Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc legismertebb vértanúiként az Aradon kivégzett tábornokokat és Batthyány Lajost, az első magyar miniszterelnököt tartja számon a közvélemény. Az ő mártírhaláluk kétségtelenül a megtorlás csúcsa volt, ám rajtuk kívül is száznál több katonatisztet, politikust és polgári személyt végeztek ki az osztrákok. A megtorlás ráadásul 1849 januárjában megkezdődött; az év első felében a kivégzések a civil lakosság megfélemlítését és elrettentését célozták, nyártól és a világosi fegyverletétel után viszont a katonai és a polgári vezetéssel való leszámolás volt az osztrákok szándéka.
– Az 1848 decemberétől kibocsátott kiáltványokban az udvar már jelezte, a szabadságharc résztvevői semmi jóra nem számíthatnak. Csupán az volt kérdéses, milyen kört érint az osztrákok bosszúja – mondta lapunknak Hermann Róbert történész, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese. – Eleinte nem főtiszteket és politikusokat végeztek ki, hanem civileket: földműveseket, falusi tanítókat, papokat, földbirtokosokat, akiknek az volt a bűnük, hogy lázítottak, kocsmákban iszogató császári katonákat próbáltak rábírni arra, hogy álljanak a magyar szabadságharc ügye mellé – ezt pedig Pelyach István történész, a Szegedi Tudományegyetem tudományos munkatársa fűzte hozzá. A megtorlás egyik első áldozata Daniel Christian Dressler, a pozsonyi német színház súgója volt.
A pozsonyi kocsmákban enyhén illuminált állapotban szidta Ferenc Józsefet, a trónbitorlót, a Habsburgokat, és kiállt a magyarok mellett. Aztán besúgók feladták, majd hadbíróság elé állították, és 1849. január 18-án reggel 7 órakor végrehajtották rajta a halálos ítéletet
– mutatta be egy példával Pelyach István, milyen „bűnökért” járt halálbüntetés még jóval Haynau 1849. május 30-i színre lépése előtt.
Hasonló eseteket Hermann Róbert is felsorol a megtorlással foglalkozó munkáiban. „(1849) Március 27-én Giovanni Baldini vasúti mérnököt, a többnyire olaszokból alakult Frangepán-csapat főhadnagyát lőtték agyon az olasz legénységű 23. (Ceccopieri) gyalogezred tagjainak magyar oldalra csábításáért, valamint fegyveres felkelésben való részvételért. Március 30-án pedig Barta Józsefet, Simonyi Ernő gerillacsapatának őrmesterét állították kivégzőosztag elé fegyveres lázadásban való részvételért, valamint a verebélyi sópénztárban található pénzösszeg elrablásáért ( ) Másnap lőtték agyon Csömy Zsigmond aranyosi molnárt az uralkodó és a kormány szidalmazásáért, valamint fegyverrejtegetésért. Február 6-án a lengyel Feliks Slawsky szabót végezték ki, mert január 30-án több cs. kir. katona szállásán »őfelsége a császár ellen a legdurvább és legingerlőbb rágalmakat szórta«, s e katonákat »hitszegésre is csábítani igyekezett«” – ezeket az eseteket Az 1849–1850. évi kivégzések című tanulmányában említi Hermann Róbert.
A megtorlás jellege 1849 nyarától Haynau kinevezésével megváltozott. A hadifogságba esett főtiszteket kivégeztette az osztrák csapatok parancsnoka. Július 5-én Pozsonyban felakasztatta Mednyánszky László honvédőrnagyot és Gruber Fülöp századost. Hermann Róbert tanulmánya szerint
„kivégzésük valósággal sokkolta a magyarországi közvéleményt. ( ) Mednyánszky báró volt, s az ilyen magas társadalmi állású személyeket az osztrák hadbíróságok eleddig legfeljebb börtönbüntetésben részesítették.”
Haynau fővezérségével megszaporodtak a rögtönítélő eljárások. A számtalan példa közül csak egy a hivatkozott tanulmányból: 1849. július 12-én Mannsbarth Antal csákberényi katolikus plébánost és Szikszay János ottani református lelkészt végezték ki rögtönítélettel Nagyigmándon. „A két pap bűne az volt, hogy a szószékről a magyar kormány rendelete értelmében kihirdették a Függetlenségi Nyilatkozatot, s állítólag népfelkelésre, s arra hívták fel híveiket, hogy fegyver híján kövekkel verjék agyon a betolakodókat” – írja Hermann Róbert.
1849. augusztus 22-én halt mártírhalált az az Ormai (Auffenberg) Norbert, akit az első aradi vértanúnak tekintenek, mivel ezredesi rangban szolgált, és őt is a partiumi városban végezték ki. Ormai az úgynevezett vadászezredek főfelügyelője és az 1. honvéd vadászezred megszervezője volt. Haynau nem is csinált titkot abból, hogy a vele szemben foganatosított eljárást alkalmazza majd a későbbi vértanúk esetében. „Tegnapelőtt megkezdődött a dolog, felakasztattam egy Auffenberg nevű egyént, aki valamikor hadnagy volt a Mazzuchelli-ezredben, aztán ezredes és Kossuth segédtisztje. Kiss, Leiningen, Poeltenberg, Vécsey stb. is követni fogja, mihelyt megérkezik. Az eljárás a lehető legrövidebb lesz, megállapítjuk az illetőről, hogy tisztként szolgált nálunk, és fegyveres szolgálatot teljesített a lázadó hadseregben” – írta egy osztrák tábornoknak küldött levelében.
Pelyach István szerint az augusztus 13-i világosi fegyverletétel után fogságba került főtisztek, tábornokok számára a halálos ítélet eleve elrendelt volt. A szakember hangsúlyozta, aki az osztrákok szerint felségárulást követett el, annak csak halálos ítélet lehetett a büntetése. De Haynauhoz hasonlóan megtorláspárti volt-e a fiatal uralkodó, Ferenc József? Ezt a kérdést Hermann Róbertnek tettük fel, aki úgy válaszolt, egyértelműen igazolható, hogy még olyan esetekben is, amikor Schwarzenberg miniszterelnök hajlamosabb lett volna enyhébb elbírálásra, Ferenc József döntött a keményebb megtorlás mellett. Az 1849. augusztus 20-án, az ifjú uralkodó elnökletével tartott minisztertanácson született döntés arról, hogy nem lesz amnesztia, hanem – a történész szavai szerint – a megtorlás teljes szigorával fognak fellépni a magyar szabadságharc résztvevői ellen.
Az 1849. október 6-án végrehajtott kivégzések – az aradi vértanúké és különösen Batthyány Lajosé – azonban óriási nemzetközi felháborodáshoz vezettek. Ráadásul a tábornokok és a volt miniszterelnök halálos ítélete előre készen állt.
Batthyány esetében Hermann Róbert arra hívta fel a figyelmet, pere száz sebből vérzett, illetve annyira próbálkoztak azzal, hogyan lehet ezt az egyébként semmilyen szempontból felelősnek nem tekinthető miniszterelnököt elítélni, hogy ez 20. századi szempontból nézve is koncepciós per volt.
Pelyach István ehhez hozzátette, nyilvánvaló volt, hogy Batthyányt halálra szánják, pere eleve lejátszott volt.
Kevésbé ismert, hogy az október 6-án kivégzett tábornokok és Ormai (Auffenberg) Norbert mellett az aradi vértanúk közé sorolják még az október 25-én agyonlőtt Kazinczy Lajos ezredest, a nyelvújító író-költő, Kazinczy Ferenc fiát. Az ő kivégzésével ért véget az 1849. évi megtorlás, amit az osztrákok a nemzetközi tiltakozás hatására állítottak le. Legalábbis a politikai szempontú kivégzéseket, mert köztörvényes színezetű ügyekben 1850-ben is hajtottak végre halálos ítéleteket, az utolsót 1850 júliusában – hívta fel a figyelmet Hermann Róbert. De még ebben az évben is akadt egy politikai ügy, amelynek végén egy volt bécsi újságírót, a szabadságharcban Bem József mellett alezredesként szolgáló Ludwig Haukot végezték ki. Bár a hadbíróság halálra ítélte, Schwarzenberg miniszterelnök mégis 20 évi várfogság kiszabását javasolta rá, mondván, közben úgyis meghal. Mint Hermann Róbert írja, Haynau azonban nem hallgatott Schwarzenbergre, és Haukot 1850. február 19-én Aradon felakasztották. Ő volt a tizenhatodikként kivégzett honvédtiszt.
A kivégzések mellett a megtorlásnak más formái is léteztek. Ilyen volt a várfogság, a sáncfogság (erődítési munkákban való részvétel), a volt honvédek tömeges besorozása, illetve a botozások, vesszőzések. Hermann Róbert megemlítette: nem volt gyakori, de néhány esetben előfordult, hogy az osztrák vagy az orosz csapatok feldúltak egy-egy települést. A Csorna melletti Bősárkány lakóit például azzal vádolták, hogy a csornai ütközet (1849. június 13.) után megtámadták a menekülő császáriakat – ami nem volt igaz –, ezért felgyújtották a falut. Losoncon 1849 augusztusában magyar gerillák támadtak meg oroszokat, mire a cári csapatok feldúlták és felégették a várost. A megtorlás része volt, hogy egy felkelés miatt Székesfehérvárra, a magyarok támogatásért pedig a zsidó hitközségekre vetettek ki hadisarcot az osztrákok.
– A nemzetet ért legnagyobb megtorló intézkedés az volt, hogy 1849 őszén begyűjtötték és megsemmisítették a szabadságharc fizetőeszközét, a Kossuth-bankókat – mondta Pelyach István. Ez a lépés ugyanis gyakorlatilag lenullázta a gazdaságot. A Kossuth-bankók be nem szolgáltatásáért és rejtegetéséért ráadásul szigorú büntetés járt.
Szintén csapást jelentett az országra, hogy 1850 tavaszától a birodalmi adópolitikát alkalmazták Magyarországon. A szabadságharc alatt gyakorlatilag nem létezett adózás a fegyveres önvédelem miatt. Ezért a kőkemény birodalmi adórendszer azt jelentette, hogy lényegében minden után adózni kellett.
Hogyan lett Görgeyből „áruló”?
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc utáni megtorlás egyik legnagyobb kérdése, hogyan kerülhette el a halálbüntetést a magyar sereg főparancsnoka, Görgey Artúr. Pelyach István ezzel kapcsolatban elmondta: Görgey meg volt győződve, hogy ő lesz a megtorlás első számú célpontja, azt is mondhatjuk, hogy készült valamiféle mártíromságra. Tragédiája tulajdonképpen pont az lett, hogy nem végezték ki, mert ezzel vált alkalmassá arra, hogy az áruló szerepét betöltse a magyar közgondolkodásban. Görgeynek az oroszok többször is próbáltak csapdát állítani, de mindig kijátszotta őket – ez is bizonyította hadvezéri rátermettségét. – Ez a harmincadik életévét betöltő magyar tábornok valami olyasmit tudott, amit nagyon kevesen tudtak ebben a korban Európában – mondta hadvezetői képességeiről Pelyach István. I. Miklós orosz cár értékelte is ezt, ezért arra kérte Ferenc Józsefet, adjon kegyelmet, és bocsásson meg a magyaroknak. „Megbocsátunk, de előtte akasztunk egy kicsit” – szólt a császár és Schwarzenberg miniszterelnök hírhedtté vált válasza. A cár erre kikötötte, hogy ha nem garantálják Görgey életét, nem fogják kiadni őt az osztrákoknak. A bécsi udvar végül fogcsikorgatva ugyan, de belement ebbe; így Görgeynek nem esett bántódása, a karintiai Klagenfurtba száműzték. – Életét egyértelműen az oroszoknak köszönheti. Éppen elég tehertétel volt számára, hogy árulónak bélyegezték – összegezte sorsát Pelyach István. (A. V.)
