„...a Földet a pokollal teszi hasonlatossá”

Hogy mióta keseríti meg az emberiség életét a szmog? Nos, már az ókorban is lecsapott nagy ritkán a füstköd.

A jelenségre egyébként ekkor már javában használták a Harold Des Voeux fizikus által 1911-ben, az angol moke (füst) és a fog (köd) szó összeillesztéséből született szmog kifejezést. Idővel két fajtáját különböztették meg, s különböztetik meg máig: a Los Angeles-típusú, oxidáló, vagy más néven nyári, illetve fotokémiai szmogot, amely június és szeptember között, 25 és 35 fok körüli hőmérséklet, magas napállás, felhőmentes időjárás és 70 százalék alatti páratartalom mellett fenyegeti a városlakókat. A járművek által kibocsátott kipufogógázokból keletkező füstköd fejfájást, nyálkahártya-irritációt, esetleg nehézlégzést okozhat. A London-típusú, redukáló vagy téli szmog (november és január között jellemző) kialakulásának a nagy mennyiségű fosszilis tüzelőanyag, elsősorban szén eltüzelése mellett a szélcsendes időjárás, a magas páratartalom, a füstgázok talajközeli felhalmozódása és a fagypont körüli hőmérséklet kedvez. Főként légzőszervi megbetegedések (köhögés, asztmaroham, súlyos esetben tüdőödéma) kísérik, a reggeli és kora esti órákban tetőzik. Különösen veszélyeztetettek a csecsemők és az időskorúak.

Utóbbi egy szomorú eset után kapta a nevét. 1952. december 5-én brutális mennyiségű és hatású köd telepedett Nagy-Britannia fővárosára. Az Anglia felé áramló száraz, hideg levegő a szél csillapodtával megült a Temze völgyében; a fölötte lévő melegebb légtömeg hatására alakult ki a köd, amely megakadályozta, hogy a gyárak és a lakóházak kéménye által kibocsátott szennyező anyagok a város környezetéből eltávozzanak. (A külvárosban akkor még széntüzelésű erőművek működtek.) Következményeként London levegője hamarosan sárgás-fekete színezetet nyert, miközben a levegő páratartalma a 100 százalékot közelítette. A helyzet nap nap után folyamatosan romlott, a szájban keserű utóízt hagyó szúrós szag ülte meg az utcákat, összeomlott a tömegközlekedés (egyedül a metrók jártak), bezártak az iskolák. A füstködtől nem lehetett látni, a rendkívüli helyzetben utcára merészkedők (és jó esetben szájmaszkot öltők) csak lépésenként, tapogatózva tudtak előrehaladni. A folyamatos félhomályt kihasználva megnőtt a rablások, betörések, gyilkosságok száma. A szmogot végül az időjárás változása nyomán feltámadó erős szél fújta el a város felől, a nyomában maradt nyálkás koromréteget pedig a hamarosan lezúduló kiadós eső mosta el. A borzalmas körülmények utóhatásaként 4075 ember halt meg tüdőgyulladás, gennyes hörghurut következtében, rajtuk kívül pedig legalább százezren betegedtek meg. Az angolul csak „Great Smog”-nak emlegetett ködkatasztrófa nyomán született meg az 1956-os Tiszta Levegő-törvény, amely nemcsak szankcionált, de anyagilag is ösztönözte a polgárokat, hogy a széntüzelésről térjenek át a gáz- vagy villanyalapú fűtésre.

A komolyabb szmogképződés minket a XX. század végéig elkerült. Szinte jelképes, hogy a hazai (legújabb) kapitalizmus hajnalán, 1989 január-februárjában csapott le Budapestre a füstköd. A bolsevik reflexek még javában éltek, nem illett azt pedzegetni a sajtóban, hogy hetek óta milyen büdös, állott az utcai levegő. Miután az éledező alternatív szervezetek szóvá tették a kérdést, a hatóság is elismerte, hogy „a főváros levegőjében a hetek óta tartó ködös, szélmentes időjárás, valamint a túlzott járműforgalom, a fűtés és az ipari szennyezés miatt szmog alakult ki.” A lakosságot felszólították, hogy minél kevesebbet tartózkodjanak az utcán, a gyerekeket ne vigyék sétálni, ha lehet, ne üljenek autóba. Igaz, tette hozzá a fővárosi tanács illetékese, a szennyezettség nem érte el „a kritikus mértéket, amely indokolttá tenné korlátozások bevezetését”. Füstködriadó-tervet mindenesetre gyorsan készítettek.

Nem egy polgártársunk vegyes érzésekkel, ám büszkén mondta: no, ebben már utolértük a Nyugatot. Hiszen a Szovjetunióban soha nem volt szmog. Legalábbis mi nem hallottunk róla.