„...a Földet a pokollal teszi hasonlatossá”

Hogy mióta keseríti meg az emberiség életét a szmog? Nos, már az ókorban is lecsapott nagy ritkán a füstköd.

Hogy mióta keseríti meg az emberiség életét a szmog? Nos, már az ókorban is lecsapott nagy ritkán a füstköd, s a középkor végén az ipar fejlődésével egyre gyakoribb jelensége lett a fejlett világnak, különösen az ipari forradalom motorjának, Angliának.

Igaz, a szigetországban már korábban is gondot okozott olykor-olykor a légszennyezettség: hatalmas mennyiségű kőszénnel rendelkeztek, míg fában hiányt szenvedtek, a fűtést ezért széntüzeléses kályhákkal oldották meg. Amikor például Eleanor királyné 1257-ben látogatást tett a notthingami kastély vidékén, annyira kellemetlennek érezte a szénfüsttel telített levegőt, hogy korábbi terveivel ellentétben hamarosan tovább is állt. Fia, I. Edward (1272–1307) – akit Arany János is megörökített A walesi bárdokban – pedig 1306-ban a fővárosban terjedő bűz miatt halálbüntetés terhe mellett betiltotta a széntüzelést. A törvényi szigor idővel lazult, s bár a szabályozással újra és újra próbálkoztak (még I. Erzsébet is kiadott egy erre vonatkozó rendeletet), igazából egyik sem hozott eredményt. Az ipar fejlődése, különösen az újkor hajnalától fogva, egyre több energiahordozót követelt, és a fellendülést akasztotta volna meg, aki a szén felhasználása ellen komolyabban fellépett volna. Nem véletlen, hogy egy kortárs 1659-ben Londonról azt írta, „olyan füstfelhő borítja, amely a Földet a pokollal teszi hasonlatossá”.

Nem tudatosan ugyan, de pusztították a környezetet, mérgezték a Földet másutt is. Dél-Amerikában a spanyol hódítók okoztak komoly légszennyezést bányászatukkal. Főként nemesfémeket, leginkább ezüstöt termeltek ki az aranyéhségben szenvedő európai gazdaság (és maguk) számára. A szél olykor 800 kilométeres távolságba is elröpítette a káros anyagokat. (Kevéssé ismert, hogy a levegő folyamatos terhelése megváltoztatta a felhőképződést is. Legalábbis ezt feltételezi egy cikkében az Amerikai Tudományos Akadémia online folyóirata, a PNAS.)

A XX. században többek között a híráramlás felgyorsulása, a mindennapi élet egyre kényelmesebbé válása nyomán mind nagyobb feltűnést keltettek a füstködről szóló hírek. 1930-ban Belgiumban, a beálló szélcsend következtében a Meuse folyó völgyében – szénbányák, kohászati üzemek és egy cementgyár tőszomszédságában – hat napon át ült mozdulatlanul a füstös mérgező levegő. Több százan betegedtek meg, hatvanhárman meg is haltak a rendkívüli körülmények miatt.

A jelenségre egyébként ekkor már javában használták a Harold Des Voeux fizikus által 1911-ben, az angol moke (füst) és a fog (köd) szó összeillesztéséből született szmog kifejezést. Idővel két fajtáját különböztették meg, s különböztetik meg máig: a Los Angeles-típusú, oxidáló, vagy más néven nyári, illetve fotokémiai szmogot, amely június és szeptember között, 25 és 35 fok körüli hőmérséklet, magas napállás, felhőmentes időjárás és 70 százalék alatti páratartalom mellett fenyegeti a városlakókat. A járművek által kibocsátott kipufogógázokból keletkező füstköd fejfájást, nyálkahártya-irritációt, esetleg nehézlégzést okozhat. A London-típusú, redukáló vagy téli szmog (november és január között jellemző) kialakulásának a nagy mennyiségű fosszilis tüzelőanyag, elsősorban szén eltüzelése mellett a szélcsendes időjárás, a magas páratartalom, a füstgázok talajközeli felhalmozódása és a fagypont körüli hőmérséklet kedvez. Főként légzőszervi megbetegedések (köhögés, asztmaroham, súlyos esetben tüdőödéma) kísérik, a reggeli és kora esti órákban tetőzik. Különösen veszélyeztetettek a csecsemők és az időskorúak.

Utóbbi egy szomorú eset után kapta a nevét. 1952. december 5-én brutális mennyiségű és hatású köd telepedett Nagy-Britannia fővárosára. Az Anglia felé áramló száraz, hideg levegő a szél csillapodtával megült a Temze völgyében; a fölötte lévő melegebb légtömeg hatására alakult ki a köd, amely megakadályozta, hogy a gyárak és a lakóházak kéménye által kibocsátott szennyező anyagok a város környezetéből eltávozzanak. (A külvárosban akkor még széntüzelésű erőművek működtek.) Következményeként London levegője hamarosan sárgás-fekete színezetet nyert, miközben a levegő páratartalma a 100 százalékot közelítette. A helyzet nap nap után folyamatosan romlott, a szájban keserű utóízt hagyó szúrós szag ülte meg az utcákat, összeomlott a tömegközlekedés (egyedül a metrók jártak), bezártak az iskolák. A füstködtől nem lehetett látni, a rendkívüli helyzetben utcára merészkedők (és jó esetben szájmaszkot öltők) csak lépésenként, tapogatózva tudtak előrehaladni. A folyamatos félhomályt kihasználva megnőtt a rablások, betörések, gyilkosságok száma. A szmogot végül az időjárás változása nyomán feltámadó erős szél fújta el a város felől, a nyomában maradt nyálkás koromréteget pedig a hamarosan lezúduló kiadós eső mosta el. A borzalmas körülmények utóhatásaként 4075 ember halt meg tüdőgyulladás, gennyes hörghurut következtében, rajtuk kívül pedig legalább százezren betegedtek meg. Az angolul csak „Great Smog”-nak emlegetett ködkatasztrófa nyomán született meg az 1956-os Tiszta Levegő-törvény, amely nemcsak szankcionált, de anyagilag is ösztönözte a polgárokat, hogy a széntüzelésről térjenek át a gáz- vagy villanyalapú fűtésre.

A komolyabb szmogképződés minket a XX. század végéig elkerült. Szinte jelképes, hogy a hazai (legújabb) kapitalizmus hajnalán, 1989 január-februárjában csapott le Budapestre a füstköd. A bolsevik reflexek még javában éltek, nem illett azt pedzegetni a sajtóban, hogy hetek óta milyen büdös, állott az utcai levegő. Miután az éledező alternatív szervezetek szóvá tették a kérdést, a hatóság is elismerte, hogy „a főváros levegőjében a hetek óta tartó ködös, szélmentes időjárás, valamint a túlzott járműforgalom, a fűtés és az ipari szennyezés miatt szmog alakult ki.” A lakosságot felszólították, hogy minél kevesebbet tartózkodjanak az utcán, a gyerekeket ne vigyék sétálni, ha lehet, ne üljenek autóba. Igaz, tette hozzá a fővárosi tanács illetékese, a szennyezettség nem érte el „a kritikus mértéket, amely indokolttá tenné korlátozások bevezetését”. Füstködriadó-tervet mindenesetre gyorsan készítettek.

Nem egy polgártársunk vegyes érzésekkel, ám büszkén mondta: no, ebben már utolértük a Nyugatot. Hiszen a Szovjetunióban soha nem volt szmog. Legalábbis mi nem hallottunk róla.