Emberi csontokba kódolt kórtörténetek

A lepráról, a szifiliszről és a tbc-ről is mesél a Móra Ferenc Múzeum Beszélő holtak – Történeti helyszínelők tárlata.

A csontvázakból számtalan anatómiai jegy, sajátosság segítségével nagyon jól lehet következtetni akár az adott személy korára, nemére, illetve arra, milyen élettani hatások játszhattak szerepet a halálában. Például ha egy csontvázas temetkezésnél azt tapasztaljuk, hogy a koponyacsontok a sírban ellapultak, illetve korong alakúra deformálódtak, akkor ott minden bizonnyal kisgyereket temethettek el, akinek még fejlődésben voltak ezek a csontjai. Szintén árulkodó jel a képünkön látható állapot, amikor maga a koponya már összeállt, viszont a csontfogak még nem jöttek ki mind. A második képünkön egy olyan fiatalt láthatunk, akit abban az életkorában ért a végzet, amikor épp kezdte elveszteni a tejfogait. 

A laikus szemlélőnek talán a betegségek antropológiai tünetei lehetnek a legizgalmasabbak. Például – ahogy arról tavaly lapunk is beszámolt – a ma ismert legkorábbi leprás betegek csontjain, amelyeket Abony mellett, egy 5700 évvel ezelőtti, rézkori temetkezési helyen találtak. A Kr. e. 3700-3600 körülre keltezett lelőhely tudományos jelentősége önmagában is nagy, hiszen a késő rézkor e bevezető fázisából alig kerültek elő eddig tárgyi emlékek, legfőképpen az embertani kutatások szempontjából legfontosabb temetkezési helyek hiányoznak. A Kárpát-medencéből mindössze három-négy lelőhelyről került elő emberi maradvány, általában egy-két embertől származó leletek. Az abonyi lelőhely – ahol viszont összesen negyvennyolc ember csontjaira leltek – így már a feltárt maradványok számában is kitűnik.

Ugyancsak érdekes annak a két, a szegedi középkori vártemplom és a hozzá kapcsolódó temető feltárásakor bő egy évtizede előkerült nőnek a koponyája, aki 1420 és 1470 között halt meg szifiliszben. A feltehetőleg I. Mátyás uralkodása (1458–1490) idején elhunyt betegek vizsgálata ráadásul arra a hiedelemre is rácáfolt, hogy a nemi úton terjedő betegséget Kolumbusz Kristóf legénysége hurcolta be az Újvilágból az 1400-as évek legvégén. A szegedi csontokból arra lehet következtetni, hogy a középkori Európában is létezett ez a baktériumfertőzés, Kolumbuszék pedig egy másik, hevesebb fajtáját hurcolták be.

A vérbajjal sokáig lehetett élni, de a középkori szegedi fiatal nő gyorsan belehalt; a tárlaton kiállított koponyáján is jól látható, hogy minden bizonnyal fekélyes sebek borították a homlokát, fejét és a szájpadlását. (A bő egy évtizede előkerült Mátyás-kori szifiliszes csontok történetéről itt olvashat részletesebben.)

Annak a népvándorláskori lánynak is megkapó a története, akit, miután a tbc miatt lebénult, családja még évekig gondozott, életben tartott. Sírjából előkerült lábcsontjai elsorvadtak, s feltehetően évekig mozdulatlan helyzetben lehettek.

A végén csak azt sajnálhatjuk, hogy nincs több régészeti törvényszéki eset, mert belemelegedve az ember könnyen elfelejti, hogy a tárlat sajnos véges.