Hatvan évvel ezelőtt, 1958. január 9-én végezték ki a 34 éves Brusznyai Árpád klasszika-filológust, középiskolai tanárt, aki a Veszprém Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács vezetőjeként vett részt az 1956. október 23-a utáni eseményekben.
Brusznyai Veszprémben dolgozott, a Lovassy László Gimnáziumban irodalmi kört szervezett és vezette az énekkart. A forradalom kirobbanása utáni napokban beválasztották a Veszprém megyei forradalmi tanácsba, később a tanács elnöke lett. A szervezet szellemi vezetőjeként, majd tényleges irányítójaként Brusznyai elévülhetetlen érdemeket szerzett a rend és a közbiztonság fenntartásában; a forradalom napjaiban gyakran személyes közbeavatkozásával csillapította le a régi pártfunkcionáriusok és ÁVH-sok ellen irányuló lincshangulatot, többeket pedig azáltal igyekezett megóvni, hogy elrendelte őrizetbe vételüket.
A szabadságharc bukása után a szovjet csapatok elkapták Brusznyait és a Szovjetunióba hurcolták, ahonnan decemberben térhetett haza. Januárban állást kapott a váci gimnáziumban, ám nem sok időt töltött a katedrán, társaival együtt bíróság elé állították.
Megmentéséért még a világhírű zeneszerző, Kodály Zoltán is közbenjárt, mindhiába. Zárt ajtós tárgyaláson, Pap János megyei főtitkár nyomására kötél általi halálra ítélte a Legfelsőbb Bíróság Tanácsa. Holott korábban a Győri Katonai Bíróság Népbírósági Tanácsa egy koncepciós eljárásban még „csak” életfogytiglani szabadságvesztésre ítélte a népi demokratikus államrend erőszakos megdöntésére irányuló fegyveres összeesküvés szervezése és népellenes bűncselekmények elkövetése miatt.
Az utolsó szó jogán Brusznyai Árpád a forradalmat egy olyan kocsihoz hasonlította, amelyet mások elindítottak, megvadították a kocsist és a lovakat, majd leugráltak róla, őt pedig azért hívták, hogy fogja meg a gyeplőt: „Én azt megragadtam, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a kocsi ne zuhanjon a szakadékba. Elmenekülhettem volna a felelősségre vonás elöl, de ezt én nem tettem. Tudásom alapján bárhol megélhetnék sokkal gondtalanabbul, mint tanári fizetésemből, de én maradtam. Bármi lesz az ítélet, kegyelmet nem kérek!”