Mit csinált a Dagi? Elhagyta rózsadombi villáját, és sétálni indult. Sajnos az utóbbi időben túlzottan aktivizálódott, ismerősökkel, kétes múltú alakokkal találkozott. Érthető a következtetés: Dagi akármilyen lojálisnak mutatkozik a népi állam iránt – papi békegyűlésekre jár, még fel is szólal –, valójában egy követ fúj a megérdemelt büntetését töltő Mindszentyvel és a varjúként károgó fekete reakcióval; a rendszer ellensége – vélte az ÁVH-s értékelés Balogh István pap politikusról.
Az állambiztonság berkeiben előszeretettel adományoztak a megfigyelteknek olyan fedőnevet, amely hátrányos tulajdonságra, testi fogyatékosságra vagy egyszerűen a hatósági megvetésre utalt. Így kapta a „Fekete hollók” elnevezést az 1961-es nagy egyházi letartóztatásokat kísérő operatív anyaggyűjtemény, vagy a „Púpos”-t egy illegális katolikus közösség megfigyelt, valóban görnyedt hátú prominense; Balogh páter ehhez képest még olcsón megúszta a kedélyeskedő Dagival. (Egyébként Dagit a jelentés után hamarosan egy vidéki plébániára internálták, aki a visszaemlékezések szerint túl sokat foglalkozott a kitelepítésre ítéltek ügyeivel. Nagy Imre miniszterelnöksége idején térhetett vissza Belgrád rakparti lakásába.)
A pap politikus máig rejtélyes figura. A sok anekdota, ismert életeseményei, pályaíve s mindazok ellenére, amik a levéltárakban, könyvtárakban, memoárokban, oral history anyagokban ránk maradtak, igen keveset tudunk róla. Az alakját körbelengő misztikum érzetét tovább erősítette bennünk a nemrégiben a páter távoli hozzátartozóinál tett rövid látogatásunk. Balogh István néhány megmaradt bútora között helyet foglalva joggal juthatott eszünkbe, hogy a jórészt fekete-fehér fényképek, a dobozba gyűjtött, gondosan aláhúzogatott újságkivágások például a második világháború előtti német terjeszkedésről vagy a korabeli kisgazdapárti esélyekről talán kinyitják a kiskaput, és a páter egyéniségéhez a jövőben valamelyest közelebb férkőzhetünk. Egy magányos, raktárnak használt helyiségben ráadásul levelei, fontos iratai sorakoznak felstószolva.
Ott, a megmaradt bútorok közt hasonlót tapasztalhattunk valószínűleg, mint a kortársak, akik szintén éreztek valami rejtélyfélét a páter személye körül. Kiismerhetetlen szándékú ember; pap létére egyezkedik, tárgyal a kommunistákkal, nagy lábon él, jó lesz vele vigyázni! – terjedt el már 1944 decemberétől a szeged-alsóvárosi plébánosból miniszterelnökségi államtitkárrá előlépő, Tildy Zoltán és Nagy Ferenc kormányfősége alatt is kulcspozícióját megőrző, egy ideig a sajtóügyeket szinte teljhatalommal felügyelő plébánosról. (A páter valójában ragadványnév: Balogh nem volt szerzetes, egyházmegyés papokat pedig nem szólítottak páternek akkoriban sem.)
Hogyan került a vidéki pap hirtelen az országos politikába? Szinte véletlenül, a szovjetek bevonulása utáni hatalmi vákuumban, a hatalmas káderhiányban, hiszen a pártok vezetői, ismert politikusai az ostromlott Budapesten rekedtek. Kortárs szemtanúk is hitelesítik Baloghnak az Országos Széchényi Könyvtárban gépiratban őrzött visszaemlékezését: „November 12-én délelőtt a plébánia előtt autó állt meg. Ketten szálltak ki belőle, és a plébánia felé tartottak. Bemutatkoztak: Révai József a kommunista párt megbízásából, Erdei Ferenc a Nemzeti Parasztpárt megbízásából. Mire én tréfásan mondtam: Balogh István a kisgazdapárt megbízásából. Nagyon meglepődtek, mert ők azt hitték, hogy én keresztény párti vagyok. Én megmagyaráztam nekik, hogy itt a lakosság katolikus és kisgazda, ezért vagyok híveim képviseletében kisgazdapárti.” Kiváló szervezőkészsége, a politikához való gyakorlati érzéke emelte a közügyekben teljesen járatlan miniszterelnök, Miklós Béla vezérezredes mellé államtitkárnak. Kedélyes modora, a megegyezést kereső politikai alapállása sem tartotta vissza attól, hogy – amint Rákosi Mátyás emlékirataiban olvasható – sok „jobboldali borsot” törjön a kommunisták orra alá. A Moszkvából hazatért MKP-főtitkár szerint Balogh „intelligens arcú, nagyon kövér pap, ahogyan mi a karikatúrákban szoktuk ábrázolni az elhízott papokat, élősúlyban lehetett úgy 140 kiló. Ravasz volt és értelmes.” Ha már Rákosit meghallgattuk, hadd szólaljon meg a páter is a kommunista vezérről: „Az ő idétlen figurája természetes ellenszenvet váltott ki nemcsak belőlem, hanem mindazokban, akik akkor látták először. Az ügy érdekében ezen túl kellett magunkat tennünk. Velem igen figyelmes, előzékeny volt. [ ] Később, hatalma növekedésével ellentmondást nem tűrt. Nem beszélt, de látszott rajta. Gyűlöletté változott benne minden, és alkalomadtán bizony kíméletlen tudott lenni, külseje is predesztinálta erre. Alacsony, nagy fejű, hosszú karú, szinte gnómszerű jelenség volt. Sokat dolgozott, állandóan olvasott.”
A páternek aztán egyik napról a másikra – a Nagy Ferenc elleni puccs napjaiban, a miniszterelnök emigrációba kényszerítése után szinte órákkal – a kommunisták számára is félelmetes taktikai érzéke, a sok „jobboldali bors” miatt mennie kellett.
Valóban nagy lábon élt? Kétségtelen, hogy Balogh szerette a kényelmet, a luxust, a szép képeket. A fotókon feltűnnek képzőművészeti gyűjteményének, könyvtárának darabjai; legtöbbször társaságban, terített asztal előtt láthatjuk.
Igaz lenne, hogy súgott-búgott a kommunistákkal? Mindenesetre tárgyalt velük. Szemére vetik, hogy részt vállalt a Független Kisgazdapárt felszalámizásában azzal, hogy 1947 nyarán, Nagy Ferenc emigrációba vonulása után elhagyta a pártot. Akik ezt mondják, elfeledkeznek a tényről, hogy a páter már a megroppant, baloldali dominanciájúvá tett, kriptokommunista Dobi István vezette FKGP-ből vált ki. Tény, hogy az új, általa vezetett, kereszténydemokrata irányultságú, a kisgazdapárt 1945-ös programját továbbvinni akaró Független Magyar Demokrata Párt (FMDP) megalapítása nem ellenkezett Rákosi terveivel, s ebből a kommunista vezető nem is csinált titkot. A kommunisták arra számítottak ugyanis, hogy az FKGP és az 1947. augusztusi választások előtt megalakuló vagy Csipkerózsika-álmukból felébredő pártok, a Baloghtól jobbra álló, vele folyamatosan polemizáló Demokrata Néppárt (DNP), a Magyar Függetlenségi Párt (MFP) és a Keresztény Női Tábor (KNT) kölcsönösen gyengítik egymást. Mindez csak részben vált valóra.
A négy induló jobbközép ellenzéki erő vezetői között Slachta Margittól (KNT), Baloghon át Barankovics Istvánig (DNP) és a kommunista sajtó által kezdetektől lefasisztázott Pfeiffer Zoltánig (MFP) valójában alig volt felfogásbeli, értékrendbeli különbség. Az eltérést taktikájuk mássága jelentette. Míg hárman – de különösen Pfeifferék – a harcban látták a bolsevik hatalomátvétel elodázásának, ideális esetben pedig meghiúsításának lehetőségét, addig a páter tárgyalásokkal, alkalmi megegyezésekkel, kedvezmények elérésével akarta lassítani, az egyház és a magyar társadalom, a középosztály számára könnyebbé tenni az elviselhetetlent. Baloghnak ugyanis a bolsevik párt történetének áttanulmányozása után – a kötetet az íróasztalán tartotta, s rendszeresen olvasta – nem voltak illúziói. Egyszerre éleslátásról és naivitásról tanúskodó „reálpolitikája” lényegéről utóbb így vallott: „Vitatkoznunk kellett a kommunistákkal, nem abban a reményben, hogy legyűrhetjük őket, hanem hogy az átállás lassabban, törés nélkül következhet be. A három nagyhatalom eldöntötte Magyarország sorsát és jövőjét. Ezen mi változtatni nem tudunk és nem is próbálkozunk.” Vagy ahogy a Független Magyar Demokrata Párthoz csatlakozott volt nemzeti parasztpárti vezető, Kovács Imre írja memoárjában, a páter „engedett a kommunistáknak, ha kellett, de hihetetlen éberséggel és eszességgel követte a fejleményeket, minden rezdülésre felfigyelt, kereste a kiutat a válságokból, igyekezett menteni a menthetőt. A gyorsan változó politikai konstellációkban próbálta a polgári, nem kommunista erőket átcsoportosítani, azonos érdekűeket összehozni; spekulált, kalkulált és taktikázott a túlerővel szemben. Helyét a történelemben talán nem lehet egy Martinuzzi mellett kijelölni, de kétségtelenül György barát ikertestvére volt.”
Balogh politikája persze nem válthatta be a hozzá fűzött reményeket, hiszen a másik oldalon nem volt rá fogadókészség. A kommunisták a kezdeti lassabb tempó után váltottak; Moszkva utasítására 1947 őszétől az átmenet nélküli totális hatalomra törtek. Kovács Imre november 17-i emigrációja után – amelyről Balogh István egyébként előre tudott – egyre jobban félt. Hamarosan kiadta az intézkedést, hogy fel kell oszlatni a párt ifjúsági szervezetét, kímélendő a tagokat, biztosítva a továbbélést. A szervezet vezetőjének, az Antall-kormány későbbi munkaügyi miniszterének, Győriványi Sándornak pedig meghagyta, hogy égesse el az iratokat. „Rettenetes idők következnek! Én mégis a helyemen maradok, s megpróbálom fékezni, ami következik” – idézte föl utóbb Győriványi a páter szavait. Közben egyre komolyabb ellentét alakult ki közte és a megalkuvás látszatát is kerülő egyházvezetés között; Hamvas Endre csanádi püspök rövid időre fel is függesztette nyilvános papi működését.
Egyetlen ügyet viszont sikerült elintéznie a „fék” szerepét egy darabig még makacsul vállaló Balogh Istvánnak; tettei közül vitathatatlanul ez a legmaradandóbb. 1950 nyarán a kommunista rezsim elérkezettnek vélte az időt, hogy leszámoljon a hazai szerzetesrendekkel. Az apácákat, szerzeteseket az éj leple alatt előbb a déli és a nyugati határ mentéről, majd az egész országból összegyűjtötték és nagyobb kolostorokba internálták. A brutális akció késztette a tárgyalóasztalhoz, majd az alávetettséget szentesítő „megállapodás” aláírására a Mindszenty hercegprímás bebörtönzése óta Grősz József kalocsai érsek vezette püspöki kart. Az állam nyolc (ebből két lányokat oktató) egyházi gimnázium újbóli megnyitását ajánlotta fel, amelyek működését négy, korlátok közé szorított szerzetesközösségre bízta volna. (A többi rendet betiltották, javaikat elkobozták.) A szóba kerültek közül a szegény iskolanővérek, a piaristák, a bencések vállalták a két-két iskolát, míg a cisztercieket az állam megvétózta. Hogy helyüket a ferencesekkel pótolhatták, s nem csak hat katolikus gimnázium működött a következő negyven évben, abban döntő szerepet játszott Balogh István. Segítségének köszönhetően éledhetett újjá az esztergomi, születhetett meg a szentendrei ferences gimnázium, s őrizhette meg a rend három – az országúti, a pasaréti és az esztergomi – kolostorát. (A ferences rend hálából a hatvanas években konfráternek is megválasztotta.)
Az internálásából 1953-ban visszatérő páter a későbbiekben már nem osztott, nem szorzott a magyar politikában. Bár kétszer is javaslatot tett a többpártrendszer visszaállítására – előbb a forradalom után Kádárnak, aztán a hatvanas évek végén az Állami Egyházügyi Hivatalon keresztül a kormánynak –, ötletét nem vették komolyan. A most előkerült, jelenleg még rendezetlen iratok esetleg új szempontokat is adhatnak majd Balogh életének, kapcsolatrendszerének, a hazai katolikus politikai elit korabeli viszonyainak feltárásához.
