„Ceausescu rendszere ateistább volt, mint a magyar”

A romániai magyarság elkerülte a kommunisták kollektív büntetését, de a nemesség és az egyházak rosszul jártak.

A történész elmondta: a nemzetiségek közül a németek kollektív büntetés alatt álltak (nem mellesleg 300 ezer németet az NSZK később pénzért kiváltott), ám a magyarokat integrálta a rendszer. A többi országot tekintve szinte egyedülálló a helyzetük, amit – bármilyen hihetetlen – lényegében a szovjeteknek köszönhettek. A szovjetek ugyanis nem engedték a románoknak az etnikai bosszút, és azt sem felejtették el, milyen erőkkel vettek részt a románok ellenük a háborúban. Ezért is lebegtették a szovjetek Észak-Erdély kérdését egészen 1945 tavaszáig.

A terület visszaadásának árául szabták, hogy a románok az ott élő magyarokkal kezdjenek valamit. Ha ugyanis a több mint egymillió magyart átköltöztették volna a határon, abba Magyarország belerokkan, az pedig Rákosiék ellehetetlenülését jelenthette volna. A magyarok „kiváltságaikat” nagyban köszönhetik a magyarul anyanyelvi szinten beszélő kormányfőnek, Petru Grozának is. Stefano Bottoni ezzel kapcsolatban kitért arra, használhatták nyelvüket, lehettek iskoláik, és létrejött a Magyar Népi Szövetség, egy érdekvédő párt, amelynek tagja lett szinte minden magyar felnőtt. Aki magyar volt, erre a pártra szavazott; így „szoktatták meg” a magyarokkal a román szocializmust, hogy úgy érezzék, olyan Romániában élhetnek, amihez közük lehet.

Az ősi erdélyi nemesi családok jártak talán a legrosszabbul a kommunista államforma kialakulásával. Már 1945-ben meghozták a földreformot, ami 50 hektárban határozta meg a földtulajdon nagyságát. Ezért (is) sokan elmenekültek, kastélyaikat hátrahagyva. Aki otthon maradt, az országban ragadt, mert a határok lezárultak. 1949. március 3-án jött a második csapás: országszerte majdnem négyezer családot szállítottak kényszerlakhelyre. Romániában a volt nemesek évtizedekig a társadalom peremén tengődtek, nem kaptak sem fizetést, sem nyugdíjat.

Ceausescu rendszere ateistább volt, mint a magyar, ám a római katolikus egyház keményen ellenállt a kommunistáknak. Élre kívánkozik Márton Áron gyulafehérvári püspök, aki azt hirdette: az egyháznak nem szabad közösséget vállalnia a kommunista rendszerrel. Nem ment bele azokba a kompromisszumokba, amelyeket az 1948-as kultusztörvénnyel vállaltak például a reformátusok és az unitáriusok, amelyek ugyan sokáig próbáltak ellenállni, ám végül betagolódtak az új rendszerbe. Márton Áront később letartóztatták, börtönbe, majd házi őrizetbe került, ott volt 1967-ig. A görög katolikus egyházat, amely a 18. századtól fogta össze a románságot, teljesen felszámolták. Vagyonukat elkobozták, papjaik, szerzeteseik nagy részét bebörtönözték.

A romániai kommunizmusnak rengeteg áldozata volt. A történész elmondta: csak börtönbe, munkatáborba és kényszerlakhelyre 150-200 ezer ember került 1948–1964 között. Több ezer ember veszítette életét a pokoli romániai börtönökben, a Duna-deltában zajló vagy a Duna–Fekete-tenger-csatorna építkezésén, Pitestiben, ahol büntetőtáborokban egymás ellen harcoltatták a fiatalokat, hogy a „győztesekből” rendszerhű embereket neveljenek. Rengeteg ember pedig öngyilkosságba menekült a kommunizmus terrorja miatt.