„Ceausescu rendszere ateistább volt, mint a magyar”

A romániai magyarság elkerülte a kommunisták kollektív büntetését, de a nemesség és az egyházak rosszul jártak.

A nemzetközi szakirodalomban régóta folyik a vita az úgynevezett szovjetizálás fogalmáról és annak különböző fázisairól. A polémia arról folyik, hogy a szovjet típusú rendszer, amit nevezhetünk kommunizmusnak vagy államszocializmusnak, kialakulása már 1944–45-ben elkezdődött, amikor a Vörös Hadsereg betette a lábát Közép-Európába, vagy volt olyan pillanat, amikor lehetőség adódott volna népi demokrácia, baloldali vagy pluralista berendezkedés kialakítására. Minderről Stefano Bottoni, az MTA Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa beszélt lapunknak a kommunizmus áldozatainak emléknapja kapcsán.

A háború vége politikatörténeti szempontból nagy törésvonal, de mégsem jelenti mindenütt Kelet- és Közép-Európában, hogy megszűntek a plurális intézmények. Egyes országokban, így Jugoszláviában, Albániában nagyon gyors volt a folyamat, már 1946-ra kialakult az egypártrendszer, de Csehszlovákiában és Magyarországon még évekig működik a demokrácia – mondta a történész. A kommunisták megmérették magukat a választásokon, de nem kaptak teljes támogatottságot, mert a demokratikus hagyományokat, a polgári értékrendet, a szakszervezeteket, a civil szervezeteket nem volt egyszerű felszámolni.

– Én arra az álláspontra helyezkedem, hogy 1944–45 után már semmi sem maradt olyan, mint korábban, a Vörös Hadsereg megjelenését ugyanis a bolsevik típus politikai rendszer meghosszabbított kezének tekinthetjük – húzta alá a történész. 1948–49-re a mozgástér a nullára redukálódott, addigra szovjet mintára az elfoglalt országokban új típusú, politikai rendőrségek alakultak, amelyeket vagy kollaboránsok, vagy közvetlenül maguk a szovjetek irányítottak.

Románia helyzete viszont több szempontból is érdekes. A két világháború között messze ott volt a leggyengébb a kommunista párt, lényegében egy szűk réteg földalatti „szektája”, a negyvenes években talán ezer taggal. A román közvélekedésben még ma is népszerű, hogy nekik semmi közük a kommunizmushoz, azt a zsidók és a magyarok hozták be az országba. Ez részben igaz, de a párt 1945 után néhány hónap alatt tömegpárttá vált, félmillió, többségében román taggal – emelte ki Stefano Bottoni. Először elűzték a királyt, majd 1947-ben rövid idő alatt egypártrendszert alakítottak ki, letartóztatták a még ellenálló pártok vezetőit, és új alkotmányt szövegeztek meg.

A történész elmondta: a nemzetiségek közül a németek kollektív büntetés alatt álltak (nem mellesleg 300 ezer németet az NSZK később pénzért kiváltott), ám a magyarokat integrálta a rendszer. A többi országot tekintve szinte egyedülálló a helyzetük, amit – bármilyen hihetetlen – lényegében a szovjeteknek köszönhettek. A szovjetek ugyanis nem engedték a románoknak az etnikai bosszút, és azt sem felejtették el, milyen erőkkel vettek részt a románok ellenük a háborúban. Ezért is lebegtették a szovjetek Észak-Erdély kérdését egészen 1945 tavaszáig.

A terület visszaadásának árául szabták, hogy a románok az ott élő magyarokkal kezdjenek valamit. Ha ugyanis a több mint egymillió magyart átköltöztették volna a határon, abba Magyarország belerokkan, az pedig Rákosiék ellehetetlenülését jelenthette volna. A magyarok „kiváltságaikat” nagyban köszönhetik a magyarul anyanyelvi szinten beszélő kormányfőnek, Petru Grozának is. Stefano Bottoni ezzel kapcsolatban kitért arra, használhatták nyelvüket, lehettek iskoláik, és létrejött a Magyar Népi Szövetség, egy érdekvédő párt, amelynek tagja lett szinte minden magyar felnőtt. Aki magyar volt, erre a pártra szavazott; így „szoktatták meg” a magyarokkal a román szocializmust, hogy úgy érezzék, olyan Romániában élhetnek, amihez közük lehet.

Az ősi erdélyi nemesi családok jártak talán a legrosszabbul a kommunista államforma kialakulásával. Már 1945-ben meghozták a földreformot, ami 50 hektárban határozta meg a földtulajdon nagyságát. Ezért (is) sokan elmenekültek, kastélyaikat hátrahagyva. Aki otthon maradt, az országban ragadt, mert a határok lezárultak. 1949. március 3-án jött a második csapás: országszerte majdnem négyezer családot szállítottak kényszerlakhelyre. Romániában a volt nemesek évtizedekig a társadalom peremén tengődtek, nem kaptak sem fizetést, sem nyugdíjat.

Ceausescu rendszere ateistább volt, mint a magyar, ám a római katolikus egyház keményen ellenállt a kommunistáknak. Élre kívánkozik Márton Áron gyulafehérvári püspök, aki azt hirdette: az egyháznak nem szabad közösséget vállalnia a kommunista rendszerrel. Nem ment bele azokba a kompromisszumokba, amelyeket az 1948-as kultusztörvénnyel vállaltak például a reformátusok és az unitáriusok, amelyek ugyan sokáig próbáltak ellenállni, ám végül betagolódtak az új rendszerbe. Márton Áront később letartóztatták, börtönbe, majd házi őrizetbe került, ott volt 1967-ig. A görög katolikus egyházat, amely a 18. századtól fogta össze a románságot, teljesen felszámolták. Vagyonukat elkobozták, papjaik, szerzeteseik nagy részét bebörtönözték.

A romániai kommunizmusnak rengeteg áldozata volt. A történész elmondta: csak börtönbe, munkatáborba és kényszerlakhelyre 150-200 ezer ember került 1948–1964 között. Több ezer ember veszítette életét a pokoli romániai börtönökben, a Duna-deltában zajló vagy a Duna–Fekete-tenger-csatorna építkezésén, Pitestiben, ahol büntetőtáborokban egymás ellen harcoltatták a fiatalokat, hogy a „győztesekből” rendszerhű embereket neveljenek. Rengeteg ember pedig öngyilkosságba menekült a kommunizmus terrorja miatt.