Német hadifoglyok boldog Hot Springs-i élete

A lehetőségekhez képest idilli életet alakítottak ki maguknak.

Nem siették el az amerikaiak az első világháborúba való belépést. Woodrow Wilson elnök 1917. április 6-án jelentette be, hogy az Egyesült Államok hadat üzent a központi hatalmaknak. Ekkor a háború már két és fél éve tombolt. Ezzel egy időben számos, amerikai kikötőben veszteglő német hajót foglaltak le, jórészt civil legénységüket, utasaikat pedig őrizetbe vették. Köztük volt a kor legnagyobb hajója, az SS Vaterland is. Minthogy a többségük nem volt katona, hivatalosan nem nyilvánították őket hadifoglyoknak. Ugyanakkor el sem engedték őket, félve a kémektől, a szabotőröktől. Így „ellenséges idegenként” (enemy alien) regisztrálták őket, és egy kellően félreeső helyet kerestek nekik.

A New York, Boston, Philadelphia, New Orleans és más városok kikötőjéből érkező 2314 német fogvatartott számára eredetileg kijelölt internálótábor helyszíne, az Észak-Karolina állambéli Kanuga Lake üdülőközpont tulajdonosai nem voltak elragadtatva az ötlettől. Nem akarták, hogy a jól működő szállodáikba németek költözzenek, elriasztva a fizetővendégeket. Az államban azonban volt egy másik város, a hatszáz ember lakta Hot Springs, amely pont ellentétes problémákkal küzdött. A város hévforrásairól kapta a nevét, és a XIX. században kedvelt üdülőhely volt. 1917-re azonban igencsak leáldozóban volt a csillaga, a helyi Mountain Park Hotel a vendégek elmaradása miatt a csőd szélén tántorgott.

A tulajdonos éppen ezért kapva kapott az alkalmon, és szerződést kötött a kormánnyal a németek elhelyezésére. A tengerésztisztek a szálloda szobáiba költözhettek, a hotelt körülvevő, hatvanhektáros golfpályán pedig hevenyészett, kátránypapírral burkolt barakkokat húztak fel a többieknek. Az egész területet – mert azért mégiscsak fogolytáborról volt szó – deszkapalánkkal és szögesdrót kerítéssel vették körbe. A golfpálya gyepét keresztül-kasul csővezetékek és egyéb közművek tették tönkre, amelyek minimális komfortot biztosítottak a barakkokban.

A tábor kiépítése sok munkaerőt igényelt, ami nagy fellendülést hozott a korábban szegénységgel küzdő Hot Springs-ieknek. Száz férfit alkalmaztak őrként, akik három műszakban járőröztek a tábor körül. De sok más munkásra is szükség volt, sokak dolgoztak küldöncként, szerelőként, titkárként. A fogvatartottak élelmezését is helyi forrásból oldották meg. Az internálótábor gyakorlatilag munkát adott egész Hot Springsnek, sőt a környező városokból is vonzott munkaerőt.

Az ellenséges idegenek között a legkülönfélébb mesterségek képviselői voltak: fodrászok, szabók, hentesek, masszőrök, szerelők és persze matrózok. A német szabók varrótanfolyamot szerveztek a helyi lakosoknak.

A táborban élt az egyik lefoglalt hajón szolgáló, 34 tagú zenekar is. Őket történetesen egy Kínában elfogott német hajón vették őrizetbe. A zenészek a következő másfél év során mindennap gyakoroltak, és minden vasárnap délután koncertet adtak a többi internáltnak és a helyieknek.

A helyi táborőrök hamar barátkozni kezdtek a német fogvatartottakkal. Mindkét fél civil volt, ugyanannyira távol érezték maguktól a háborús gyűlöletet. Gyakran előfordult, hogy az őrök meghívták otthonukba vendégségbe az ellenséges idegeneket. A családos németek (27 feleség és 19 gyermek is a táborba érkezett) egyedülálló társaiknál is szélesebb szabadságot élveztek. Ők szabadon mozoghattak Hot Springsben, a gyerekek amerikai iskolákba járhattak, így e családok villámgyorsan asszimilálódtak a helyi közösségbe.

Az internálótábor legnagyobb különlegessége mégis a skanzenszerű falu volt, amely a középkori germán legendák díszletének is beillett volna. A jól képzett, de állandó unalommal küzdő németek a kapott – általában hulladéknak minősülő – építőanyagokból húzták föl a mézeskalács házakat. Volt a faluban bolt, szépen ápolt virágágyások és egy körhinta is. Bádog dohánydobozokból még egy ezüstszínű kápolnát is építettek.

Mivel nem volt festékük, bogyók levéből, agyagból és mindenféle színes dologból készítettek, és azzal festették ki a házakat. A falu azonban nem élt sokáig. Hamarosan egy nagy árvíz elmosta az alacsonyabban fekvő barakkokkal együtt.

De nem az árvíz vetett véget a szinte valószínűtlen békének. Bár a tábor lakói többségükben nem minősültek hadifogolynak, 1918-ban úgy döntött a háborús kormányzat, hogy mégis áthelyezi őket egy, a hadsereg irányítása alatt működő, sokkal szigorúbb internálótáborba Georgia államban. Ezzel egy időben tífuszjárvány tört ki, amelyben huszonkilencen meghaltak. A betegeket Hot Springsben hagyták (hiszen az üdülőt úgyis amerikai hadi sérültek rehabilitációjára nézték ki), de a többieket 1918 augusztusáig áthelyezték Georgiába.

A fogvatartottak közül sokan a háború után visszatértek családjukkal meglátogatni egykori börtönőreiket. Hot Springsben pedig azóta sem történt olyan jelentőségű esemény, mint abban az egy évben.