Hetven éve kezdődött meg a felvidéki magyarok kitelepítése

A csehszlovák állam jócskán túllépte a megállapított kvótát.

A második világháború az európai hadszíntéren hivatalosan májusban ért véget, utóhatásai azonban még évekig életeket, sorsokat tettek tönkre szerte a kontinensen. Ebbe a sorba illeszkedett az újjáalakuló Csehszlovákia kormányának törekvése arra, hogy egy magyaroktól, németektől teljesen mentes szláv nemzetállamot hozzanak létre.

A háborúból győztes félként kikerülő, újjáalakult Csehszlovákia 1945. április ötödikén kiadott kormányprogramja már előrevetítette, hogy Közép-Európában egyelőre biztos nem a megkönnyebbülés évei következnek: a dokumentum kimondta az országban élő németek és magyarok kollektív bűnösségét Csehszlovákia háború előtti feldarabolásában. A júniusi potsdami konferencián a nagyhatalmak a németek egyoldalú kitelepítését ugyan engedélyezték Csehszlovákiának, Lengyelországnak és Magyarországnak, a közel egymilliós felvidéki magyarság kapcsán azonban csak azt fektették le, hogy a két országnak kell megállapodnia egymással a lakosságcseréről. A németek kiűzése szinte azonnal meg is kezdődött: 1948-ig a magyarországi svábok kitelepítésével párhuzamosan közel hárommillió németet deportáltak Csehszlovákiából.

A kormányprogram nyomán kiadott elnöki rendeletek, a Benes-dekrétumok gyakorlatilag megfosztották a magyar és német lakosságot alapvető jogaiktól, köztük állampolgárságuktól. A rendeletek nyomán elkobozhatták a magyarok földjeit, korlátozhatták nyelvhasználatukat, kisebbségi jogaik gyakorlását, kirúghatták őket állásukból, több tízezer embert pedig internáltak, vagy kényszermunkára hurcoltak a Szudétavidékre. Ezzel párhuzamosan indult be a „reszlovakizáció” programja, ami a hivatalos álláspont szerint lehetőséget adott az „elmagyarosodott” szlovákoknak a nemzethez való visszatérésre: több mint háromszázezer ember szerezte vissza ilyen módon az állampolgárságát és jogosultságát az állam alapvető szolgáltatásaihoz.

A cél a tisztán cseh–szlovák nemzetállam megteremtése volt, az egyoldalú deportálás tiltása miatt azonban a magyarokkal kapcsolatban tárgyalni kényszerült a csehszlovák kormány. A magyar kormány nyitott volt a tárgyalásokra, bár egészen más elképzeléseik voltak: a lakosságcserét határmódosítással oldották volna meg. Ez persze egyáltalán nem érdekelte a csehszlovák vezetést, így végül 1946 februárjában megállapodás született a két ország között az ügyben: e szerint annyi magyart lehet kitelepíteni, amennyi szlovák nemzetiségű magyar állampolgár hajlandó áttelepülni az országba.

Csehszlovákia ennek következtében komoly propagandatevékenységet fejtett ki a magyarországi szlovákok körében, hogy minél több embert rávegyenek az átköltözésre. A végső szám azonban elmaradt a várakozásoktól: mintegy hatvanezer magyarországi szlovák döntött úgy, hogy a csehszlovák államba költözik. A magyarok kitelepítése 1947. április 12-én kezdődött és 1949. június 5-én fejeződött be: vasúton szállították az ingóságaikkal együtt érkező magyarokat az országba. Végül a kvótát bőven túllépve a csehszlovák kormány 76 ezer felvidéki magyart deportált, akiket a távozó szlovákok és a kitelepített svábok helyére költöztettek be.

A csehszlovák–magyar lakosságcsere rengeteg embert, családot szakított ki addigi környezetéből, megváltoztatva mind a felvidéki magyarlakta régiók és települések, mind a Magyarországon érintett települések kulturális, etnikai, vallási képét. A magyar Országgyűlés 2012-es határozata alapján minden év április 12-én országgyűlési emléknap keretében emlékeznek meg „a Benes-dekrétumok következtében a Csehszlovák Köztársaságból kizárt, Magyarországra telepített mintegy százezres magyarságról”; illetve tisztelettel adóznak „azon családoknak, akik állampolgárságuktól, közösségüktől, vagyonuktól megfosztva, szülőföldjükről elűzve kemény akarással otthont teremtettek maguknak”.

A lakosságcsere emlékezetéről többek között 2003-ban jelent meg egy könyv, A szlovákiai magyarok kényszertelepítéseinek emlékezete 1945–1948, ami elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtár felületén.