„A hivatalos magyar történelemtudomány – különösen az elmúlt negyedszázados korszak folyamán – egészen durván és leplezetlenül, egészen közvetlenül és kézzelfoghatóan kiszolgálta a fejlődéssel egyre nyíltabban szembehelyezkedő, a magyar nemzet széles tömegeivel lassan minden kapcsolatát elveszítő magyar uralkodó osztályokat” – mondta vádbeszédnek is beillő elnöki székfoglalójában a Történelmi Társulat 1949. március 27-ei ülésén a Moszkvából a háború után hazatért Andics Erzsébet. Megvetően azt is hozzátette, hogy „a hivatalos magyar történetírás mindmáig alapvetően feudális és klerikális történetírás volt, amely nem ismerte el még a polgári történetírás alapvető tételeit sem”. Ezek után idő kérdése volt csupán, hogy kezdetét vegye a szakmát érintő példátlan méretű tisztogatás.
Andics Erzsébet, a történésztársadalom sztálinista diktátora ezelőtt 115 esztendeje, 1902. június 22-én született Budapesten, Andics Dávid szakács gyermekeként. Már 16 évesen, 1918 novemberében csatlakozott a Kommunisták Magyarországi Pártjához. Életrajza innentől sablonosnak is tekinthető, hasonló utat járt be, mint számos párttársa. A proletárdiktatúra bukása után Bécsbe emigrált, ahol az egyetemen történelmet tanult, ám illegális munkára hazaküldték, lebukott, 15 évi fegyházat kapott. A magyar–szovjet fogolycsere-egyezmény értelmében – hogy a hadifoglyok hazajöhessenek, a Horthy-rendszer szabadon bocsátotta az elítélt kommunista vezetőket – Moszkvába távozhatott, ahol komoly történészi karriert futott be. A tisztogatásokat férjével, Berei Andorral együtt szerencsésen megúszta, igaz, sógorát, a pártfunkcionárius-író Karikás Frigyest – a Svejk egyik fordítóját – miután a magyar börtönből szabadulva a Szovjetunióba emigrált, horthysta ellenforradalmár kémként 1938-ban az NKVD butovói titkos bázisán kivégezték.
A kommunista hatalomátvétel előestéjén Andicsra Mód Aladárral, Nemes Dezsővel együtt új feladat hárult: a párt öklének szerepét kellett eljátszaniuk a történésztársadalomban. Segédcsapatuk pályakezdő ifjú kommunista történészekből állt, akik közül később többen valóban jó szakemberek lettek. Hanák Péter, Vigh Károly, Spira György, Pach Zsigmond Pál kezdetben lelkesen közreműködtek a polgári tudósok – Hajnal István, Kosáry Domokos, Benda Kálmán, Váczy Péter – partvonalra szorításában, likvidálásában. Ennek egyik első lépéseként Andics a Történelmi Társulat megbuktatott elnöke, Eckhardt Ferenc helyébe lépett, ekkor hangzott el az ominózus székfoglaló is. Kosáry Domokos még fél esztendőn át megőrizhette alelnöki pozícióját, ám 1949 októberében egy autodaféra emlékeztető felolvasóülésén – Andics Erzsébet és Sólyom László altábornagy közreműködésével, korábbi munkájára hivatkozva – Görgey ürügyén „kinyírták”.A szovjet csapatok nyomában a moszkvai emigrációval hazatérve – Pécsett képviselőnek is megválasztották, mandátumát 1957-ig megőrizte, amikor is Kádárék megfosztották tőle – folytatta tudományos pályáját: tanított a gazdaságtudományi egyetemen és a pártfőiskolán. Közben Vera lányuk a szülők húzódozása ellenére hozzáment a kusnarenkovói pártiskolán megismert, hamarosan ÁVH-alezredessé avanzsáló Farkas Vladimirhez. (Utóbb az államvédelem összes bűnéért Péter Gáborral együtt őt tették meg bűnbaknak. Hab a tortán, hogy anyósa konspiratív szerepet vállalt 1956. októberi meglepetésszerű letartóztatásában. Igaz, korábban közbenjárt érte Rákosinál.)
A szabadságharc tábornoka fontos szerepet kapott az Andicsék által átszabott magyar múltban. Ő lett Rajk László előképe, az „áruló”, a „világosi hóhér”, akit csupán a burzsoá történetírás „magasztalt fel”. Köztük például Kosáry Domokos. Az új kommunista történelemszemlélet lényege ezen a ponton jól tetten érhető. Vagyis 1848–49 a korabeli felfogás szerint azért bukott el – mint a kor reprezentatív kötetében, a Forradalom és szabadságharcban olvashatjuk –, mert Kossuthék figyelmen kívül hagyták (amit az éber Rákosi nem), hogy „az idegen reakcióval szemben mindenkor csak a belső reakció felszámolása biztosíthatja a győzelmet”.
Az Andicshoz és Mód Aladárhoz köthető új történelemfelfogás a magyar múltat szabadságharcok és vele szorosan összekapcsolódó osztályharcok sorozataként láttatta, amelyet a haladó erők (Bocskai, Bethlen, Rákóczi, Martinovics, Kossuth, a „kunbélátlanított” 1919-es proletárdiktatúra) vívtak az általában külföldi reakcióval (a Habsburgokkal vagy tizenkilencben a Horthyval szövetkezett román-bojár burzsoáziával). A kor történelmi alapvetéseivé váltak a kiadásról kiadásra folyamatosan bővített Mód-féle 400 év küzdelem az önálló Magyarországért című munka mellett Andics olyan kötetei, mint Az egyházi reakció 1848–49-ben, a Kossuth harca a reakció ellen és A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848–1849-ben.
Sztálin halála és az olvadás sem hozta el Andics Erzsébet bukását, sőt magasabb pozíciókba került. Előbb az oktatási miniszter, Erdey-Grúz Tibor első helyettese lett, 1954 és 1956 között pedig a Magyar Dolgozók Pártja tudományos és kulturális osztályának élén állt. A forradalom leverésekor, november 4-én úgy tűnt, Kádár János továbbra is kénytelen lesz együtt dolgozni vele és az Országos Tervhivatalt hosszú időn át vezető férjével. (Előtte nem sokkal a felkelők elfogták a házaspárt. Kopácsi Sándor, Budapest rendőrfőkapitánya szabadította ki őket és adta át a szovjet követségnek mint kettős állampolgárokat.)
Kádár mellett állva ők vezették a forradalmi munkás-paraszt kormány tájékoztatási csoportját Friss Istvánnal, és adták ki Szolnokon – a zűrzavart kihasználva, részben saját kezdeményezésükre – a poraiból feltámasztott központi pártlapot, az erősen balos Szabad Népet. A november 8-ától újból megjelenő Népszabadság, az MSZMP november 2-án alapított orgánuma alávetett helyzetben mint a párt budapesti lapja szerepelhetett csupán. (A Szabad Nép és részben a Népszabadság példányai ekkoriban nemritkán utcai incidensek áldozatává váltak: elkeseredett emberek a standokra helyezett példányokat széttépték vagy felgyújtották.) Küzdelmükből a Népszabadság került ki győztesen, a Szabad Népet a kemény kéz politikájának alkalmazásában ekkor még nem érdekelt Kádárék négy nap elteltével felszámolták, Andicsot és Bereit másfél évre a Szovjetunióba száműzték.
Többé nem térhettek vissza a közélet első vonalába. Berei Andor a vitatható értékű Új magyar lexikonnak volt egy ideig a főszerkesztője – az Akadémiai Díjat is megkapta érte –, Andics Erzsébet pedig visszatért a katedrára, 1974-ig tanszékvezetőként dolgozott az ELTE-n. Nézetei mellett kitartott, ám befolyásával együtt ezek hatása is folyamatosan csökkent. Nem függetlenül attól a történészszakma megújulását hozó fellépéstől sem, amely a volt „polgáriak” (Kosáry, Benda) és a negyvenes évek második felében indulók (Hanák, Spira) összefogásából született meg. 1986. április 2-án halt meg, a Fiumei úti temető munkásmozgalmi parcellájában temették el.
