Hetvenkét éve, 1945. február 11-én éjjel kezdte meg reménytelen kitörési kísérletét a budai Várban rekedt német és magyar védősereg a szovjet ostromgyűrűből: a kétségbeesett próbálkozás során a mintegy negyvenezer kitörő fele életét vesztette, és rengetegen haltak meg a rommá lőtt Budapest lakói közül is az értelmetlen harcok utolsó szakaszában. A kitörés magyar főparancsnokát, a németeknek alárendelt Hindy Iván vezérezredest a népbíróság halálra ítélte – az ő parancsnoka, Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer tíz év gulágfogsággal megúszta, az ő főnöke pedig, az Alaptörvényben is „megénekelt” 1944. március 19-i német megszállás után hazánk fölött bábáskodó birodalmi megbízott Edmund Veesenmayer még olcsóbban szabadult. Ha Hindy Nürnbergben nemzetközi bíróság elé kerül, akkor Veesenmayerhez hasonlóan valószínűleg őt sem akasztották volna fel – mondta az MNO-nak Ungváry Krisztián történész.
A szovjetek által megszállt Magyarországon – ahogy a többi szovjet megszállási zónában is – a népbíróságok a nyilasokkal együttműködő prominensekkel alaposabb vizsgálat nélkül szívesen statuáltak példát. A nyomozások felületesek voltak, és a kezdetektől ott húzódott a politikai koncepció az eljárások mögött a főbb háborús bűnösök mellett az olyan, „jól kiaknázható” embereknél is, mint Hindy. De őt sem alapvetően azért végezték ki, mert „rossz oldalon” harcolt, hanem mert Horthy Miklós kiugrási kísérlete idején saját parancsnoka ellen fordulva segédkezett Szálasi Ferenc hatalomra kerülésében 1944. október 15-én.
Ugyanakkor nem vették figyelembe azt, amit egy nemzetközi bíróság mérlegre tett volna: hogy időközben Hindy csalódott Szálasiban, a német túlkapások miatt pedig a háború végére gyakorlatilag antifasisztává vált. Azt sem piszkálták, hogy például mennyiben volt felelős a városban uralkodó közbiztonsági állapotokért és a hírhedt Dunába lövésekért, mert sok más is előkerült volna, ami nem állt a teret nyerő kommunisták és a befolyásuk alatt álló népbíróságok érdekében. Például hogy a nyilas kormány és a katonaság viszonya korántsem volt olyan kiegyensúlyozott; hogy az antifasiszta ellenállók körében rengeteg arisztokrata volt; vagy hogy a nyilasok is alapvetően az alsóbb néprétegekből származtak, holott a kommunista logika szerint nekik emiatt öntudatos kommunistának kellett volna lenniük – fejtette ki a részleteket Ungváry Krisztián. Mindenesetre Hindyt, aki a kitörés során a vezérkarral és feleségével együtt szovjet hadifogságba esett, átadták a magyar hatóságoknak, a népbíróság pedig 1946. augusztus 29-én kötél általi halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte.
Egészen más sors várt Pfeffer-Wildenbruchra, akit szintén felelősségre lehetett volna vonni beosztottjai kegyetlenkedései miatt, elvégre a Budapesten vadászó Gestapo is az ő felügyelete alatt állt. A parancsnok szovjet hadifogságba esett, és tíz év gulágrabság után szabadult. Az egykori Obergruppenführer Nyugat-Németországban telepedett le, és 1971-ben, nyolcvanhárom éves korában halt meg, miután saját lakásában leesett a lépcsőn.
Emlékezetes, Veesenmayer teljhatalmú német birodalmi megbízott még 1944 telén azzal söpörte le Szálasi tiltakozását Budapest utolsó töltényig védendő erőddé nyilvánítása kapcsán, hogy „nem törődünk vele, ha Budapest tízszer is elpusztul, ha ezzel Bécset védeni tudjuk”. Az ostrom a katonai veszteségek mellett több tízezer civil halálához, még több elhurcolásához, a szovjetek által elkövetett nemierőszak-cselekmények százezreihez és óriási anyagi károkhoz vezetett. Mégis Veesenmayer – aki közvetlenül az ország teljes kifosztását vezényelte – mindössze két évet töltött börtönben 1949 és 1951 között. Ungváry Krisztián azt gondolja erről, hogy alapvetően ez három dolognak köszönhető: egyrészt Hitler egykori bizalmasát a nürnbergi nemzetközi bíróság ítélte el, amely a szovjetek által megszállt államok népbíróságainál alaposabb és objektívebb nyomozást folytatott le. Másrészt a bírósági ítéleteket a német hatóságok hajtották végre, amelyek Veesenmayer eredetileg húszéves börtönbüntetését előbb megfelezték, majd három év után kegyelemben részesítették. Közben pedig megkezdődött a hidegháború, amelyben az Egyesült Államoknak kulcsfontosságú szövetségese volt Nyugat-Németország, az egykori nácik elleni tömeges halálbüntetésekkel viszont elvesztették volna a sokat szenvedett német lakosság szimpátiáját, így inkább futni hagyták, vagy épp maguk is alkalmazták a volt nemzetiszocialistákat. Ha Hindy is a nürnbergi vádlottak padján felelt volna a tetteiért, a körülmények méltányolása miatt vélhetőleg ő is megúszta volna börtönnel.
Ami viszont paradoxon – a történész szerint – mind Hindy, mind Pfeffer-Wildenbruch esetében, hogy egy győztes háború, és/vagy pusztán a szigorú logika alapján a magyar félre a kormányzónak tett eskü megszegése, a németre pedig Hitler kitörést egyértelműen tiltó parancsának megtagadása miatt várt volna súlyos büntetés.
