A történetet Petőfi szemszögéből is ismerjük, aki levélben számolt be arról, hogy ő Bem József jóváhagyásával hozta le a Vécseyt parancsmegtagadás miatt elmarasztaló katonai iratot a Honvéd című lapban, ám Klapka ezt nemcsak számonkérte rajta, de egyenesen pökhendien bánt vele, ami után ő békeidőben párbajra hívta volna, ám hogy háborúban ne egymást, hanem az ellenséget kaszabolják, inkább távozik a hadsereg kötelékéből (a levél címzettje éppenséggel Petőfi imádott Bem apója, a költő május végén mondott le – immáron másodszor – katonai rangjáról).
Négy évvel a szobor avatása után Klapka az önéletrajzában elárulta, hogy bár 1849 májusában haditörvényszékkel fenyegette, voltaképpen esze ágában sem volt ilyen eljárás alá vonni a költőt. Inkább csak fegyelmezni akarta. Miután Görgeivel konzultáltak, szabadon bocsátotta, sőt kezet is fogott a költővel. Ezek után csodálkozva tapasztalta, hogy amaz ilyen hangvételű versben emlékezett meg róla. „De ha Petőfi még többet, tízszer többet írt volna is ellenem, és ha százszor megsértett volna is, a bámulat, melyet bennem művei keltettek, mindig megmarad bennem sértetlenül. S az érzelmektől áthatottan szórom én is két kézzel a babérlevelet arra az emlékoszlopra, melyet a hálás nemzet emelt az ő halhatatlan géniuszának” – írta még 1882. október 17-i cikkében Klapka.
