1838-ban március 15-e ugyanolyan nap volt, mint a többi, legalábbis a naptárban nem szerepelt megkülönböztetett színnel. (Miért is szerepelt volna?) Ugyanakkor aznap nem kevésbé emlékezetes dolgok történtek Pest utcáin, mint egy évtizeddel később.
„Soha nem értem ennél borzasztóbb estét és éjjelt. Leírni az én tollam és talán senkinek is tolla sem képes. Az egészének minden egyes vonása olyan, mely már magában egy-egy rémítő képet alkotna: s százanként oly jelenetek, együtt és egymással vetélkedve, melyek közül csak egynek is látása életfogytáig megmaradó borzasztó emlék. A düledékek, házromok, jégtömegek, bútorok, gerendák s minden más akadályok közt csak alig s a legfeszültebb munkával lehetett a szűk utcákon haladni, honnan jött, hol volt s hová igyekezett az ember, mindenütt a roskadó épületek és fedelek lezuhanása fenyegette. Hol elől, hol hátmögül, hol oldalfelől omlott egy-egy épület össze. Csak ezeknek dörgő, ropogó, csörgő lármája nyomta el időről-időre a kétségbeesők hasító sikoltásait.” Így örökítette meg báró Wesselényi Miklós Pest, majd később Budapest történetének eddigi legsúlyosabb jeges árvizét.
Az események éppen 180 évvel ezelőtt, március 13-án kezdődtek, ám aki értett hozzá, már az új év első napjaitól sejthette, hogy bajok lesznek. Kemény tél volt, rengeteg hóval és esővel. Emiatt januárban már pusztított egy kisebb árvíz, amely néhány napra árasztott el Duna melletti településeket, és víz alá került Buda egy része is. Utána viszont hideg hetek köszöntettek be, a Duna pedig befagyott.
Akkoriban egyáltalán nem számított ritka eseménynek, hogy legnagyobb folyónk akár teljes hosszán is befagyjon. A Dunát csak a kiegyezés után szabályozták, addig szigetek, zátonyok tarkították medrét a magyar fővárosnál is. Ez lassította a sodrását, emellett gyakran alakultak jégdugók is.
A feltorlódó jég a sekélyebb részeken összeállt, és visszatartotta maga mögött a vizet. A főváros legveszélyesebb pontjának ebből a szempontból a Soroksári Duna-ág számított. Ha elég hideg volt ahhoz, hogy víz végig befagyjon, akkor még nem is volt olyan nagy a baj, a gondok akkor jelentkeztek igazán, ha olvadni kezdett. Ez történt 1838 februárjának végén is, méghozzá a folyó teljes hosszában és a Kárpátokban is.
„13-ikán kedden írtam. Szép nap. A jég körül jártam. Temérdek ember a Duna partján. Csapodyval a kaszinó vendéglőjében ebédeltem. Ebéd alatt indult meg a jég; darabig csendes méltósággal, robaj nélkül ment, később meg állott s az emberek újra kezdettek rajta járni, öt órakor újra megindult, s nemsokára tornyosulni kezdett, valamint törni és forrni a jégtömegeket duzzadva emelő s újra szétzúzó hatalma a dühöngeni készülő Dunának. A víz partjain már túllépett, a bőszült folyam a váci töltést már átszakította, de a jég folyvást haladván, a nézők csoportja s majd minden azt hitte, hogy mérgét már kiöntötte. Ezen reményben színházba mentem, s még nem vala vége a darabnak, midőn híre futamodott, hogy a víz már a városban van.”
A váci töltés, amelyet Wesselényi naplójában emleget, a Lehel tér vonalában állt. Mire ezt áttörte a visszaduzzadt, jeges folyam, a pesti belváros alacsonyabb részei már víz alatt álltak. Ekkor azonban minden irányból megindult a víz.
Ezt megelőzően 1775-ben történt hasonló, akkor öntötte el a várost az addigi legmagasabb vízállású jeges ár. Később a gátakat az akkori vízszintre emelték, de hiába, mert a víz nem átlépett a védfalakon, hanem szétroppantotta őket. A város vezetése és polgárai nem érzékelték a veszélyt, biztonságban érezték magukat, hiába hallatta többször is a hangját Vásárhelyi Pál vízépítő mérnök, aki levezényelte a Tisza szabályozását, előre látva a katasztrófát.
Március 14-én a csepeli gát is áttört, és a kistelepülés a földdel vált egyenlővé. Amikor aztán a soroksári védvonal sem bírta tovább, Pest minden irányból kapta a jeges vizet.
„Az apróbb házak fedeleiről szedtük le az embereket. Volt lakásom kapujának feléig volt a víz emelkedve s az épület hátulsó szárnyának közepe már összeomolva. Néhány teher embert vittünk az országút még szárazban lévő részére (a múzeum előtt) s ezeknek jó szolgálatot tettünk, mert ahonnan hoztuk, a ház nemsokára vízbedőlt. A József- és Stáció-utcákból harsogott a segélyért kiáltók lármája, ide siettünk; sokat volt szerencsénk megmenteni. Már ekkor kezdettek a házak omlani s düledezni. Ezeknek ropogása, rohanása, a víz közt emelkedő porfellegek, a rémítő sikoltás, sírás, ordítás borzasztó képét mutatta a duló enyészetnek.”
Az árvíz döbbenetes károkat okozott. Pesten a házak háromnegyede megrongálódott vagy összedőlt. Utóbbiak száma kis híján elérte a 2300-at. Budán kevesebb, 204 ház omlott össze. A természeti katasztrófa során mintegy hatvanezer ember maradt fedél nélkül, és 153-an veszítették életüket.
A többször is idézett báró Wesselényi Miklós az események után az árvízi hajós becenevet kapta. A báróról feljegyezték, hogy rendkívül erős testalkattal rendelkezett, nagyon szerette a nőket, akik ugyancsak kedvelték őt. Naplójában büszkén említi, hogy előfordult olyan is, hogy egyszerre tízzel ápolt viszonyt. Gróf Széchenyi Istvánnal együtt járták be Európát, és tanulmányozták annak vívmányait. Hazatérésük után Wesselényi az ellenzék vezéralakja lett, és élen járt egy sor reformintézkedésben. Ennek ellenére hűtlenségi perben három év börtönre ítélték, ahonnan két hónapnyi raboskodás után Széchenyi szabadította ki, mert ekkorra Wesselényi fél szemére már nem látott, egészsége megromlott. Élete végére el is vesztette látását, és megsüketült.
Pere idején érte a jeges ár Pestet, és a báró ez idő alatt csónakjával mentette a bajbajutottakat. Tettét Vörösmarty Mihály Az árvízi hajós című versében örökítette meg. A költeményt Laborfalvi Róza elszavalta a Pesti Magyar Színházban a közönség hangos éljenzése mellett.
Wesselényi 1850-ben halt meg, a Dunát pedig néhány évtizeddel később szabályozták. De 180 évvel ezelőtt a fővárosban a víz volt az úr.
