Nem találná ki, miből élt Raszputyin lánya

A száz éve meggyilkolt orosz szürke eminenciás lányának életpályája sem mondható éppen unalmasnak.

A tündérmese azonban egyszer csak véget ért. Már javában dühöngött a bolsevik felkelés, amikor Marija – idézi önéletrajzi könyvét az Atlas Obscura – utoljára járt a cári palotában. „Menjetek, gyermekeim, hagyjatok el bennünket, meneküljetek gyorsan, mert minket hamarosan bebörtönöznek” – bocsátotta el őket a cárné. A lányok anyjuknál, Pokrovszkojéban húzták meg magukat, de sorsuk elől – Mariját kivéve – nem menekülhettek. Anyja és testvéreinek többsége néhány éven belül elhunyt, többen a gulágon. Varvara pedig éhen halt, más források szerint megmérgezték. Marija azonban valószínűtlen szerencséjének és rátermettségének hála megmenekült. Még Pokrovszkojéban feleségül ment Raszputyin egyik tanítványához, kijelölt utódjához, Borisz Szolovjevhez. A férj erkölcsei megkérdőjelezhetők voltak. A cárné ékszereket bízott rá azzal a céllal, hogy árukból szervezze meg szöktetésüket, Szolovjev azonban megtartotta a kincseket magának. A férfi később egymás után keveredett különféle csalási ügyekbe, letartóztatták a bolsevikok és a fehérgárdisták is, mindannyian az ékszereket keresték nála. Egy alkalommal Marija ezer rubellel vesztegette meg az őrt, hogy kiszabadítsa férjét, a házaspár pedig Ceylon, Szuez, Trieszt érintésével Prágában kötött ki.

Itt orosz éttermet nyitottak, de az gyorsan csődbe ment. Ezután Ausztria következett, ahol Marija táncórákat vett, és – mint később kiderült – ez nyitotta meg számára az utat a szórakoztatóipar felé. A hazátlan oroszok szokásos életét élték, városról városra költöztek, és a régi kapcsolatok segítségével próbáltak életben maradni. Csakhamar be kellett azonban látniuk, hogy a régi jó világ elmúlt, így Párizsban letelepedve Szolovjev szappangyárban vállalt munkát, éjszaka pedig portásként és autómosóként dolgozott. 1926-ban halt meg tuberkulózisban. A családban ekkor már két lány volt, Tatyjana és a kis Marija. Megözvegyült és nincstelen anyjuk azonban egyáltalán nem szándékozott elveszni a rengeteg hazátlan nyomorult tengerében, sőt igazán csak ekkor kezdődött önálló élete.

Gazdag emigráns orosz matrónák társalkodónőjeként dolgozott, majd kabarétáncosi állásajánlatot kapott Bukarestből. „Nem azért, mintha olyan jól táncoltam volna – mesélt erről jóval később a Los Angeles Timesnak adott interjújában –, hanem a nevem miatt.” Ezután évekig turnézott varietéműsorával Európában, imázsát pedig „az egész világot megigéző, őrült szerzetes lánya” téma köré építette. A húszas évek végén megírta első könyvét Az igazi Raszputyin címmel. Ebben meglehetősen kritikátlanul védte apját, és építgette legendáriumát. A pénzszerzés mellett az motiválta a könyv megírására, hogy az ekkor ugyancsak Franciaországban élő Feliksz Juszupov, Raszputyin gyilkosainak egyike memoárkötetet adott ki, amelyben részletesen taglalta Raszputyin halálának körülményeit. Marija beperelte Juszupovot egy párizsi bíróságon, és kártérítést követelt tőle az okozott károkért. A pert elvesztette.

A kabaré után már nem is tekinthetjük olyan éles váltásnak, hogy oroszlánszelídítőnek állt. Először cirkuszokban kezdett táncolni, aztán a műsor más számaiban is fellépett. „Zavarna-e, ha vadállatokkal zárnának egy ketrecbe? – kérdezte a vándorcirkusz igazgatója. – Miért is zavarna – válaszoltam –, hiszen a bolsevikokkal is egy ketrecbe voltam zárva” – írja könyvében. Még a háború előtt eljutott Amerikába a Ringling testvérek cirkuszával. Ott a média azonnal sztárt csinált belőle. Az egész országban cirkuszi képeivel voltak tele a lapok, ilyesféle képaláírásokkal: „Európai állatidomár, aki azt állítja magáról, hogy az őrült szerzetes lánya. Philadelphiában próbál hipnotizálni egy cirkuszi elefántot.” Egy csapásra bekerült a show-bizniszbe, néhány héttel később már a Weaties márkájú gabonapehely dobozain hirdette, hogy az a bajnokok reggelije.

A turné végeztével más cirkuszoknál helyezkedett el, fellépett pónival, oroszlánnal és szinte minden egyéb állattal. Két évvel később azonban cirkuszi karrierje hirtelen véget ért, mert – orosz lévén stílusosan – helybenhagyta egy medve. Úgy tűnt, a balesettel amerikai élete is lezárul, mivel lejárt a vízuma, a bevándorlási hivatal pedig felszólította, hogy kilencven napon belül hagyja el az országot. Ez azonban nem állt szándékában, inkább gyorsan feleségül ment gyerekkori ismerőséhez, Grigorij Bernadszkijhoz, aki a harmincas évek végén Miamiban dolgozott villamosmérnökként. Huszonöt évvel korábban az orosz fehérgárdisták tisztje volt.

A második világháború éveiben a harcoló férfiak hiányában mobilizált női munkaerő képviselőjeként szegecselőként helyezkedett el egy miami, majd egy Los Angeles-i gyárban. A háború után elváltak: férje rosszul bánt vele. Marija 1947-ben kapta meg az amerikai állampolgárságot. A cári családhoz fűződő viszonya ismeretében ironikus, hogy a hidegháborús hisztéria idején kommunistaszimpátiával vádolták meg – pusztán orosz neve miatt –, de mivel akkor már amerikai állampolgár volt, nem lett különösebb bántódása.

Szegecselői állását sem adta fel, 1955-ös nyugdíjba vonulásáig dolgozott. Ezután kórházakban vállalt állást, oroszórákat adott, gyerekekre vigyázott. További nyugdíj-kiegészítésként hirtelen parafenoménné lett, látomásai voltak, és tudni vélte, hogy mi történt „igazából” a cári család egyesek szerint rejtélyes körülmények között életben maradt tagjával, Anasztaszjával. Ha pénzre volt szüksége, rendszeresen adott interjút, a riporterek szája íze szerint módosítva a történeteket.

1977-es halála idején két kutyája volt, a Juszu és a Pov nevet adta nekik, melyek összeolvasva apja gyilkosának nevét adják ki.