„Az első fecske voltam a nyugatról hazatért írók közül”

Ferdinandy György a jóindulatú Bozsóka elvtársról és a karibi példáról.

– A franciák mit gondoltak a magyar forradalomról?
– A francia sajtó, amely majdnem teljes egészében baloldali volt, gyakran félreértette, félremagyarázta az ’56-os magyarországi eseményeket. Sokan azt gondolták, fasiszta fiatalok akarták megdönteni a Szovjetunió hatalmát. Én akkoriban több újságcikket is írtam a francia lapokban arról, hogy mi is történt valójában ’56-ban. Szerencsére amikor Albert Camus is kiállt a forradalmunk mellett, a franciák véleménye is megváltozott.

– Akkor már eltökélten francia író szeretett volna lenni?
– Eleinte az egyetemre írtam dolgozatokat például őseinkről, a kalandozó magyarokról, akik egykor Franciaországig is eljutottak. Aztán, amikor találkoztam emigrációban élő magyar családokkal, elkezdett érdekelni az életük, az ő történeteiket is megírtam. Franciaországban a vasutasok röplabdacsapatában játszottam, a csapattársaim adták össze a pénzt az első kötetemre, amely Sziget a víz alatt címmel jelent meg, és Párizsban azonnal kaptam is rá egy irodalmi díjat.

– Nem sokkal később az igen rangos Saint-Exupéry-díjat is megkapta. Miért tért vissza mégis a magyar nyelvű íráshoz?
– Sikeresen indultam, meg is írtam egyszer, hogy olyan voltam, mint a bika a viadalon, amelyet beengednek az arénába, és amikor látja, hogy nem bántják, és körbeünnepli őt a tömeg, azt hiszi, hogy győzött. Én is azt gondoltam, hogy nyertem, pedig nem. Az íróvá válás hosszú és keserves tanulmányút. A második kötetem után azt mondta a kiadóm igazgatója, hogy jó, jó: az eddigi köteteinek sikere volt, de most már ásson mélyebbre. Elgondolkodtam, és rájöttem, hogy én csak magyarul tudok mélyebbre ásni.

– Kik olvasták a magyar nyelven született írásait?
– Az ’56-os emigránsoknak több írói társaságuk alakult Londonban, Párizsban, Hollandiában. Egyszer egy évben összejöttünk, megbeszéltük, hogy mit gondolunk egymás írásairól, az idősebbek bátorítottak minket. Például Cs. Szabó László, aki atyai pártfogóm és barátom volt, vagy Határ Győző, aki leveleken keresztül tartotta a lelket a külföldre szakadt írópalántákban. Mindegyikünknek azt írta, hogy te vagy a legjobb, ezt persze nem teljesen hittük el már akkor sem, de azért mindenkinek jólesett a dicséret. Sokat jelentett számomra az is, hogy a külföldi éveim alatt a Szabad Európa Rádiónak készíthettem recenziókat az itthon megjelent könyvekről. Bár Márai azt írta az emigrációban született Halotti beszéd című versében: „Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak / Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt”, az én nyelvtudásom egyáltalán nem kopott meg. Sőt a könyvismertetőknek köszönhetően csak gazdagodott – még a libatömésről szóló kötetet is bemutattam –, ezt meg is írtam Márainak.

– Amikor Puerto Ricóba költözött, még távolabb került az európai kultúrától. Száműzetésnek élte meg a trópuson töltött közel négy évtizedet?
– Francia feleségem, aki polgárlány volt, úgy gondolta, hogy nekem is polgári foglalkozás után kellene néznem. Az írásból nem lehetett megélni, úgyhogy először kőműves lettem Dijonban, építettem a dijoni pályaudvart, amely egyébként nagyon szép lett. Aztán a kölni Ford-gyárban is dolgoztam, végül pedig találtam egy tanári állást a Puerto Ricó-i egyetemen. Odaköltöztünk a feleségemmel és a két fiammal. Igaz, hogy akkor még nem tudtam jól spanyolul, de szerencsére az egyetemen senkit nem zavart, hogy az első időkben szótárral a kezemben tanítottam. A munkám mellett végre volt időm magyarul olvasni, írni. Ha nem is éreztem magam száműzetésben, de amikor a feleségem a gyerekekkel visszaköltözött Franciaországba, akkor nagyon egyedül maradtam. Hazamenni nem lehetett, évtizedeken keresztül nem engedtek be Magyarországra, a francia feleségemtől elváltam, és ezzel azt a lehetőséget is elveszítettem, hogy Franciaországban gyökeret eresszek. Aztán lassan megszoktam és megszerettem a kis karib szigetet. A Puerto Ricó-iak nagyon nyílt és kedves emberek. Az egyetemen soha senki nem szólt bele, hogy mit tanítok. Így aztán nemcsak Adyval ismertettem meg a diákokat, hanem az általam kiadott egyetemi füzetekben tizenkét fiatal magyar költőt is bemutattam. Az akkor még szinte gyerek Kukorelly Endrével kezdtem a sort. A „nagyokkal” azért nem foglalkoztam, mert azt gondoltam – most már tudom, tévesen –, hogy az ismert írókat, költőket a Corvina Kiadó úgyis lefordítja.

– Hogy fogadták a magyar írók, amikor a nyolcvanas években, hosszú idő után először hazalátogatott?
– Én lepődtem meg a legjobban, amikor kiderült, hogy az itthoni irodalmárok tudnak rólam, mert, ugye, az ő könyveiket ismertettem a Szabad Európában. Régi barátként üdvözöltek, állítólag még a hangomra is ráismertek, pedig nem is én olvastam fel az írásaimat a rádióban. Olyan barátaim lettek, mint Örkény vagy Karinthy Ferenc, és természetesen rengeteg fiatal író. Azt gondoltam, ha már úgyis magyarul írok, akkor nekem Magyarországon van a helyem. 1983-ban töltöttem először hosszabb időt itthon, néhány év múlva már tanítottam az Eötvös Collegiumban, aztán a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen, nemsokára az első kötetem is megjelent. 1995-ben települtem haza a második feleségemmel, de akkor még kétlaki életet éltem, az ezredforduló óta pedig állandó jelleggel itt vagyok. Az első fecske voltam a Nyugatról hazatért írók közül.

– Azt mondják, aki sokáig élt távol a szülőhazájától, sem ott, sem máshol nem érzi magát otthon.
– Ez, szerencsére, nem mindenkire igaz. Rám sem. De például nemrég egy szociológus azt írta, hogy ő a világban mindenütt otthon érezte magát, és igenis létezik világpolgárság. Válaszoltam neki, hogy ez nem egészen így van. Ő az Egyesült Államokban és Ausztráliában „volt otthon”. Ezek nem nemzetállamok, ezekben az országokban természetes, hogy befogadnak másokat, hiszen a befogadókat is befogadták. De legalábbis a szüleiket vagy a nagyszüleiket. Megírtam neki, hogy próbált volna megtelepedni Franciaországban! Akkor megértette volna, hogy mit jelent jöttmentnek lenni, és még húsz év múlva is jöttmentnek maradni.

– Mit gondol azoknak az embereknek a jövőjéről, akik mostanában a jobb élet reményében tömegesen igyekeznek Afrikából, Ázsiából Nyugat-Európába?
– Azt nem tudom, hogy mi lesz velük. De hogy nem fognak könnyen beilleszkedni, abban biztos vagyok. Amikor én éltem Párizsban, már akkor is külön negyedekben laktak az arabok vagy az afrikaiak. Egyszer volt egy, az elefántcsontparti Abidjanból származó, fekete bőrű barátnőm, vele például nem mertünk együtt utazni a metrón. Engem leköpdöstek, őt meg mindennek elmondták a feketék, mondván, mit keres egy fekete nő egy fehér bőrű férfi mellett. Pedig ezeknek a dühös fiataloknak a többsége már ott született. Ennyire kívülállók maradtak évtizedekkel az után is, hogy a szüleik letelepedtek Franciaországban.

– Egyszer azt mondta, olyan hosszú ideig élt külföldön, hogy kénytelen nyugati szemmel is nézni a világot. Nyugati szemmel milyennek látja Magyarországot, a jelenlegi magyar irodalmat?
– Leginkább azt látom, hogy a magyar irodalomnak egy úgynevezett urbánus részét ültették át nyugat-európai nyelvekre, a népi realizmust pedig, akármilyen modern is, vagy modern volt is, nem. Ha például harminc évvel ezelőtt lefordították volna Gion Nándort, akkor Márquezzel egy időben a hazai mágikus realizmus világszerte ismert képviselőjévé válhatott volna. Ezt sajnos lekéstük. Nekem úgy tűnik, nem igazán tudjuk, hogy a magyar irodalomból mire kíváncsi a nagyvilág. Pedig vannak nagyon fontos dolgok, amelyeket csak mi tudunk elmondani, mert csak velünk történtek meg, csak mi éltük át. Például azt, hogy a trianoni békeszerződés következtében elveszítettük az ország kétharmadát. Ilyen történetei nem sok népnek vannak, jó lenne, ha ezekről is tudnának Nyugaton.

– Szerencsére az írói termékenysége az idő előrehaladtával sem hagyott alább. Idén két, válogatott írásokat tartalmazó kötete is megjelent, az Álomtalanítás és a Fortuna szekerén.
– Az írás mellett mostanában leginkább azzal foglalkozom, hogy rendet tegyek a dolgaim között. Óriási anyag gyűlt össze a könyvtárszobámban, többek között a magyarul meg nem jelent, hosszabb-rövidebb francia műveimből. Jó lenne találni valakit, aki ezt hajlandó lenne – minimálbérért – feldolgozni. Közben persze folytatom az életművem írását, és az „ablaknyitogatást”. Sok fiatal író, költő keres meg, mert tudják, hogy szívesen elolvasom a kézirataikat, és adott esetben a feleségemmel együtt le is fordítjuk őket spanyolra. És, ami még nagyobb szó, ki is adjuk a műveiket. Ez a legnagyobb probléma a hazai fordításokkal, hogy nehéz kiadót találni nekik. Nekem van kiadóm a Dominikai Köztársaságban, Puerto Ricóban és Floridában is. És a magyar fiatalokra kíváncsiak arrafelé. Csender Levente spanyol nyelvű kötetének például akkora sikere volt, hogy még a napisajtó irodalmi melléklete is közölte a novelláit Floridában.

– Az idegenség, a magány érzése, amelyről többek között a Szerecsenségem története című kötetében is beszélt, ma is önnel van?
– Már rég nincs, itthon érzem magam. Szeretem ezt az országot szőröstül-bőröstül, minden rossz és jó tulajdonságával együtt. Igaz, lenne mit tanulnunk a karibi népektől. Például türelmet, valamint azt, hogy hallgassuk meg egymást, és tartsuk tiszteletben a másik véleményét akkor is, ha nem értünk egyet. Akkor lennék boldog, ha az országban egyre többen gyakorolnák ezt a rám is jellemző „buta” szeretetet.