Aquincum sötét oldala

Az Aquincumi Múzeum időszakos tárlata a római kori varázslás legsötétebb árnyalatait mutatja be.

„Bizony senki sincs, aki ne félne attól, hogy borzasztó átkokkal megbűvölődik” – ezt pedig az első században élt idősebb Plinius írta. S hogy egy neves polihisztor munkájában fordul elő ilyen mondat, jól mutatja: a császári családtól a rabszolgákig, a természettudósoktól a kecskepásztorokig szinte mindenki élt az életminőséget befolyásoló varázsigékkel. Így már egyből érthetővé válik, hogy a bürokrataréteg jövendőmondói mellett számos – kuruzslást, illetve a pult alól akár átkokat kínáló – „kisvállalkozónak” is jól ment a bolt szerte a Római Birodalomban.

Lassányi Gábor szellemes párhuzammal világít rá, hogy míg az állami megrendelésre elvégzett szertartásokat támogatottnak lehet mondani, a saját gyarapodás, egészség és boldogság érdekében bevetett praktikák tűrtnek számítottak, az átokformulák azonban feltétlenül a tiltott kategóriába tartoztak a római vallásosságnak a szocializmus időszakának kultúratámogatási irányelveit jelképező „3T” mintájára felvázolt koordináta-rendszerében.

A tárlaton a mindennapokban jelen lévő babonaság tárgyi emlékei mellett a tiltott varázslások világával is megismerkedhetünk. A titkos tudásban való megmerítkezésre az ókori Rómában a misztériumvallások kínáltak például lehetőséget. S mivel a császárkor idejére számos hellenisztikus, kelta vagy germán eredetű szokást olvasztott magába a hatalmassá hízó birodalom, a varázskönyvekben is keveredtek a különböző nyelvek, istenek, hiedelmek.

A szavak mormolásán és másolásán túl áldozatbemutatás is tartozott a varázsláshoz, emiatt a mágusok műhelyében számos ritka, egzotikus anyag volt fellelhető. A kiállítás második részében egy elképzelt varázslóműhely ablakain kukucskálhatunk be. A szűk zugban félhomály, a sarokban lobogó tűz több tucat edény árnyát rajzolja a falra, a kopott asztalon koponyák, kencék, fiolák. Az összeszurkált agyagfigura mellett fémből készült íróvesszők és titkos receptektől súlyos pergamenek. Efféle helyeken lehetett amulettet venni reumára, havibajra, hascsikarásra. És itt készültek az átkok is.

Különös módon nem a bosszúk és konkurenciaharcok során felmerülők, de nem is sportfogadásokhoz kapcsolódó rosszakarások vagy a szerelmi varázslások, hanem a perbefolyásolók a leggyakrabban előforduló átokszövegek. Utóbbiaktól a földi igazságszolgáltatás által szabályozott világrend manipulálását remélték a rontáskérők, saját igazuk tudatában – vagy éppen amiatt, mert tudták, másképpen nem nyerhetnek – a tapasztalatokon túli világhoz fordulva így fellebbviteli fórumként. A sötét szertartások fontos eszközei az átoktáblák, amelyek a Krisztus előtti V. században terjedtek el a Földközi-tenger vidékén, kezdetben a görögöknél, majd a Római Birodalom szegleteiben is.

– A táblákat kultuszhelyek, szentélyek, temetők vagy kutak közelében ásták földbe, amelyekről úgy tartották, kapcsolatban állnak valami módon a túlvilággal – avatnak be az átokfoganatosítás praktikumába a múzeum régészei. Afféle ajánlott levelek készültek tehát, amelyeket ha nem is sikerült a megszólított saját kezébe adni, mégiscsak nagyobb valószínűséggel jutott el hozzá egy olyan helyről az üzenet, ahol szívesen időzött. Hogy kik voltak az átkok végrehajtására kiszemelt istenségek? Leggyakrabban az alvilág ura, Pluto, valamint hitvese, Proserpina volt a megszólított, de számos alkalommal kérték az aquincumi szövegekben is előforduló háromfejű kutya, Cerberus segedelmét is. A kézbesítésben a lelkek kísérője, Mercurius működhetett közre, bár a hagyomány szerint jó szolgálatot tehettek ebből a szempontból a fiatal megholtak is.

A megrendelésnek azonban tanácsos volt titokban maradnia, elvégre a megvezetni igyekezett igazságszolgáltató szervek az átkok megrendelését és gyártását büntették. Akár halállal is. Egy megtalált perátok így könnyen újabb perek kiindulási alapja lehetett. De a tárgyalócsarnok helyett lépjünk be most inkább a nekropoliszba.

– Az aquincumi polgárváros legnagyobb sírkertje, amelybe három évszázadon át temetkeztek, a Duna-parti dombok között húzódott – tudjuk meg Lassányi Gábortól. – A ma itt található Graphisoft park építéséhez kapcsolódó feltárások során kerültek elő a tárlatunk középpontjába helyezett ólomlemezek.

A majd kétezer éves átkok a legbelső kiállítótér közepén, ízlésesen megvilágítva, egy posztamensre helyezett tárló belsejében pihennek. Középen kéttenyérnyi, enyhén meghajolt lemez, körömnyi karcolt betűk rajta, mellette jobbról is, balról is egy-egy kisebb méretű, kihajtogatott lap. Az ólom hideg és nehéz fém, végérvényes az, amit rávéstek.

– Az aquincumi átkok peres eljárásokhoz kapcsolódnak – ismerteti a leletek hátterét Lassányi. – Rabszolgák és szabadok egy csoportja kért az ügyükben ellentétes érdeket képviselőkre rontást, feltehetően két család háza népéről lehetett szó.

A Barta Andrea által megfejtett szövegek elolvashatók a falakon, a belőlük körvonalazódó történetet pedig hatalmas méretű, képregényes stílusú grafikák hozzák a mához még közelebb. A jeles rajzoló, Cserkuti Dávid munkáin több régészeti és művészettörténeti allúzióval megspékelve elevenednek meg a pannóniai mindennapok.

Az izgalmas tárlatvezetés végén az óbudai mindennapokba csöppenek vissza, s a HÉV-megálló felé bandukolva azon morfondírozom, vajon mennyi átok rejtőzhet még Aquincum földjében alattam.

(A Titkos utakon – Sötét varázslatok Aquincumban című kiállítás 2017. november 5-éig tekinthető meg az Aquincumi Múzeumban)