A régészet boszorkánykonyhájában nem jártasak sokszor csak az aranyra harapnak, és a régészt holmi sepregető arisztokrataként látják, vagy Indiana Jones miatt ostorral csattogtató, netán, Lara Croft után szabadon, testre simuló ruhában veszélyes helyzeteket kereső kalandornak hiszik. Az archeológia eredményeit azonban nem kalandokban és kincsekben mérik, hanem az előkerülő jelenségek, leletek, szerves maradványok szakszerű összegzése vezet a múlt egyre precízebb megismeréséhez. A digitális-tudományos fejlődésnek köszönhetően mind komplexebb, mind reálisabb képet alkothatunk a történelmi terekről, az adott környezetről, amelyben egy-egy korszak embere élt és létezett. Egyre többen láthatják, az archeológia már másfél százada több, mint romantikus regény. Olyan tudományágak segítik, mint a genetika vagy épp a 3D-modellezés, amelyekkel tényleg egyre összetettebb a kép.
Épp ezért kellenek és hasznosak az olyan kiállítások, mint a szegedi Móra Ferenc Múzeum Beszélő holtak – Történeti helyszínelők című tárlata. Ahol a kutatási módszertan, annak evolúciója, esszenciája találkozik a mindenki által megérthető információközléssel. A kiállítás – miként a múzeum ajánlója írja – a régészek és az antropológusok mindennapjaira fókuszál, arra, ahogy egy-egy csontot megvizsgálva következtetnek az elhunyt kilétére, halálának okaira. Merthogy ezernyi titkot, drámai történetet rejtenek a több száz vagy akár több ezer éves emberi csontmaradványok. S azok is kicsit jobban megérthetik e munka menetét, akik soha nem álltak még egy ásatáson egy sír felett. A december 31-éig látható tárlaton például képet kaphatunk temetkezési szokásokról a hamvasztásostól a zsugorításoson át a csontvázasig. Vagy épp arról, hogy a lovasíjász-életmód milyen csonttani elváltozásokat okozhatott.
Ahogy azt is bemutatják, milyen nyomokat hagy egy harci sebesülés, például egy kard okozta fejsérülés. Képünkön egy minden valószínűség szerint éles vágóeszközzel okozott fejsérülés látható, illetve annak hegesedése a homlokon.
A csontvázakból számtalan anatómiai jegy, sajátosság segítségével nagyon jól lehet következtetni akár az adott személy korára, nemére, illetve arra, milyen élettani hatások játszhattak szerepet a halálában. Például ha egy csontvázas temetkezésnél azt tapasztaljuk, hogy a koponyacsontok a sírban ellapultak, illetve korong alakúra deformálódtak, akkor ott minden bizonnyal kisgyereket temethettek el, akinek még fejlődésben voltak ezek a csontjai. Szintén árulkodó jel a képünkön látható állapot, amikor maga a koponya már összeállt, viszont a csontfogak még nem jöttek ki mind. A második képünkön egy olyan fiatalt láthatunk, akit abban az életkorában ért a végzet, amikor épp kezdte elveszteni a tejfogait.
A laikus szemlélőnek talán a betegségek antropológiai tünetei lehetnek a legizgalmasabbak. Például – ahogy arról tavaly lapunk is beszámolt – a ma ismert legkorábbi leprás betegek csontjain, amelyeket Abony mellett, egy 5700 évvel ezelőtti, rézkori temetkezési helyen találtak. A Kr. e. 3700-3600 körülre keltezett lelőhely tudományos jelentősége önmagában is nagy, hiszen a késő rézkor e bevezető fázisából alig kerültek elő eddig tárgyi emlékek, legfőképpen az embertani kutatások szempontjából legfontosabb temetkezési helyek hiányoznak. A Kárpát-medencéből mindössze három-négy lelőhelyről került elő emberi maradvány, általában egy-két embertől származó leletek. Az abonyi lelőhely – ahol viszont összesen negyvennyolc ember csontjaira leltek – így már a feltárt maradványok számában is kitűnik.
Ugyancsak érdekes annak a két, a szegedi középkori vártemplom és a hozzá kapcsolódó temető feltárásakor bő egy évtizede előkerült nőnek a koponyája, aki 1420 és 1470 között halt meg szifiliszben. A feltehetőleg I. Mátyás uralkodása (1458–1490) idején elhunyt betegek vizsgálata ráadásul arra a hiedelemre is rácáfolt, hogy a nemi úton terjedő betegséget Kolumbusz Kristóf legénysége hurcolta be az Újvilágból az 1400-as évek legvégén. A szegedi csontokból arra lehet következtetni, hogy a középkori Európában is létezett ez a baktériumfertőzés, Kolumbuszék pedig egy másik, hevesebb fajtáját hurcolták be.
A vérbajjal sokáig lehetett élni, de a középkori szegedi fiatal nő gyorsan belehalt; a tárlaton kiállított koponyáján is jól látható, hogy minden bizonnyal fekélyes sebek borították a homlokát, fejét és a szájpadlását. (A bő egy évtizede előkerült Mátyás-kori szifiliszes csontok történetéről itt olvashat részletesebben.)
Annak a népvándorláskori lánynak is megkapó a története, akit, miután a tbc miatt lebénult, családja még évekig gondozott, életben tartott. Sírjából előkerült lábcsontjai elsorvadtak, s feltehetően évekig mozdulatlan helyzetben lehettek.
A végén csak azt sajnálhatjuk, hogy nincs több régészeti törvényszéki eset, mert belemelegedve az ember könnyen elfelejti, hogy a tárlat sajnos véges.
