Pufajkában jöttek a betlehemesek

A Gulagon raboskodók a körülményekhez igazítva próbálták megtartani a karácsonyt.

Szovjet őrrakéták csillagszóró helyett, rongyokkal díszített tuja karácsonyfa gyanánt, kenyérhéjlakoma az ünnepi asztalon – százezernyi, Szovjetunióba hurcolt magyart ért a szenteste Sztálin országában 1945 és 1955 között. A kényszermunkára fogott rabok azonban csaknem mindig kerítettek alkalmat arra, hogy valamilyen módon megtartsák az ünnepet.

A Magyarországra 1944 őszén betörő szovjet csapatok már a megszállás kezdetétől elkezdték összefogdosni a civileket. A Budapestet elfoglaló Malinovszkij marsall, miután csak nagy veszteségekkel és késve tudta bevenni a fővárost, hogy mentse magát, óriási védőseregről hazudott Moszkvának. Ennek igazolására pedig újabb százezer civil „hadifogollyal” gyarapította a szovjet földre internáltak seregét. Emellett a szovjetek komplett listákkal érkeztek, amelyeken azoknak a közéleti személyiségnek a neve szerepelt, akiktől a kiépítendő kommunista rendszernek félnivalója lehetett. A politikai elítéltekre a Gulag (a szó a Javítómunka-táborok Főigazgatósága orosz kifejezés rövidítéséből származik), a „hadifoglyokra” a Gupvi – ezekbe a lágerekbe vitték a külföldieket és a hadifoglyokat – táborai vártak a Szovjetunióban. Szakály Sándor, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója 800 ezerre teszi az elhurcolt magyarok összlétszámát.

A Szovjetuniót beszövő ezernyi kényszermunkatáborban a foglyok sorsa nagyjából hasonlóan alakult: a 10-12 óra kemény fizikai munka, északon a fagy, délen a meleg, a hiányos élelmezés és a higiénés és egészségügyi állapotok, az őrök kegyetlenkedései és kivégzések tizedelték őket. Emellett természetesen a szabadokhoz képest hatványozottan sújtotta őket a kommunista átnevelőmunka szigora, amelynek egyik sarokköve a vallásos világnézet – így a vallási ünnepek – kíméletlen üldözése volt. Az ateista marxi ideológián alapuló kommunista diktatúra pedig hatalomra kerülése pillanatától üldözte az egyházakat a Szovjetunióban, ahogy 1945 után hazánkban is így tett – mondta lapunknak Hajagos Csaba, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának (NEB) kutatója. Tiltották az egyházi ünnepeket, helyettük december 18-a, Sztálin születésnapja vált az időszak legjelentősebb – és kötelező – ünnepévé. Mindezek a Szovjetunióban sínylődő kényszermunkásokat is érintették, de hogy hol mennyire volt lehetőség megünnepelni a karácsonyt, az régiónként, sőt táboronként is változhatott.

Emellett a környezet is meghatározta, hogy a barakkokban például állítottak-e karácsonyfát, hiszen ahol fenyőerdők környékén, fakitermelésen dolgoztak a rabok, a barakkokban volt mód fenyőfa állítására – erre bizonyíték Antalfy István egykori hadifogoly története, aki a NEB és a Kecskeméti Katona József Múzeum projektje keretében készült interjúban emlékezett vissza a karácsonyra. Egy másik volt fogoly, Galgóczy Árpád egy kazahsztáni bányászmunkatábor rabja volt hat évig. „Semmilyen fa nem volt a környékén, nemhogy fenyő” – mondta lapunknak. Voltak, akik tujacserjével vagy fenyőággal tudták helyettesíteni a fát. Persze sok múlt a munkavezetők, táborparancsnokok hozzáállásán is: egyes dél-ukrajnai lágerekben még karácsony napján is dolgoztak a rabok, másutt megengedték, hogy ha szerényen is, de megtartsák az ünnepet. Díszítésről is gondoskodtak, néhol fémdarabokat, máshol cérnára fűzött szenet vagy színesebb rongyokat alkalmaztak karácsonyfadísz gyanánt – említett néhány példát Hajagos Csaba.

A hadifoglyoknál a faállítás mellett az apróbb ajándékok is előkerülhettek, az étkezés pedig központi része volt az ünnepnek, hiszen a sokszor csak kenyéren, káposztalevesen tartott rabok ilyenkor igyekeztek megadni a módját a karácsonyi „lakomának”, sokszor hetekig tartalékoltak rá szűkös fejadagjaikból. „Az asztal közepére kitettem egy nagy fazekat, köleskása volt benne konzervhússal, a teteje aranylott a paprikás margarintól ( ) fánkféle sütemény is került az asztalra” – olvasható Cseh József hadifogoly visszaemlékezése az 1946-os esztendő karácsonyáról Bank Barbara, a NEB kutatója egyik tanulmányában.

Olofsson Placid bencés szerzetes csaknem tíz évet szenvedett egy mordvinföldi Gulag-táborban. Itt a kenyérfejadagból tettek félre annyit a magyar rabok, hogy ukrán társaiktól kapott fokhagymával bedörzsölve azokból „kolbászt”, vagy kevéske cukoradagjukból megszórva „süteményt” készíthessenek; karácsonyfát úgy állíthattak, hogy színleg a táborparancsnok lányának készítették az újévi szovjet fenyőünnepre.

A vallási jellegű megnyilvánulásokat néhol eltűrték, másutt szigorúan tiltották. A hadifoglyok egyes táboraiban valamivel szabadabb lehetett a légkör: egy voronyezsi fogvatartott Bank Barbara tanulmányában azt állította, volt, hogy a rabok éhségsztrájkoltak, amíg nem engedélyezték nekik az éjféli misét. Számos visszaemlékezésben olvasható, hogy a rabok a magyarországi svábokkal együtt a Csendes éjt vagy a Mennyből az angyalt énekelték.

Amennyire lehetett, az ünnephez kapcsolódó népszokásokat is megtartották: Antalfy István visszaemlékezéséből kiderül, 1945-ben a magyarok a szovjetektől kapott vattakabátot kifordítva „subává” alakították, és betlehemes énekeket énekeltek a magyar körletekben – azaz gyakorlatilag pufajkában betlehemeztek. Abban a táborban, ahol Olofsson Placid raboskodott, még „tűzijáték” is került csillagszóró helyett: az áramfejlesztőnél dolgozó magyarok elintézték, hogy rövidzárlat miatt sötétbe boruljon a tábor, így a rabok teljes „pompájukban” láthatták a színes rakétákat, amelyeket az őrök lövöldöztek fel, hogy bevilágítsák a hómezőt, nehogy a foglyok a sötétség leple alatt megszökjenek.

A Sztálin 1953-as halálát követő években valamelyest enyhült a szigor. A karácsonyt szinte úgy ünnepeltük, mintha otthon lennénk – emlékezett vissza Galgóczy Árpád. Bank Barbara tanulmányában megemlíti, olyan láger is volt, ahol a rabok feldíszített fenyőt állítottak, és pálinkát kaptak. Erre persze már csak a Gulag-rendszer végnapjaiban kerülhetett sor; a magyar foglyok kisebb része a diktátor halála után, nagyobb részük pedig 1955-ben térhetett haza.