Az ország és egyben a világ legelső Petőfi-szobra Budapesten, a Duna-parton, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, a költőről elnevezett téren áll. Számtalan rendezvényt, ünnepséget, megemlékezést és demonstrációt tartottak talapzata körül, de már az avatásáig vezető út sem volt mindennapi. A nehézségek azzal kezdődtek, hogy Pest-Buda első emlékszobra éppenséggel azt a Hentzi tábornokot ábrázolta, aki 1849 tavaszán Buda várát védte az ostromló honvédsereg ellen, aminek során halálos sebet kapott. Ennek fényében nem csoda, hogy hosszú évekbe telt, mire a Reményi Ede hegedűművésztől induló kezdeményezésre, miszerint Petőfi Sándor is szobrot kapjon a városban, a hatóságok rábólintottak. A kiegyezés után megváltozott politikai légkörben felgyorsultak az események, ám a szükséges pénz így is lassan gyűlt össze, a helyszín kijelölése körül is voltak viták, ráadásul a szobor elkészítésével megbízott Izsó Miklós, a kor neves szobrásza – hosszas előkészületek után, amelybe külföldi tanulmányutak, valamint a költő ugyancsak fiatalon elhunyt fia, Zoltán halotti maszkjának elkészítése is beletartozott – 1875-ben meghalt, így a művet tanítványa, Huszár Adolf készítette el, mesterének tervei alapján.
Az avatásra többszöri halasztás után 1882. október 15-én került sor. A ceremónia akkora lelkesedést váltott ki, hogy a Vasárnapi Újság például két egymást követő számában is beszámolt róla: főpolgármester, miniszterek, képviselők és más méltóságok jelentek meg az eseményen, még egy ódapályázatot is kiírtak, amit Endrődi Sándor nyert meg. A legnagyobb szenzációt azonban a Petőfit személyesen ismerő pályatárs, Jókai Mór beszéde jelentette, ennek is az a szakasza, amelyben az írófejedelem a költő egyik utolsó, Egy goromba tábornokhoz című versét is szóba hozta, megemlítve, hogy a közhiedelemmel ellentétben az nem Mészáros Lázár hadügyminiszterről szól – akit Petőfi egy másik, a Lenkei századát ünneplő költeményében támadott, és akivel személyes nézeteltérése is támadt. Nem ez volt az egyetlen hasonló eset a költő katonai pályafutása során. Két nappal a szoboravatás után a Nemzet című lapban a szabadságharc egy másik hőse, Klapka György személyes hangvételű cikkben ismerte be, hogy a goromba tábornok ő volt. Igaz, ez nem mindenki számára lehetett újdonság, hiszen amikor a vers Petőfi öccse, István jóvoltából a Budapesti Szemle 1874. március–áprilisi számában először megjelent, a Vasárnapi Újság rögtön megírta, hogy Klapkáról szól. Nyolc és fél évre rá, a szoboravatás apropóján a komáromi hős a Nemzetben részletesen is elmesélte, milyen konfliktusba keveredett 1849 májusában Petőfivel. Eszerint a költő megjelentetett egy meglehetősen neheztelő cikket Vécsey Károly honvédtábornokról, mire az akkor hadügyminiszteri posztot viselő Klapka magához hívatta a Debrecenben futárszolgálattal átutazó Petőfit, és felhívta figyelmét eljárásának helytelenségére, majd azzal bocsátotta el, hogy amennyiben nem tudja összeegyeztetni vérmérsékletét a katonai fegyelemmel, jobb, ha a lantot választja a kard helyett. Békítő szándékkal viszont másnapra baráti beszélgetésre hívta a költőt, aki maga helyett (már Szolnokról) egy sértő levelet küldött. Két héttel később, Buda visszavétele után találkoztak megint, és akkor Klapka feljebbvaló megsértésére hivatkozva lecsukatta a költőt, akit néhány órával később Görgei Artúr közbenjárására engedett szabadon.
A történetet Petőfi szemszögéből is ismerjük, aki levélben számolt be arról, hogy ő Bem József jóváhagyásával hozta le a Vécseyt parancsmegtagadás miatt elmarasztaló katonai iratot a Honvéd című lapban, ám Klapka ezt nemcsak számonkérte rajta, de egyenesen pökhendien bánt vele, ami után ő békeidőben párbajra hívta volna, ám hogy háborúban ne egymást, hanem az ellenséget kaszabolják, inkább távozik a hadsereg kötelékéből (a levél címzettje éppenséggel Petőfi imádott Bem apója, a költő május végén mondott le – immáron másodszor – katonai rangjáról).
Négy évvel a szobor avatása után Klapka az önéletrajzában elárulta, hogy bár 1849 májusában haditörvényszékkel fenyegette, voltaképpen esze ágában sem volt ilyen eljárás alá vonni a költőt. Inkább csak fegyelmezni akarta. Miután Görgeivel konzultáltak, szabadon bocsátotta, sőt kezet is fogott a költővel. Ezek után csodálkozva tapasztalta, hogy amaz ilyen hangvételű versben emlékezett meg róla. „De ha Petőfi még többet, tízszer többet írt volna is ellenem, és ha százszor megsértett volna is, a bámulat, melyet bennem művei keltettek, mindig megmarad bennem sértetlenül. S az érzelmektől áthatottan szórom én is két kézzel a babérlevelet arra az emlékoszlopra, melyet a hálás nemzet emelt az ő halhatatlan géniuszának” – írta még 1882. október 17-i cikkében Klapka.
