek, Domokos Pál Péter bevezetőjével a kakasdi betlehemes színesítette a műsort, 25-én és 26-án meg két részletben, ahogy szokás, Bach Karácsonyi oratóriumát sugározták.

Különös és beszédes incidens történt ugyanakkor nem sokkal karácsony előtt a XII. kerületi Korányi tüdőszanatóriumban. A váratlanul befutó rendőrök alapos házkutatást tartottak, mert „Csóka Imre, a szanatórium vezető főorvosa ellen feljelentés érkezett, amely szerint ellenforradalmi röpiratokat rejteget”. A fellépés nyomatékosítására, hivatalosabban szólva „a törvények fokozottabb biztosítása végett” megjelent Varga László rendőr százados is, akinek a feleségét, a kórházban dolgozó Márki Jolánt október végén a forradalmi bizottság (elnöke Csóka professzor volt) eltanácsolta az intézetből. Márki Jolán ugyan visszatért, a bosszú pedig csak idő kérdése volt. Röpcédulákat ugyan nem találtak, ám Csóka Imrét magukkal akarták vinni, hogy a lakását is átkutassák. A betegek egy része azonban „hálóingben, pizsamában, ahogy az ágyból kiugrott, körülvette a hatósági személyeket, és rendkívül izgatott magatartást tanúsított”. Ennek hatására eltekintettek Csóka elvitelétől, csak a lakáskulcsot kérték kölcsön. Estére a dolog tisztázódott, kiadták az eljárást megszüntető határozatot.

A kettősség szellemében készült el a Népszabadság fenyőágakkal montírozott ünnepi száma is, amelyben ugyanúgy helyet kapott a „bestiális ellenforradalom” szidalmazása, illetve a nyugatra menekültekről szóló tendenciózus beszámoló, mint Karinthy Frigyes Barabbása vagy József Attilától a Betlehemi királyok és Móra Ferenc Jézuska öltöztetéséről levél őneki magának című írása. A gyermektelenségi adó megszüntetéséről is hírt adó újság talán legérdekesebb része egy levélváltás. Elsőként az 1945-ben a szovjet hadsereggel őrnagyi rangban hazatért író, Illés Béla (az október végi napokban Illyés Gyula kínált neki búvóhelyet) fordult Münnich Ferenchez, a fegyveres erők és közbiztonsági ügyek miniszteréhez: „Néhány magyar írót és újságírót a magyar hatóságok őrizetbe vettek. Nem ismerem (nem ismerhetem) az ügyüket, de ismerem az embereket. Ezek nem ellenségek! Legfeljebb megtévesztett emberek. Nem azoknak használunk megbüntetésükkel, akik talpra akarják állítani a nép Magyarországát, hanem azoknak, akik rágalmazzák Magyarországot, sztrájkra, merényletre izgatnak. [ ] Nagyon megnő kormányunk súlya, tekintélye, ha a megtévesztettekkel szemben a szocialista humanizmus szellemében jár el. Ezt kérem tőled, Münnich elvtárs.” Az előre borítékolható válasz tartózkodó és kiábrándító: „A kormánynak és a bűnüldözési szerveknek azokkal a kérdésekkel kapcsolatban, amelyeket leveledben érintesz, az a világos álláspontja, hogy az ellenforradalmárokat kell ártalmatlanná tenni a törvény adta eszközök alkalmazásával. Magától értetődik, hogy azok számára, akik a haza és a nép ellen bűnt követtek el, nem adhat mentelmi jogot az sem, ha véletlenül írással keresték kenyerüket.”

A hazug karácsonyi békesség után tovább folyt a nagyobb fokozatra kapcsolt megtorlás. Hogy csak egy szeletét vizsgáljuk: december 28-án a Gond és hitvallással a forradalom mellett nyilatkozó írószövetséget hamarosan felfüggesztették, a korábban lefogott írókét, akikért Illés Béla szót emelt, újabb letartóztatások követték. Gáli Józsefet és Obersovszky Gyulát fél év múlva csupán a nemzetközi tiltakozás mentette meg a kivégzéstől.