Időnként a cenzúra segítette az eligazodást a frontról érkező hírekben

Mit írtak a korabeli lapok a doni katasztrófáról? Amit engedtek nekik. De néha a törölt részek árulták el a legtöbbet.

A körülmények, az orosz tél viszonyai jelentették az egyik legnagyobb kihívást a magyar katonák számára. Erre utaltak a január 16-án (a napilapok által is közölt) magyar hadi jelentés kiegészítésében a honvéd vezérkar illetékesei: „Rendkívül sűrű ködben, igen erős tüzérségi előkészítés után indultak rohamra a bolsevista tömegek, amelyeket nagy számú harckocsi támogatott. Az alig százlépésnyire terjedő látásviszonyok miatt páncélelhárító nehézfegyvereink már csak a legrövidebb távolságból érvényesíthették tüzüket, emellett – ugyancsak a köd miatt – csapataink mindennemű légi tevékenység nélkül, pusztán a maguk erejére utalva voltak kénytelenek a hatalmas túlsúllyal rohamozó ellenséges tömeggel szembeszállani.”

A nehéz helyzetről január második felében Kállay Miklós miniszterelnök is nyilatkozott; sokat sejtetően arról beszélt, hogy „a magyar csapatok súlyos támadást kaptak”. A körülményeket a háborús viszonyok közepette nem lehetett maradéktalanul bemutatni, legföljebb a másik oldalnak a magyar hadsereg bekerítéséről, megsemmisüléséről szóló rádiópropagandáját igyekeztek ellensúlyozni. Ugyanakkor a cáfolattal akaratlanul a közbeszédbe emelték a magyar erők pusztulásáról szóló híreket. Erősítette mindezt a cenzúra hatása is, ami pedig olykor furcsa, egyértelmű helyzeteket teremtett. Világosabbakat, mint ha szabadon közölhette volna véleményét a szerző. Például a Magyar Nemzet – a sorok közötti közlés lehetőségével gyakran élő – háborús elemzője, Tombor Jenő azt írta: „Voronyezs városa ellen nagyobb szovjet támadásról az utóbbi időben nem hallottunk. Annál hevesebb volt a legutóbbi előretörés Voronezstől [sic!] délre.” A cenzúra közbelépett; a törlés helyére a korabeli szabályok szerint hirdetést kellett illeszteni, vagy össze kellett vonni a meghagyott folytatással. Ez pedig kiváló lehetőséget nyújtott a további játékra. Így tördelték be a kihagyott részbe az „Olvassuk Petőfit!” álhirdetést, ami aztán a következő hetekben, főleg a sztálingrádi német vereség napjaiban rendszeresen feltűnt a Magyar Nemzet hasábjain.

Rekviem a katonákért

„Édes kis húgom, ugye nem haragszol, hogy csak most írok neked. De eléggé el vagyunk foglalva, én jól vagyok! ( ) Mire hazamegyek, addigra már óvó néni leszel.” E sorok írója Csallóközi István őrvezető, nagybátyám, a 257/11. tábori postaszámról (dátum: 1942. augusztus 4.), a címzett anyám. Ő tényleg óvó néni lett, nagybátyám nem jött haza – azok között volt a 2. Magyar Hadsereg soraiban, akik eltűntek a szovjet hadsereg doni áttörése során.

Az alábbi levelet nagybátyám bajtársa írta 1943. május elején, hazatérése után nagyapámnak. Bár a levél végén megcsillantja a reményt, mégis csak ez maradt az utolsó nyom.

„Kedves Csallóközi bácsi!

Szomorú kötelességemnek teszek eleget, amikor végre megírhatom szegény Pistánkról, amit tudok. Január 17-én Drusinye falu határában 45 fokos hidegben nagy erejű harckocsitámadást kaptunk. Ekkor már csak két lövegünk volt, mert a másik kettőt előző nap felrobbantottuk. Ekkor már két napja nem voltunk fedél alatt, nagy hóban, 45 fokos hidegben gyalogoltunk hátra. 17-én délután feltűntek az első harckocsik, és mögöttük a megszámlálhatatlan gyalogság és az orosz tüzérség. Az utolsó pillanatig lőttünk. [olvashatatlan szöveg] Minden lövegfelszerelést, saját holmit hátrahagyva mindenki mentette a saját életét menekülve. Rettenetes volt a menekülésünk, a gyalogság, a harckocsik és a tüzérség szakadatlanul lőtt. Minekünk méteres hóban kellett futni, szinte percenként csapott le közénk a lövedék. Sebesültek, halottak már szekérszámra hevertek körülöttünk. Mi szerencsésen folytattuk utunkat tovább, és rengetegen megmenekültünk volna, csak egy gyalogos alezredes géppisztollyal a tömeg elé állt, hogy vegyék fel a harcot a harckocsik ellen a puskával és pisztollyal felszerelt katonák. Ez a pár perces megállás elég volt ahhoz, hogy a harckocsik utolérjenek és legéppuskázzák, maguk alá gyűrjék az ezernyi szerencsétlen embert. Az alezredesnek sikeresen sietett segítségére tőlünk Toth János hadapródőrmester, aki szintén be volt rúgva, és sok ezer ember köszönheti neki is a halálát. Sajnos megmenekült.

A Pistának, nekem és még néhányunknak sikerült egy mély horhosba [vízmosta árok] menekülni. Itt futottunk tovább mindig egymás mellett vagy hat kilométert, de minden lépésnél térden felül sűlyedtünk a hóba. Az ütegből hatan voltunk együtt. Mire a mély horhosból kiértünk, én, mivel előző nap már megsebesültem, a kimerültségtől már nem tudtam folytatni az utat. Előttem haladt pár méterrel a két Csanády, Kósa és Kocsis tüzérek, mögöttem pár lépéssel a Pista. Én egy pár percre megpihentem és megindultam utánuk, de az alkonyatban elvesztettem őket a szemem előtt. Mire beértem a legközelebbi faluba, már egészen besötétedett, ők valószínűleg e falu határában levő barakktáborban, jó melegben töltötték ezt az éjszakát. Én a templom mellett lévő parancsnokságra siettem, de ott mindent felégetve, felforgatva találtam.

A szomszédos házakban egy csomó menekült és sebesült szorongott. Mi is meleg hely után néztünk, ahol végre le is lehet feküdni. Egy szakaszvezető és egy zászlós volt a társam a szomszédos ütegtől. Ahogy az egyik házba be akarunk menni, a kertekben megszólalt a géppuska. A szakaszvezető tudta a kivezető utat, mi is futva megindultunk. Ekkor este fél hét volt, és ezen az éjszakán elfoglalták a falut az oroszok a benne levő magyar katonákkal együtt. Akik a kimerültségtől a jó melegben elaludhattak, és a lövöldözésre sem ébredhettek fel. Szegény Pistánk is sajnos ezek között lehetett, mert sem őt, sem a másik négy fiút többet nem láttam.

Nagyon nehéz volt nekem ezeket a sorokat megírni, mert napról napra jobban fáj nekem, hogy sok jó pajtás mellett a Pistát is elvesztettük, aki a legjobb barátom volt az ütegben. Nagy fájdalmukban fogadják mindannyian az összes megmaradt fiú együttérzését, akik mind nagyon szerették Pistát. Bízzunk a jó Istenben, hogy őt vissza fogja vezérelni hozzánk minél hamarább. Adja Isten, hogy minél hamarabb véget érjen a háború, hogy ők visszatérhessenek hozzánk.

Szomorúságukban legyen vigasztalás, hogy a megszökött foglyok elbeszélése szerint nem volt rossz dolguk. Minden fogoly így mesélte.

Ne haragudjanak, hogy eddig nem írtam, de Oroszországból semmit nem engedtek megírni, és a leveleket, amiket Csallóközi névre írtam, elolvasatlanul, széttépve adták vissza.

Istenben való vigasztalást és az Ő rendelésében való megnyugvást kívánva maradok kézcsókkal üdvözlettel. Horváth”

Szentkirályi András