A brit beatzene kályhacsövei és a néma sikoltozás

A Stovepipe No. 4, az első Magyarországon járt nyugati rockzenekar 1965-ös turnéjával elkápráztatta a hazai rajongókat.

Benedek Szabolcs
2018. 04. 10. 14:46
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

„A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat felvételt készített a közelmúltban Magyarországon vendégszerepelt Stovepipe angol tánczenekar négy táncszámáról. Az árusítás a tervek szerint ebben a negyedévben megkezdődik” – tudatta a Népszava 1965. május 6-án. A hírnek bizonyára sokan örültek, annak az évnek a tavasza ugyanis javarészt a fenti rockbandáról szólt. Legalábbis azok számára, akik akár hivatásszerűen, akár rajongóként és érdeklődőként részt vettek az egyre markánsabban kibontakozó hazai beatéletben. És főként a világ eme fertályán, lévén, hogy a dél-angliai Bournemouth-ból érkezett együttes Magyarországon minden bizonnyal nagyobb ismertségre tett szert, mint bárhol másutt. Megkockáztathatjuk, hogy az 1965. áprilisi magyarországi turné volt a Stovepipe No. 4 (ez a pontos elnevezésük, ami magyarul 4-es számú kályhacsövet jelent) pályájának legnagyobb csúcsa. Lemezt se előtte, se utána nem készítettek, kizárólag itt, Budapesten. A négy dalból három a turnét követően nem sokkal meg is jelent a The House of The Rising Sun címet viselő ep-n – azaz középlemezen –, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat könnyűzenei címkéje, a Qualiton égisze alatt, mintegy negyedszázaddal később pedig az egyik felvétel (az Animals után egy Bo Diddley-feldolgozás: Pretty Thing) felkerült egy, a hatvanas évek brit popzenéjének különlegességeit felsorakoztató, immáron brit kiadású válogatáslemezre (English Freakbeat Vol. 4.) is.

De ki volt ez a csapat, amelyet mindmáig elsősorban magyar források alapján ismerhetünk? A korabeli falragaszok és újsághirdetések csupán a keresztnevüket tudatták: „Andrew – szólógitár, Harry – basszusgitár, Dave – elektromos orgona, Pete – dob, Mick – ritmusgitár”. Harry walesi volt, és a pár koncerten konferansziéként közreműködő Csengery Judit két évtizeddel későbbi emlékei szerint kizárólag walesi nyelven volt hajlandó megszólalni – bár ebben némi tréfát is sejthetünk a zenekar részéről, mindenesetre Csengery onnantól fogva őt rendre „velszi bárdként” mutatta be a közönségnek. A csapat összeállítása az idők folyamán változott, az egyik videómegosztó portálon például azt írta a zenekar egy közeli ismerőse, hogy a Stovepipe No. 4 tagjai Andy Fernbach (szólógitár), Dave Fernbach (billentyűk), Mick Bryan (gitár és szájharmonika), Pete Brown (dobok), valamint Jonathan Leather (gitár és rumbatök) voltak – utóbbi Mick Bryan emlékei szerint a magyar turnén szervezőként volt jelen.

A zenekar 1965. április 8-án mutatkozott be Budapesten, az Istvánmezei úti sportcsarnokban – egyes források szerint már 1963-ban fölléptek Szombathelyen, de ezt Bryan cáfolta –, lelkes közönség előtt, amely órákat állt sorba a jegyekért. A korabeli magyar ifjúság ki volt éhezve az efféle produkciókra, vagyis arra, hogy élőben is hallhassa azt a fajta zenét, amelyet leginkább a Radio Luxembourg, illetve a Szabad Európa Rádió adásaiból ismert. Kellő óvatossággal és persze nem teljes mellszélességgel és összhangban, de azért a szocialista országok is kezdték nyitogatni kapuikat a rock and roll előtt: miközben már bontogatták szárnyaikat a hazai zenekarok is, Varsóban 1965-ben föllépett az Animals, 1967-ben a Rolling Stones, nálunk pedig a Stovepipe No. 4 hozta lázba a fiatalokat. Utóbbiak utolsó magyarországi, április 18-án, vasárnap délelőtt fél tizenegykor a Kisstadionban, esőben megrendezett fellépésükről fennmaradt egy rövid némafilm is, ahol ugyanolyan sikoltozó, tomboló közönséget látni – tányérsapkás rendőrök szigorú felügyelete mellett –, mint a Beatles és társai korabeli nyugati koncertjein. (A felvételt Totya, azaz Tóthpál István készítette, a híres-hírhedt Kalef galeriból, és láthatók rajta a közönség soraiban a galeri tagjai is. A csapat onnan kapta nevét, hogy rendszerint a Moszkva téren gyülekeztek, ám a teret még véletlenül se Moszkvaként, hanem – Széll Kálmán után – Kalefként emlegették, ezzel is kifejezve rendszerellenességüket.)

A Stovepipe No. 4 „hivatalosan is” jó kritikákat kapott. „A fiatal angol zenészek egész estét betöltő műsorukban az új tánczenestílus színvonalas tolmácsolásával szórakoztatták a nagyszámú közönséget” – írta például a Népszava 1965. április 10-én.

Az angol banda egyébként úgy került Magyarországra, hogy Jonathan Leather édesanyjával 1964-ben itt nyaralt, ahol egy fogadáson találkoztak egy magas rangú kormánytisztviselővel, és onnantól fogva egyenes út vezetett a Stovepipe No. 4 turnéjához, amely során a Sportcsarnokon és a Kisstadionon kívül a Zeneakadémián és a pesterzsébeti Vasas Művelődési Házban, továbbá Pécsett, Székesfehérvárott, Baján, Szegeden és Hódmezővásárhelyen is játszottak. A Stovepipe No. 4 az első Magyarországon járt nyugati rock zenekar, megnyitva azt a sort, amelyet 1967-ben már a Nashville Teens és a Spencer Davis Group folytatott, a többieket pedig napjainkig bezáróan oldalakon át lehetne sorolni.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.