Egy kelet-európai ország, ahol a fehér partizánok egészen 1963-ig harcoltak

Erdélyben, Lengyelországban és Magyarországon is működtek fegyveres ellenálló csoportok.

 A több száz kilométerrel nyugatra tolt lengyel állam területén 1945 és 1947 között változó hevességű ellenállási mozgalom söpört végig több tízezernyi „kiátkozott katona” (az elnevezés a kilencvenes években honosodott meg) részvételével. Az illegális szervezkedést közel kétszázezren segítették közvetlenül, és olyan látványos sikerrel büszkélkedhetett, mint a kielcei börtönben raboskodó 350 ellenálló kiszabadítása. A szám akkor is döbbenetesen magas, ha tudjuk, hogy 1944-ben az illegális Honi Hadseregnek (a „kiátkozottak” anyaszervezete) mintegy félmilliónyi katonája harcolt a németek, illetve egyszerre a Vörös Hadsereg bevonuló alakulatai ellen. A pislákolva a hatvanas évek elejéig kitartó mozgalmat a kommunista fegyveres erők számbeli fölénye mellett két, az illegalitást sikerrel megosztó (a Honi Hadsereg fogságba vetett vezetőivel is aláíratott) általános amnesztiafelhívás gyengítette meg jelentősen – legalább 120 ezer embert „pacifikálva” –, továbbá az az egyre nyilvánvalóbbá váló tény, hogy a Nyugat soha nem fog beavatkozni a partizánok megsegítésére. (A magukat feladókat az ígéretek ellenére nemritkán mégis fogságba hurcolták.)

A legendás lovassági kapitányt, Witold Pileckit 1947-ben fogták le a belügyi szervek. Igaz, Pilecki nem az amnesztiafelhívásra jelentkezett: a nyugaton tartózkodó lengyel főparancsnoknak, Anders tábornoknak gyűjtött adatokat a szovjet és lengyel kommunista hatóságok lengyelországi kegyetlenkedéseiről. A kapitány egyébként – mint ezt Jacek Pawłowicz előadása is megerősítette – az egyik legérdekesebb alakja volt az ellenállásnak. Még érettségi előtt álló ifjúként részt vett az 1919–1921 közötti lengyel–szovjet háborúban, miután pedig 1939-ben Németország és a Szovjetunió térdre kényszerítette Lengyelországot, az illegális Honi Hadsereghez csatlakozott. 1940-ben álnéven – azt követően, hogy egy varsói razzián hagyta magát elfogni – beépült az auschwitzi koncentrációs táborba, ahol ellenállási csoportot épített ki, azon keresztül pedig több-kevesebb rendszerességgel informálta a lágerben történtekről a lengyel földalatti mozgalmat, vagyis közvetve a szövetségeseket. Azt követően is tette ezt, hogy a wannseei konferencián az iparszerű népirtás megindításáról döntöttek a náci vezetők. Pilecki 1943-as (önmagában is rendkívülinek tekinthető) szökése után hiába biztatta mind a lengyel ellenállást, mind a szövetségeseket a tábor elleni közvetlen támadásra, a fellépést a Honi Hadsereg főhadiszállásán legalábbis túl kockázatosnak tartották. Pilecki részt vett az 1944-es varsói felkelésben, majd a német hadifogolytáborból kisebb kitérővel titokban hazatérve tovább folytatta az illegális munkát. Elfogása után egy esztendővel, 1948 kora nyarán végezték ki.

A Honi Hadsereg és Pilecki kapitány tevékenysége, az antikommunista fegyveres mozgalom lassan nyolc évtizede szerves alakítója a lengyel nemzeti öntudatnak. Az 1945 utáni partizánharc a kezdetektől hangsúlyos beszédtéma volt az országban, újságok írtak róla elítélőleg vagy éppen felemelő hangon, számtalan nyilvános pert tartottak, utóbb jobb-rosszabb művészi alkotások születtek. Az első között kell megemlíteni Andrzej Wajda nemzedékek számára meghatározó, 1958-as Hamu és gyémánt című moziját Zbigniew Cybulskival a főszerepben. (Amikor a Wajda-filmet bemutatták, már alig működött ellenálló csoport az országban; a megmaradtakat pedig a hatvanas évek elejére felszámolták. Az egyik utolsó partizánt, Józef „Lalek” Franczak őrmestert 1963 októberében lőtték agyon tűzharcban a belügyi alakulatok.)

Magyarországon nemzeti öntudatunknak nemhogy alakítója, szinte nem is része hasonló méretű és kiterjedésű illegális mozgalom. Egyrészt a lengyelhez vagy akár a baltikumihoz mérhető szervezkedés, mint említettük, nálunk nem létezett. Ami volt, az a fenti példákhoz képest jóval elszigeteltebben, kevésbé látványosan működött. Másrészt politikai téren az ötvenes évek elejéig a magyar társadalom jóval megosztottabbnak tekinthető annak betudhatóan, hogy a háborúnak deklaráltan és persze szomszédainkhoz képest is mi voltunk az abszolút vesztesei a Kárpát-medencében. A tény pedig éveken át bénítólag hatott minden nagyobb hatásfokú illegális tevékenységre.

Nem csodálkozhatunk hát, hogy a hazai társadalom nagy része nem tud arról, hogy nálunk is volt fegyveres szervezkedés a negyvenes-ötvenes években. Hogy ellenállás valóban létezett – véli Bank Barbara –, azt pontosan mutatja a Rákoskeresztúri új köztemető 298-as és 301-es parcellájában felállított kopjafák sokasága. Az a több száz ember pedig, akiket 1947–1972 között végeztek ki hazaárulásért, kémkedésért, a „népi demokratikus államrend elleni szervezkedés” vezetéséért vagy abban való tevékeny részvételért, a diktatúra ellenállójának tekinthető.

Az egyik legfontosabb előzmény, hogy a háború utolsó hónapjaiban a honvédség hírszerző szerve a németekkel együttműködve titkos fegyverraktárakat létesített a szovjet megszállás alá kerülő országban, és Korponay Miklós vezérkari százados vezetésével megkezdődött a szovjet erők elleni diverzánsakciókra vállalkozó Kopjás-mozgalom szervezése. Korponay felettese (utóbb a hazai szabotázsakciókat és felderítést külföldről szervező Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének vezetője), Zákó András vezérőrnagy 1946 januárjától illegálisan Magyarországon tartózkodva próbált életet csiholni a Kopjás-mozgalomba, valószínűleg nem sok sikerrel. (Zákó végül állítólag öregasszonynak öltözve menekült át Ausztriába.) Tevékenységük összességében leginkább a kémkedésről szólt.

Hogy a kopjások által hátrahagyott fegyverarzenállal mi lett, azt pontosan nem tudni. Közvetett úton valószínűleg juthatott belőle azoknak a (konferencián is előadást tartó Őze Sándor történész által kutatott) dél-alföldi lázadóknak, akik köréből 1949 nyarán a Blahó János gyümölcskereskedő vezette Fehér Gárda kihajtott. Az egyre elviselhetetlenebb paraszti terhek ellen tiltakozó gárdisták a kardoskúti pusztaságban több titkos kiképzésen vettek részt, utóbb próbatámadást is rendeztek. A szervezkedést egy beépített ügynök (nem mellesleg volt csendőr) buktatta le. A vezetőket kivégezték.

A Békés megyében nem sokkal később részben a Fehér Gárda maradványain született Sárréti Brigádokat (későbbi nevén Sárréti Sasokat) jóval kezdetlegesebb állapotban számolta fel az egyik leleplezett „összeesküvő”, egy megzsarolt katonaszökevény információi alapján az Államvédelmi Hatóság. A tagok összejöveteleiken megbeszélték a híreket, együtt hallgatták az Amerika Hangját és a Szabad Európát, ám fegyverekkel nem rendelkeztek. Igaz, a korábbi földesúr ígért nekik. A lefogottak közül egyébként senkit nem végeztek ki.

A gyors lebukás, a konspiráció hiányosságai, az eredményesen alkalmazott spiclik és provokátorok szinte állandó kísérői a többi ügynek is. A nagy múltú rongyosgárda például az új nemzedék képviselőivel kiegészülve 1945 után a gellérthegyi felszabadulási emlékmű felrobbantására és a Pálffy (ma: Bem) téren álló Radetzky-laktanya elfoglalására készült. (Hamar elkapták őket, 1948-as, 28 főt felvonultató monstre perükben ötüket ítélték halálra.)

Képletszerű a lelkes fiatalokból álló, konspirációs hibák, illetve besúgás miatt lebukott, 1950 szeptemberétől decemberig működő, Vas megyei Antibolsevista Gárda sorsa is. Tagjainak egy része katonai titkokat próbált gyűjteni, hogy nyugatra juttassa őket. Fegyvereket is szereztek, a tanácsválasztások előtt rendszerellenes falfirkákat készítettek, röplapoztak. A gárda vakmerő tevékenységét Széll Kálmán kutatásai alapján ismerhetjük részletesebben. Felgyújtották a szombathelyi lengyár lenkazlait, felrobbantották az Eplény és Veszprém közötti vasúti pályát, fegyverszerzés céljából tűzpárbajba keveredtek rendőrökkel. Közülük viszont éppen azokat végezték ki származásuk miatt – Gyimesi Szilárdot, egy csendőr fiát és Matók Leó hadapródot, akinek édesapja őrnagy volt –, akik a diverzáns akciókban nem is vettek részt.

A hazai viszonylatban utolsó, egyben legjelentősebb fegyveres ellenállás az 1956-os forradalom napjaiban, illetve november 4-e után szerveződött, és tartott ki – például a mecseki „láthatatlanok” esetében – 1957 márciusáig.

A hatvanas évektől jelentősebb próbálkozásra nemcsak Magyarországon, de a „béketábor” nagy részében sem találhatunk példát. Az elsősorban a polgári lakosság szenvedéseit növelő fegyveres ellenállásnak ekkoriban már nem volt értelme. Hamar rádöbbenhettek erre, akik mégis próbálkoztak a reménytelen helyzetben. Ahogy az Alakváltók egyik partizánja, Dumitru megfogalmazza: „Másfél éve bujkálok előlük, és lassan nem érzem, mi különböztet meg tőlük. Mitől vagyok különb, mint egy szekus. [ ] Egész falvakat semmisítenek meg. Érted te ezt? Hogy ki okozza a szenvedést, az szinte mindegy annak a szempontjából, aki elviseli a szenvedést. Számukra nincsen különbség köztem, aki miatt agyonverik, és egy szekus között, aki agyonveri.”