A magyar krónika, amely a németek miatt hallgatta el Bécs bevételét

530 éve jelent meg Thuróczi János krónikája, amely egyben a középkori magyar történetírás esszenciája.

A Thuróczi-krónika eredeti kézirata egyébként nem maradt fenn, a nyomtatás pedig azért nem készülhetett el Magyarországon, mert a Budai Krónikát kiadó Hess András nyomdája már nem működött. Így a brnói változatot Mátyás titkos kancellárjának, a morva Filipec Jánosnak a nyomdájában szedték, míg az augsburgit Feger Theobald budai könyvkereskedő kezdeményezte, és Erhardt Radtolt nyomdász jegyezte. Előbbi szövegében számos sajtóhiba, elírás történt, amelyek közül sokat a német verzió korrektora nyelvtanilag, stilisztikailag helyre tett. A szöveget 41 magyar uralkodó egész alakos, fantázia alapján megrajzolt portréja kísérte, a képanyag a német kiadásban gyengébb minőségű a brnóinál.

A krónika három nagy fejezetből állt: az első rész a magyar őstörténettől 1382-ig, ezt követi a tragikus sorsú II. (Kis) Károly (1385–1386) udvari összeesküvésben meggyilkolt, minden idők legrövidebb ideig uralkodó magyar királyának hányatott története, amit az 1387–1487 közötti események ismertetése zár. Hogy belecsempésszen némi misztikumot, a szerző nevét a három fejezet ajánlásaiban induló latin szöveg szavainak kezdőbetűjében rejtette el. Így egyik mentorához, Drági Tamás személynökhöz és Mátyás királyhoz címzett első szekció előszavában ezt olvashatjuk: Iugo Otio His Annis Nobis Eque Simul Torpentibus Varii Rerum Ordines Cum Inter (Mivel az utóbbi évek állandó nyugalma következtében magunk is nyugalmasan éltünk, valahányszor különböző rendű-rangú dolog került elénk...) – azaz Iohanes Tvroci.

De ki volt Thuróczi, s miért olyan fontos a műve? Feltehetően 1435-ben a felvidéki Turóc vármegyei köznemesi családban született, soha nem járt külföldi egyetemre, latin nyelvtudását és jogi ismereteit hazai iskolákban sajátította el. Sokáig gazdálkodott, ám 1465-ben az ipolysági monostor ügyvédjeként tűnt fel, majd 1467-től jegyző lett Pálóczi László országbíró hivatalában, akinek halála után 1475-ig az ipolysági premontrei konvent jegyzője. Ügyeket vizsgál, helyszínel, ezekről feljegyzéseket ír, okleveleket fogalmaz, másol. 1476-ban visszakerül a királyi kúriába, ám pályája csúcsára 1486-ban ér fel, Mátyás király személynöke, Drági ugyanis őt választja ítélőmesternek. Az ismert adatok szerint valamikor 1488 második felében, 1489 elején halt meg.

Thuróczi Magyarország első nem egyházi, hanem világ történetírója volt, aki ráadásul műveltségét, tudását is itthon szerezte meg. (Viccesen úgy is fogalmazhatnánk, ő a száz százalékig magyar középkori histográfus.) Művéhez az 1480-as évek elején kezd neki, Kis Károly portréjával. Krónikájának jelentőségét az adja, hogy ő az, aki a korszak végén – amolyan összegzésként – egyetlen műbe sűríti a középkor magyar történeti munkáit. Felhasználta a 14. századi korpuszokat, így a Budai Minorita Krónikát, illetve a Kálti Márkhoz kapcsolható anyagokat, ahogy egy általunk már nem ismert, a Csepreghy-kódexhez közelálló szövegvariánst is. Az 1342–1382-es időszakhoz, a Nagy Lajos korát feldolgozó Küküllei János krónikáját veszi alapul, így Küküllei nevét és titulusát, amit csak ő jegyez le, neki köszönhetően ismerjük. Ugyanígy mentette meg az enyészettől Rogerius 1243-ban elkészített A tatárok pusztításáról írt, Siralmas ének című munkáját is, amit műve végére tett függelék gyanánt.

Thuróczi stílusában ugyan már felfedezhetőek humanista motívumok, de ő még inkább a középkor embere. „Erőimet meghaladó terhet raksz gyenge vállamra; nem érdemes tehetségnél kopogtattál! A királyok nagyszerű tettei ugyanis nem jelentéktelen írókat igényelnek, és a szárnyaló hírnév nem leli örömét a szegényes előadásmódban” – írja szerénykedve másik mentorának, Hásságyi István ítélőmesternek.

Krónikájának első két része tulajdonképpen a korábbiak lemásolása, néhol átszerkeszti a magyar őstörténetet, az akkor fellelhető anyagok alapján bővíti, ám sose írja át őket ékesebb stílusban. Sok pontatlansággal találkozunk történeteiben, amelyek saját korához közeledve ritkulnak, viszont szereplőit egyéniségekként, hús-vér emberként mutatja be, nem rejtve véka alá azok érzelmeit, és mivel jogi vonalon tevékenykedett, fontos szerepet szán a bűn és bűnhődés bemutatásának. A dolgok mozgatójaként már nem mindenhol Istent látja, miként Kristó írja, a történelem nagy alakítói nála már a végzet (fatum) és a szerencse (fortuna). Szintén humanista hatásként használt beszédeket, szónoklatokat, több helyen hivatkozik ókori szerzőkre – így Vergiliusra, Sallustiusra, Liviusra, vagy épp olyan ismert ókori alakokra, mint Szolón, Xerxész, Nagy Sándor és Iulius Caesar.

Történetszemléletében a nemzeti nézőponté a főszerep. Mondják, ő a középnemesség hangja, nézetei hosszú évszázadokra meghatározták a magyar nemesség gondolatait, hiszen feltűnnek Werbőczy István 1514-re elkészülő Hármaskönyvében is. De az ő munkáját használja a Mohács előtti időszak két utolsó, Magyarország történetét feldolgozó itáliai humanista: Pietro Ransano domonkos szerzetes és Antonio Bonfini is. Utóbbi, a kor leggondosabban megírt összefoglalását elkészítő, magyar Liviusnak is nevezett Bonfini azonban egyetlen egyszer sem említi Thuróczi nevét művében, A magyar történelem tizedeiben, s megvetően csak a „magyarok évkönyvei” jelzővel illeti. 

Az utolsó középkori magyar krónikás azonban elfoglalhatta helyét a historiográfia hírességei között, nyomtatott művéből Magyarországon mintegy negyven maradt ránk, de olyan helyekről is ismert példánya, mint Salamanca, Madrid vagy épp Amszterdam.

Aki szeretné átlapozgatni az 1488-as augsburgi kiadás egyik eredeti kötetét, a Bibliotheca Corviniana Digitalis program internetes oldalán megteheti.