James Cole-ra, az angol Brightoni Egyetem antropológusára rendszeresen ferde szemmel néznek, akárhányszor csak elárulja kutatási témáját. Nemcsak a laikus házibulikban, de még a szakmai konferenciákon is vannak, akik morbidnak ítélik érdeklődését az emberi test tápértéke iránt. Már egy évtizeddel ezelőtti diplomamunkáját is az emberevésből írta, melynek címe ez volt: Kőkori kannibalizmus: táplálkozási szükségszerűség, vagy a szociokulturális környezet eredménye? Cole-t, aki ma már Brightonban kutat, nem tántorította el néhány ember rosszallása, mivel „érdekelt, hogy valójában mennyire vagyunk táplálóak” – nyilatkozta a New York Timesnak.
Az elmúlt évtized munkájának gyümölcsét, amely gyakorlatilag egy kannibáltáplálkozási útmutató, most publikálta a Nature lapcsaládjához tartozó Scientific Reports szakfolyóiratban. Persze a kannibalizmuskutatás nem(csak) afféle bizarr hobbi, hanem szervesen illeszkedik Cole egyéb kutatásaihoz, amelyek általában a emberelődök viselkedésének összetettségét célozzák. Az emberevés – magyarázza az antropológus – jól példázza azt, hogy milyen komplex kultúrát alakítottak ki az emberelődök már az őskőkorban is (amely történetünk nagy részét lefedte, mintegy 2,5 millió évvel ezelőtt kezdve 10 ezer évvel ezelőttig). A modern ember esetében természetesnek vesszük, hogy szokásai mögött számos motiváció húzódhat meg. Ily módon miért ne feltételezhetnénk, hogy az emberelődök által követett szokások sem mindig a legnyilvánvalóbb ok miatt terjedtek el. A kannibalizmus mögött sem csupán a táplálkozási kényszer állhatott, de rituális vagy társadalmi okok miatt is megehették egymást őseink.
Sok helyütt bukkantak az ősi emberi kultúrák olyan maradványaira, amelyek kannibalizmusra utaltak, így például az angliai Gough-barlangban vagy a spanyolországi El Sidrón mellett. E leletek általában emberi csontokat, koponyákat jelentenek, amelyeken olyan sérülések nyomai látszanak, mint a leölt és táplálkozási céllal feldolgozott prédaállatok csontjain. Nem új, hogy az antropológusok megkülönböztetik a rituális és a tisztán táplálkozási célú kannibalizmust. Cole szerint azonban eddig túl könnyű szívvel mondták rá minden olyan leletre, hogy azért ették meg az illetőt, mert éhesek voltak, amelynél nem volt semmi rituális funkcióra utaló nyom.
Az angol kutató megközelítése, miközben merőben újszerű, egyúttal szinte magától értetődik. Elmélete szerint elődeinknek csak akkor érte meg rendszeresen, pusztán étkezési célból emberhúst fogyasztani, ha az tápláló volt, és így kevesebb energia befektetésével több kalóriához juthattak, mintha a szokásos prédaállataikat vadászták volna le. Ennek megállapítására Cole kiszámolta az egyes emberi testrészek tápértékét, kalóriatartalmát. (A következőkben – a magyar és a nemzetközi gyakorlattal összhangban – kalóriát fogunk írni, de ez valójában kilokalóriát jelent.) A számításhoz olyan korábbi tanulmányokat vett alapul, amelyekben négy elhunyt személy testösszetételét elemezték. Ezen adatok alapján, az élelmiszerek tápértékszámításánál használatos képletek segítségével határozta meg az ember kalóriatartalmát.
Az eredmények szerint a csontjainkban lévő velő 25 330 kalóriát, míg bőrünk 10 280 kalóriát tartalmaz. A szervezetünkben felhalmozott zsírból nagyjából 50 ezer kalóriányi energiát nyerhet az, aki elfogyaszt minket, míg belső szerveink viszonylag kevés tápértékkel kecsegtetnek: szívünk 650, lépünk 130, agyunk, idegrendszerünk 2700, májunk 2570, két tüdőnk 1600, emésztőrendszerünk 1260, veséink 360 kalóriát tartalmaznak. Vélhetően elődeink is a húst szerették a legjobban, származzék az emberből vagy állatból. És nem véletlenül, hiszen az izomzat igen energiadús: a felsőtest izmai 5420, a felkarok 7450, az alkarok 1660, a combok 13 350, míg a vádlik 4490 kalóriányi energiát rejtenek.
Mindez összességében 125 ezer kalóriát jelent egy személyre. Mindez soknak tűnhet, de ha számításba vesszük, hogy az ősközösségben élő emberek együtt vadásztak, majd nagyrészt egyenlő arányban meg is osztoztak a táplálékon, már nem is olyan sok. A jelenleg irányadó táplálkozási irányelvek szerint egy férfinak 2500, egy nőnek 2000 kalóriára van szüksége naponta, hogy tartsa a súlyát. Ha feltételezzük, hogy több tízezer évvel ezelőtt az emberek sokkal aktívabb, megerőltetőbb életet éltek, mint mi manapság, ez azzal is jár, hogy nekik akkor vélhetően még nagyobb volt a kalóriaigényük. Bár ha számításba vesszük kisebb testsúlyukat is, akkor viszont kevesebb kalóriára volt szükségük. De most számoljunk csak a jelenkori értékekkel! Ez azt jelenti, hogy egy leölt és szőröstül-bőröstül elfogyasztott ember egy ötvenfős törzsnek alig több mint egy napra volt elegendő.
Persze hogy energiaszegény vagy dús-e az emberi test, azt csak annak fényében dönthetjük el, hogy volt-e lehetőségük mást fogyasztani (mivel ha semmi más táplálék sem állt rendelkezésre, akkor szinte minden jobb, mint a semmi). Nos James Cole érvelése szerint nagyon is tudtak mást, méghozzá sokkal jobban megtérülő és nagyobb mennyiségben hozzáférhető táplálékot enni az emberősök. Például egy mamut elképesztően sok, 3,6 millió kalóriát tartalmazott, de még egy bölényben is megvolt úgy 612 ezer kalória (a lóban 200 ezer, a medvében 600 ezer, a gyapjas orrszarvúban 1 millió 126 ezer kalória van, illetve volt). Amint látható, a vadászott állatok jelentős részével sokkal több ember hosszabb ideig jól tudott lakni. Persze azt sem szabad elfelejteni, hogy ezek még tartósítás és hűtés előtti korok voltak, így a gyorsan romló, feleslegben maradt húst nem tudták későbbi, ínséges időkre félretenni.
Cole konklúziója szerint tehát az emberi test nem szolgáltat annyi energiát, hogy megérné túlzottan e táplálékra támaszkodni, amikor az éhhalál elkerülése a cél. Minthogy azonban ennek ellenére is minden bizonnyal gyakori szokás volt a kannibalizmus, az antropológus azt gyanítja, hogy e szokás fő mozgatórugói a rítusok és az emberevés kulturális funkciói voltak. A modern kori, e hagyományaikat csak a legutóbbi időkben feladó (ha egyáltalán) kannibál törzsek esetében is megfigyelték a kultúrantropológusok, hogy az emberevésnek általában másodlagos funkciója a jóllakás. Gyakran a megölt ellenségeket eszik meg, esetleg az elhunyt hozzátartozók testéből fogyasztanak, ezzel egyúttal kifejezik felsőbbrendűségüket a legyőzött harcos felett, vagy az elhunyt életerejét igyekeznek magukhoz venni.
A szerény tápértéken kívül más előnye is vannak annak, hogy a kannibalizmus mára kiveszett a világ legtöbb részéről, sőt általános tabunak számít. Például az emberhús terjesztette betegségek visszaszorulása. A pápua foré törzs tagjait pusztító kuru betegséget a 20. század ötvenes éveiben fedezték föl. Az áldozatok szörnyű rángások közepette lehelték ki a lelküket. Mint kiderült, a kuru egy gyógyíthatatlan neurodegeneratív betegség, amelyet nem baktériumok vagy vírusok, hanem fertőző fehérjék, prionok terjesztenek. A kór pedig az elhunyt, majd a családtagok által elfogyasztott foré emberek húsával és idegszöveteikkel terjedt. Minthogy a legértékesebbnek számító (és véletlen épp legtöbb priont tartalmazó) agyat a nőknek és a gyerekeknek adták, az ő körükben volt a leggyakoribb a kuru. Annak idején évi kétszáz ember is kuruban halt meg, de ez mára lecsengett, ritkán van egynél több áldozat. Az, hogy még ma is halnak meg kuruban, nem (feltétlenül) jelenti azt, hogy mind a mai napig tartják a kannibalizmus hagyományát, minthogy a betegség akár több évtizedig is lappanghat a fertőzöttben.
