Kisballa egy falusi kerítés mellett kezdett el beszélgetni a hozzá hasonló korú, nyugdíjas férfival. Banális dolgokról társalogtak. A banalitás esetükben persze látszat, szükséges udvariassági bevezető, hiszen a kezdetektől ott húzódtak közöttük a rokonszenv erővonalai. Azután is, hogy a dialógus történelmi kérdésekre terelődött, és nyilvánvalóvá vált: ötvenhatban ellentétes oldalon álltak. Marafkó László különös levegőjű kisregényének két hőse igazából véletlenül, a gyorsan pergő események viharában sodródott a barikád két oldalára. Kétségtelen, hogy Kisballa szívéhez közel állt az a miniatűr történelmi szerep, amelyet a forradalom botcsinálta katonájaként eljátszhatott, igaz, társa sem tartotta vállalhatatlannak, hogy a Köztársaság téren, a budapesti pártbizottság ostromakor a védők között tartózkodott. Sorsuk – utal rá sejtelmesen Marafkó szövege – mintha egy pillanatra találkozott volna ott a téren, fegyverropogás közben.
Kedélyes beszélgetésük, formálódó barátságuk szinte csodaszámba megy. 1956. november 4-e, vasárnap, a Vörös Hadsereg bevonulásának, egyben a Kádár-rendszer születésének napja olyan erőszakos cezúra a magyar történelemben, amely ezt a fajta társadalmi párbeszédet gyakorlatilag lehetetlenné tette. Ha a bolsevik megtorlás következetesebben dolgozik, Kisballára könnyen bitó várhatott volna, miközben társa (feltehetően amúgy is) a rezsim áldásait, de legalább a védelmét élvezhette.
Hogy november 4-e valóban a Magyarországot a reménytelenség zsákutcájába kényszerítő, mindannyiunkat megtörő új időszámítás kezdőpontja, arra vonatkozóan nemrégiben különös bizonyítékot találtam, amely nagyjából ugyanazt az ellentmondást hordozza, mint a Marafkó-kötet két kulcsfigurájának története. A hírhedt, a forradalmat besározó fehér könyv utolsó kötetét lapozgatva ismert arckép tűnik fel, az 1958 őszén kivégzett, 25 éves Galgóczi Zoltáné. A szerkesztő külön kiemeli, hogy „a Köztársaság téri gyilkosok egyikének” kézfején az „USA fia” tetoválás olvasható. Galgóczi vájárként dolgozott, apja, egy volt repülőgépgyári igazgató korán meghalt, anyja öngyilkos lett, ő pedig három kisegítő osztályt végzett. Ült lopásért, a forradalom alatt szabadult ki, és csatlakozott a fegyveresekhez. Hogy mit tett, mit nem tett a Köztársaság téren, ahol megsérült, az máig nem pontosan tisztázott.
Az összképet bizonyos fokig árnyalja egy nemrégiben kezembe akadt régi képes újság. Egyik lapján Nyugatról hazatért disszidenseket láthatunk, akik a szöveg szerint a Hazafias Népfront egyik klubhelyiségében mesélnek a tőkés országokban szerzett negatív tapasztalataikról, arról, miért akarnak – bízva a megígért amnesztiában – ismét a Magyar Népköztársaság hasznos polgárai lenni. A propagandafotó előterében jól felismerhetően Galgóczi Zoltán foglal helyet.
Mi ez? Szemfényvesztés? Valószínűleg igen. Történelmi-logikai kezdőpontja megint csak november 4-e. A nap, amelynek egyenes következményeibe éppúgy belefér a hazug ígérgetés, mint a kemény megtorlás, a propagandaelemként felhasználás megtért bárányként, nem sokkal később pedig szadista gyilkosként. Mi pedig idővel mindezeket kritika nélkül elhittük; elhisszük. A reménytelen viharos vasárnap olyan újfajta, szervezetünkből lassan kiürülő mérget cseppentett belénk, amelynek ellenszérumát máig nem sikerült megtalálnunk.
