Ködös-hűvös hajnal uralkodott Ypres-nél, a lövészárkok felett éppen száz esztendeje, 1917. július 12-én. Aztán váratlanul különös felhő jelent meg az égbolton. A németek nem sokkal korábban lőtték fel a sárga kereszttel megjelölt rakétáikat, amelyek hatóanyaga, a mustárgáz folyadékból hamarosan légneművé alakult át. A sűrű, sárgászöld felhő hamarosan szétoszlott, a sátrakban vagy a szabadban, pokrócokba csavarva alvó katonák pedig ébredezni kezdtek. A levegő egyre fojtogatóbbá vált, sokan hányingerrel küszködtek. Az éles, elviselhetetlen mustárszag idővel mindent betöltött. Előbb a szemük, majd a bőrük kezdett viszketni, a mérgező anyag a ruhán, sőt a gumin is áthatolt. A végtagokon hatalmas hólyagok és dudorok keletkeztek, a bőr sok helyen levált, a látóidegek tönkrementek, a tüdő felmondta a szolgálatot. Az első, igazán nagy pusztítást végző vegyi támadásnak mintegy kétezer katona esett áldozatául még aznap, de egy éven belül tízezrek haltak bele a mérgezés szövődményeibe.
Talán említeni is felesleges, de a fulladást, illetve mérgezést okozó vegyi fegyverek használatát már 1899 óta tiltotta a hágai nemzetközi egyezmény. Ennek ellenére az első világháborúban minden gátlás nélkül vetették be a harcoló felek. Először nem is a németek: 1914 augusztusában a franciák próbálkoztak maró könnyezést okozó (egyébként nem halálos) brómecetsav-etilészterrel, ám a 26 milliméteres gránátokból elszivárgó anyag hamar elillant a levegőben, a németek észre sem vették, hogy vegyi támadás érte őket. Egyébként a britek sem, amikor 1914 októberében a németek próbálkoztak ellenük hasonlóval.
Az első sikeres modern vegyi támadást a németek intézték az antant erők ellen szintén Ypres térségében, több mint két évvel a brutális mustárgáz-attak előtt. 1915. április 22-én délután fél hatkor 5730 hordóból 168 tonna klórt engedtek szabadjára, a továbbiakat pedig a széljárásra bízták. Alig egy óra alatt a vegyület elérte a francia vonalakat, ahol mintegy hatezren haltak meg égési sérülésektől, fulladástól. A németek benyomultak a védtelenül hagyott lövészárkokba, ám a vízzel keveredő, sósavvá váló klórgázt ők sem bírták; visszavonulásra kényszerültek.
Az 1915-ös klórtámadást személyesen felügyelte a feltaláló vegyész, Fritz Haber. (Haber felesége, miután megtudta, mire használja férje a tudását, öngyilkos lett.) A britek Charles Howard Foulkes királyi hadmérnök vezetésével 5500 tartály klórgázzal készültek az ellencsapásra, amely a nagy előkészítés ellenére kudarcot vallott, ugyanis a szél visszafújta a vegyi anyagot a britekre. A németekkel ellentétben utóbb jóval tökéletesebb eljárást fejlesztettek ki a méreg célba juttatására. A feltalálójáról F. H. Livens századosról elnevezett egyméteres, földbe ásott fém vetőcső tartalmát a 14 kilós gáztartályt elektromos szikra segítségével indították. Az egykori szemtanú szerint amikor működésbe lépett, „tompa, vörös izzás futott végig a fronton, ameddig a szem ellátott, kissé megremegett a föld, és 2340 alattomos tartály repült az égbe, esetlenül pörögve röptükben, néha egymásnak ütközve. Húsz másodperccel később tömegével zuhantak a német állásokra, s röviddel ezután apró robbanások nyitották fel az acéltartályokat, ötven tonna folyékony foszgént szórva szét sötét felhőként. Livens, aki az össztüzet repülőgépről figyelte, megjegyezte, hogy a felhő olyan sűrű volt, hogy egészen Vimy és Bailleu falvakig látható volt.”
(Hogy mi az a foszgén, amivel a Livens-vetőcsöveket megtöltötték? Német találmány, a már említett Fritz Haber nevéhez kapcsolódik. Alattomos fegyver, ha nem a legalattomosabb. Belégzésekor irritálja a torkot, majd a tünetek akár napokra is elmúlhatnak. Amikor ismét megjelennek, hatalmas kínok között végeznek az áldozattal: a tüdő szövetei felbomlanak, amelyet vakulás, égető bőrfájdalmak kísérnek a halál beálltáig.)
Az újabb és újabb nemzetközi tilalmak ellenére – elegendő csupán az 1923-as genfi és az 1993-as átfogó Vegyifegyver-tiltalmi Egyezményre gondolnunk – e fegyverek bevetése máig kis túlzással szinte mindennapi jelenség. Csak a szíriai polgárháborúban bevetett vegyi anyagok 2011 óta mintegy félmillió ember halálát okozták. (Az Aszad-rezsim 2012-ben elismerte, hogy rendelkezik vegyi fegyverekkel, a bejelentésnek azonban igazán komoly következménye nem lett. A támadások elkövetőire nem sikerült egyértelműen rábizonyítani felelősségüket.)
Szíria készleten tartott mérgei között kiemelt szerepet játszik az éppen száz esztendeje először eredményesen bevetett, feltehetően legnagyobb mennyiségben rendelkezésükre álló mustárgáz. A szintén felhasznált cseppfolyós tabunt 1936-ban fedezte fel Gerhard Schrader. Hatására leáll a légzés és az emésztés, majd rövidesen a szívműködés is. Eddig leginkább az iraki–iráni háborúban vetették be a nyolcvanas években. A tabun rokona a szarin – ezzel szintén rendelkezik Szíria –, amely nem halálos mennyiségű adagban is komoly idegkárosodást okozhat. (Nyáladzás, hányás, izomrángás szerepel a tünetek között, súlyosabb esetben pedig ájulás és fulladás.) 2013. augusztus 21-én szinte bizonyosan szaringázt vetettek be civilek ellen Damaszkuszban, a halálos áldozatok száma meghaladta az ezret, de idén április 4-én is ezt használták katonák ellen Idlíb tartományban.
A negyedik, talán a legveszélyesebb méreg a VX harci gáz. Lassan párolgó borostyánszínű folyadék, ha az ellenszérumot rögtön beadják, tünetei semlegesíthetőek. Ha a légutakba bekerül, a halál szinte bizonyos. Legutoljára – jelenlegi ismereteink szerint legalábbis – 2015. augusztus 21-én vetette be az Iszlám Állam az Aleppó tartománybeli Mareában.
