Jankovics Marcell a generációs szakadékról

Az ismert rajzfilmrendező szerint a társadalomból egyre inkább hiányzik az alapműveltség.

– A múlt hét végén, Márton-nap alkalmából, adták át önnek a Szent Márton-díjat egykori gimnáziumában, Pannonhalmán. Ilyenkor ünnepli a névnapját?

– Amikor átvettem ezt a kitüntetést, elmondtam, hogy gyerekkoromban mindig Márton akartam lenni, mert a Marcell név miatt csúfoltak, de atyám erre csak annyit mondott: szamár vagy, kisfiam, hát Mártonnak csak a szamarakat hívják! A pannonhalmi főapátság tizenöt éve alapította ezt a díjat, amelyet számomra egészen különleges elismerés volt átvenni. Egy győri újságíró fogalmazta meg ennek a lényegét a legfrappánsabban, azt mondta: „Azt hiszem, ez magának azért jelentett sokat, mert nagyon szereti Pannonhalmát, és most már Pannonhalma is szereti magát!” Régóta foglalkozom a keresztény művészettel a munkáimban, de ezekre eddig még soha nem érkezett egyházi reakció, úgyhogy ez nem közönséges örömet, hanem nagy lelki elégtételt jelentett számomra.

– Azok után, hogy az édesapját 1950-ben koholt vádak alapján életfogytig tartó kényszermunkára ítélték, és a családot kitelepítették, nem volt kicsit rizikós éppen a bencés gimnáziumot választani az ön számára?

– Ha valakinek annyira egyértelmű a hovatartozása, mint amilyen az enyém, abban már nincs félelem. Én akkor is mondhattam nemet, amikor jóval később, a hetvenes években megkértek, hogy lépjek be a pártba. Az én esetemben egy ilyen kérdésnek sosem volt helye. Amikor gimnáziumérett lettem, a családban nem volt férfi rajtam kívül. Azért adtak a pannonhalmi fiúiskolába, hogy férfinevelés híján nehogy elzülljek.

Ez nem növelte meg azt a kockázatot, hogy nem fognak felvenni majd az egyetemre, mert ilyen múlttal úgysem kerülhettem volna be. A második jelentkezésem után meg is mondták: ha bizonyítani tudom, hogy apám ártatlan volt, fölvesznek. Őt viszont mindmáig nem rehabilitálták, tudniillik elvárom, hogy ezt ne nekem kelljen kezdeményezni. Melocco Miklós barátom elkövette azt a „hibát”, hogy elébe ment a dolognak, mire kapott egy aláírás nélküli szimpla kis nyomtatványt arról, hogy az apja, akit felakasztottak, nem volt bűnös. Ennek nem látom semmi értelmét. Ha húsz ágyúlövés dördül, vörös bársonypárnán kitüntetéseket hoznak, és újratemetik az apánkat, őket az sem támasztja föl, hát milyen elégtétel az egy fölakasztott embernek, hogy posztumusz kap egy plecsnit? Én soha nem fogok a történeti hivatalhoz fordulni ebben az ügyben.

– Az egykori Pannónia Filmstúdióba viszont elmegy. Éppen ma járt arrafelé, mi készül ott?

– Gyártóbázist építenek, amely a tervek szerint jövő év decemberére lesz kész. Az új vágótrükk- és szinkronstúdiók, számítógépes gyártóbázis mellett a régi rajzfilmstúdió emlékét is megőriznék egy erre a célra berendezett teremben, amelyet a fennmaradt tárgyi emlékekkel, látnivalóval töltenének meg, ez ügyben jártam ott. A padláson én is őrzöm számos munkámat, persze ez csak az írmagja annak, ami valaha volt. A régi rajzfilmek kellékei sok helyet foglaltak el, rengeteg papír és celluloid maradt a felvételek után, tárolásukra nem volt elég hely. Míg a Disney ezekből pénzt kovácsolt azzal, hogy aukcióra bocsátotta őket, mi nem kezdtünk velük semmit. Ez is jellemző példa arra, hogy nem tudunk élni a lehetőségeinkkel. Mindenki szembesülhetett például azzal, hogy a Magyar Népmesék kezdőképe mi mindenen fordul elő. A zacskótól kezdve a tejen, tejfölön, tetováláson át – még egy győri kávézón is láttam –, természetesen mindenhol ingyen használják fel. Én nem ettől várom a meggazdagodást, de azért mégis furcsállom, hogy ez nálunk így megy.

– Min dolgozik mostanában?

– Halad a stábom a III. Béláról szóló húszperces filmmel, és egy Trianonról szóló „képregényen” is dolgozom. A Duna Tv leadta a Magyar Szentek sorozatom első három epizódját, de nagy bánatomra lehetetlen időpontban, ismétlés nélkül. Reményeim szerint most, novemberben megy le a Szent Erzsébetről szóló rész. A könyvfesztiválra megjelent egy kötet a meg nem valósult bibliasorozatomból Képes bibliai történetek címmel, a rajzaimmal és egy DVD-vel, amelyen az elkészült rész látható. A napokban látott napvilágot a vizuális nevelésről szóló könyvem (ez is a címe), és folytatjuk a felvidéki templomsorozatot is. Ezt a három könyvemet mutatják be januárban.

– Huszonöt évvel ezelőtt ilyennek képzelte a majdani magyar kultúra helyzetét?

– Igen, nagyjából ilyennek, és ez nem azon múlik, hogy a Fidesznek milyen a kultúrpolitikája. Mindig minden hatalomnak megvan a maga klientúrája, amely csapódik hozzá. Amikor erős a hatalom, általában reprezentatív, mutatós eredményeket akar. A művészetbe nemigen van beleszólása a politikának, azt így is, úgy is a művészek alakítják olyanná, amilyen lesz. Én messzebbről és magasabbról nézem a kultúra kérdését, és az igazi gondot a digitális forradalomban látom: sokkal nagyobb váltást eredményezett a nemzedékeink között az egész világon, mint eddig bármi. Régen, ha voltak is változások egy emberöltő alatt, létezett egyfajta állandóság, amely az adott kultúrát jellemezte. Mára a robbanásszerű digitális fejlődéssel az adott nemzedék sem tud lépést tartani. Szent-Györgyi Albert óriásit tévedett, amikor azt mondta, nem kell mindent a fejünkben őrizni, hiszen erre valók a könyvtárak. Ma ez lenne az internet. Ahhoz, hogy az ember tudja, mit hol keressen, kell egy előműveltség, amely egyre inkább hiányzik. A hagyományos kultúra eltűnik, egy új barbarizmus felé tartunk.

– Magyarországon, főleg a kultúra területén, meglehetősen szokatlan jelenség, hogy először állnak föl valaminek a keretei, és ezt utólag próbálják megtölteni tartalommal. Általában a már bejáratott, jól működő kezdeményezésekhez is csak nagy nehezen sikerül pénzt keríteni. A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) már négy éve létezik, de Fekete György csak most kezdi buzdítani a tagjait, hogy töltsék meg programokkal, és ezekre vonzzák be a fiatalokat. Hogyan, mivel akarják megszólítani őket?

– Sokszor hangoztatott vád, hogy mekkora terekkel rendelkezik az MMA, és hogy ezeket nem tudjuk megtölteni. Téves gondolat, hogy a Vigadót vagy a Műcsarnokot nekünk kéne megtölteni programmal, az az üzemeltetők feladata. Ezek az épületek nem a Magyar Művészeti Akadémia tulajdonai, a négy év pedig igen kevés egy ilyen intézmény életében ahhoz, hogy minden olajozottan működjék benne. Az a tény viszont, hogy ezeket az épületeket felújították – bár a stílusuk tekintetében sem a Várkert-bazár, sem a Vigadó nem áll közel a szívemhez –, egy olyan folyamat része, amelyet én nagy örömmel üdvözlök. Végre kezd szép lenni a főváros! Már a kezdet kezdetén elmondtam, amikor a városligeti változtatásokról vitatkoztunk az akadémián, hogy szerintem nem kell építészeti múzeum, mert Budapest csodálatos palotáival maga egy építészeti múzeum.

Minden építészeti korszak megvan benne, csak éppen rossz állapotban, de a jelenlegi városvezetés és kormány sokat tesz azért, hogy ez a helyzet változzék. Ami a fiataloknak szóló programokat illeti, nekem alapvető célom, hogy ötletekkel tudjak szolgálni e téren, mindazonáltal úgy gondolom, az akadémia idős emberek társasága, az itt folyó munka szükségszerűen nem mozgat meg túl sok fiatalt. Be kell látnunk, hogy az Urániában zajló filmvetítések sem vonzanak akkora közönséget, mint reméltük. Az újabb generációkat nem érdekli a múlt. Mi, akik olyan korban nőttünk föl, amelyben a jelen annyira borzalmas volt, mint amilyen, disszidáltunk a múltba, ahogy Orosz István mondta egyszer. Azért mentünk moziba, mert ott egy idealizáltabb világba kerültünk, még akkor is, ha éppen drámát játszottak. Mi a régiből élünk. A nemzedéki ellentét tehát itt is előkerül. Ez egy világméretű probléma, és nekünk meg kéne találnunk a módját, hogy szűkítsünk ezen a szakadékon, nyitnunk kell feléjük, hogy szót tudjunk érteni velük. Nem véletlen, hogy egy fiatal ember jön a közgyűlésünkre is balhézni.

– Gulyás Mártonról, aki civil tiltakozásával botrányt okozott a legutóbbi közgyűlésen, Fekete György úgy fogalmazott: „egyedül magát képviseli”. Néhány nappal később azonban felsorakozott mögötte jó néhány szakmai szervezet, amelyek kifogásolták, hogy nem egyeztettek velük arról, hogyan módosul a jövőben a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) rendelkezésére álló pénzek elosztása. De Gulyás nemcsak ez ellen tiltakozott, rongyrázónak is nevezte az MMA-t.

– A Gulyás Márton által emlegetett 30 milliárdnak éppen a felét, 15 milliárdot költötte el az MMA az elmúlt négy évben. Az igazi nagy költséget a titkárság működtetése mellett az akadémikusi tiszteletdíjak és a Nemzet Művésze díj jelentik, amely fontos elismerés, és amelyre korábban is elkülönítettek állami pénzeket. Gondoljunk csak a Magyar Bálint által gründolt Digitális Akadémiára, amely az akadémikusi tiszteletdíjhoz hasonló költség. Egyébként nem az a baj, hogy Gulyás mit nehezményez, hanem hogy hogyan teszi. Hérosztratosz jut róla eszembe, aki csak azért gyújtotta föl a világ egyik csodáját, az epheszoszi Artemisz-templomot, hogy fölfigyeljenek rá. A plakát, amelyet egy társa tartott, és amelyen Fekete György frizurája alatt az NKA felirat volt látható, nem volt bántó, de őszintén szólva nem tudom, miért hiszi mindenki azt, hogy ha valami az MMA égisze alatt történik, az mind „fekete”, nem tudom, miért ő áll mindig a támadás kereszttüzében.

– Mert gyakran fejezi ki magát provokatív stílusban. Kellemetlen lehet, hogy folyton az ő szavait kell magyaráznia minden fórumon.

– Nem kötelez erre senki, de az ügy érdekében megteszem.

– Miért olyan fontos ez az ügy? Miért van szükség művészeti akadémiára?

– Hogy szükség volt-e a Magyar Művészeti Akadémiára vagy sem, az most már nem kérdés. Remélem, Kunhalmi Ágnes már parókát fog viselni, mire olyan pozícióba kerül, hogy eldönthesse, megszünteti-e vagy sem. És remélem, addigra már nem is lesz kérdés ez számára, hanem örülni fog, hogy a saját embereit ültetheti bele Mi hiszünk abban, hogy vannak a nemzeti kultúrának olyan jellemzően magyar sajátosságai, amelyeknek kell egy védőernyő, egy szervezet, amely beszól bizonyos pillanatokban. Én legalábbis ezért tartom fontosnak. Más kérdés, hogy eddig nem fogalmaztunk meg határozott testületi véleményt például a Városliget-fejlesztés ügyében, de másban sem. A kormánynak is szándéka, hogy az MMA független szervezet legyen, szeretném, ha az is lenne, és ki is nyilvánítanánk, amikor valami nem tetszik nekünk. Az MTA, amíg a kommunisták nem söpörték ki belőle a művészeteket, a tudomány és a művészetek akadémiája volt. A Magyar Művészeti Akadémiának hatalmas szerepe lehet, csak meg kell találnia a hangját.

– Magánemberként, művészként igazságosnak érzi, hogy az MMA ugyanakkora súllyal essen latba az NKA-pénzek elosztásában, mint az összes többi művészeti szervezet együttvéve?

– Én óvatosan már jeleztem, hogy ezzel nem túlságosan értek egyet, és helyesnek tartottam volna, ha történik e tárgyban egyeztetés. Ez azonban nem az akadémia, hanem a minisztérium dolga lett volna. Létezik egyfajta belső demokrácia, amelyben elmondhatom a véleményemet, de ha leszavaznak, akkor elfogadom a többségi véleményt. Én nagyvonalúbb lettem volna, persze ezért megkaptam most is a Kurucinfótól, hogy amikor NKA-elnök voltam, a bolsevikokat támogattam. Itt nem lehet igazán bölcs az ember, ez a történet régen el van rontva Az egyharmad-egyharmad-egyharmad elosztás a minisztérium, az MMA és az egyéb művészeti szervezetek között megadja a lehetőséget a túlhatalomra, de nagyon remélem, hogy az akadémia elnöksége nem pártpolitikai alapon, hanem szakmai hozzáértés alapján, különböző művészeti szervezetek egyetértésével fogja a kurátorait a kollégiumokba beválasztani. Ha nem így alakulna, és lesz lehetőségem befolyásolni a folyamatot, a magam részéről mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy szakmai döntés szülessék. De a Nemzet Művésze díj kiosztásán például nagyvonalúak voltak a mi döntéshozóink. Ha csak a filmes sorra emlékszem vissza: Gothár Péter és Makk Károly között ültem, mellettünk Sára Sándor, Tóth János és Szabó István. Hat kitüntetettből három a „másik oldalt” képviselte. Ha ezt sikerül elérni az NKA-támogatást elosztó kollégiumok esetében is, akkor nem lesz baj.

– Létezik ma egységes jobboldali értelmiség?

– A jobboldal mindig megosztottabb volt, mint a bal, és ez az értelmiségre fokozottan érvényes. A magyarok sokféleképpen gondolkodnak. Én például egy konzervatív, szabadelvű családból jövök. Egy kolléganőm mondta nekem valamikor: „Neked a fejedet fogják venni előbb-utóbb, hogy képzeled azt, hogy állandóan különvéleményed van? Ez anarchizmus!” De én egy jóindulatú anarchista vagyok. Például szeretném összehozni a filmes tábort: a filmszövetség, az akadémia és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia filmes tagjait. Mind a három örülne neki, de azt mondják, senki más nem fogja megcsinálni, csak én. Ha ilyen békítő jellegű akciókat kezdeményezek, akkor én nem vagyok jó jobboldali? Baj, ha bizonyos kérdésekben a másik oldallal is egyet tudok érteni? Van, amiben én is szabadelvű vagyok. Miközben a keresztény kultúra jelenti az életkeretemet, nem vagyok gyakorló katolikus. Ezért is esett nagyon jól a Szent Márton-díj, mert azt jelenti számomra: ennek ellenére befogadott az egyház. A véleményem nem egy párthoz kötődik, fontosabb az, hogy a saját elveimhez hű legyek. Ezzel együtt védem a mundért is, ameddig összefér ez a kettő. Sajnos amikor háborús helyzet van, az összefogás mindig előbbre való, mint a különvélemény. Bennem borzasztó nagy empátia van, ezért szerettem volna most is csak elnökségi tag lenni. Nem jó, ha az ember olyan szerepben van, ahol nem mindig lehet csak önmaga. Abban a pillanatban, hogy egy szervezetben funkciót kap, meghasad a személyiség, könnyebb lenne az életem, ha mindig kimondhatnám, amit gondolok

– Mit gondol, tényleg kitört a harmadik világháború?

– Lehet, hogy Európa előbb-utóbb rákényszerül, hogy durván, fegyverhasználattal védje meg magát. Én kerítéspárti vagyok, és Orbán Viktort európai politikusként nagyszerűnek tartom. Ma a benzinkútnál megszólított egy öregasszony, és a szememre hányta, hogy annak idején azt mondtam, szégyellem magam holland rokonaim előtt Gyurcsány miatt, akinek a kinevezése után megjelent a képe egy holland lapban, alatta a felirattal: „the lucky gangster”. Amikor megkérdezte, most nem szégyellem-e magam Orbán miatt, őszintén tudtam nemet mondani, mert tényleg büszke vagyok rá. Kár, hogy nem marad ideje a belügyekre, és ráadásul nem jó, hogy az ismert okok miatt a kormányközeli média kettévált. Én egyébként továbbra is a Magyar Nemzetet olvasom. Az a kis kritikai mellékzönge, amely megjelent benne, szerintem egyáltalán nem árt, mert ébren tart. Ez bele kell, hogy férjen.

Ha Románia felé is kerítést húzunk, Magyarország védővonalat fog képviselni Európában, és szerintem ez valamiféle megoldást jelenthet, de ha marad a Juncker–Merkel-vonal, akkor biztos komoly gond lesz. A nyugati politikusok nem ismerik a magyar történelmet, nem tudják, hogyan foglalták el a törökök Budát. Sétáltak, mint a turisták, aztán egyszer csak a müezzin szólt a Nagyboldogasszony-templom tornyából. A feleségem perzsa szakon végzett, de itt van Maróth Miklós is, aki alattam járt Pannonhalmán, ők, illetve akik mellettük ismerik a muszlim kultúrát, pontosan tudják, hogy az nem tűri meg a másságot. Örülök annak, hogy hetven évet nagyobb háború nélkül éltem le, de nem tartom kizártnak, hogy lehet még fegyveres konfliktus a mi békénk szigetén is Európa naiv, és a politikai korrektség egy rémálom, mert nem enged semmit fehéren feketén kimondani.