Király Viktor a kiesésről és a skatulyázásról

Az énekes Los Angelesből vallott nekünk magyarságáról, amerikaiságáról.

– Hogyan telnek a napjai most, hogy kiesett a The Voice című tehetségkutatóból? Véget ért-e egyáltalán az ön számára a műsor?
– Igazság szerint nem szabad semmit sem mondanom, de lesznek még meglepetések. Maradjunk annyiban, hogy gyakori eleme a műsornak, hogy a korábban kiesett versenyzők visszatérnek később egy-egy közös éneklésre. Egyébként rengeteg megkeresést kapok, felkéréseket koncertszervezőktől, illetve lemezkiadó cégek is érdeklődnek az esetleges jövőbeli együttműködés lehetőségeiről.

– Magyarországról nehéz megítélni, hogy e műsorok mekkora hatást váltanak ki. Elérik-e még egyáltalán az emberek ingerküszöbét, vagy már megcsömörlöttek kissé?
– Természetesen nem állítom, hogy kizárólag az én érdemem lenne, de a műsor nagyon benne van a köztudatban, a köré szervezett eseményeken vipként kezelik a fellépőket. Éppen tegnap mentem el egy bevásárlóközpontba itt Los Angelesben, és olyan volt, mint Magyarországon: jöttek az emberek fotózkodni.

– Azzal, hogy elindult a műsorban, alá kellett írnia, hogy mostantól az idők végezetéig a The Voice jogtulajdonosait szolgálja?
– A szerződésem jelenleg december közepéig szól. Nyilvánvaló, hogy minden produkció olyan megállapodást köt a résztvevőkkel, amelyben beleszólást kér az énekes bizonyos döntéseihez. Ugyanakkor ez életem eddigi legengedékenyebb szerződése, és ez engem is meglepett. Az ember karrierépítését inkább segítik, mintsem korlátozzák. Régebben más volt a helyzet. Akkor hároméves, nagyon komoly szerződést kellett aláírni a műsorral, és ott tényleg ők diktáltak mindenben.

– A kiesés után igen tudatosan mindenhol azt nyilatkozta, hogy egyáltalán nem csalódott, sőt boldog, hogy eljutott eddig. Természetesen ezt kell mondania egy profinak, de mennyire volt őszinte? Jogos volt a kiesése?
– Valóban nem szomorkodom, mert őszintén mondom, eredetileg nem nyerni mentem, hanem azért, hogy megismerjenek Amerikában, és ezzel kezdő lökést adjak az itteni karrieremnek. Ugyanakkor ahogy egyre tovább jutottam, már megfordult a fejemben, hogy végül is meg is nyerhetem, jaj de jó volna ott állni a döntő végén a rivaldafényben. Gyakorlati szempontból viszont talán szerencsés időpontban estem ki. Az élő műsorba jutással ugyanis sokan megismerték a nevemet, sokan pedig az itteni médiában arról cikkeztek, hogy nem nekem kellett volna kiesnem. A továbbiakban viszont már nem foglalja le annyi időmet a műsor, így tudok a későbbi karrieremmel törődni. Sok tehetségkutató-sztár szenved attól, hogy bár sokáig jut a műsorban, és látszólag minden adott lenne a hosszú távú sikerhez, de minden másodpercét lefoglalja a produkció. Így hátrányba kerül a korábban kiesettekhez képest, akik már a műsor végső szakasza alatt is építik a jövőjüket a színfalak mögött. A műsor befejezése után hamarosan indul a következő, a televízió afféle gyárként termeli az énekeseket. Így nagyon szűk időszak áll az ember rendelkezésére ahhoz, hogy a pillanatnyi ismertségét kihasználva megalapozza a pályáját.

– Van negatív hatása a tehetségkutatóban való szereplésnek? Beskatulyázza-e a szakma a volt versenyzőket?
– Az összesített hatás még mindig pozitív a kezdő énekesek számára, hiszen az ismertség elengedhetetlen a sikerhez. Ugyanakkor a túlkínálat valós veszély. Én most ötvenezer jelentkezőből kerültem a legjobb huszonnégy közé, ez már a kilencedik szezon volt, és februárban indul a következő széria. Sok más hasonló tematikájú műsor is fut más csatornán, nagy a konkurencia. A hirtelen ismertté vált énekesnek nagyon nehéz a felszínen maradnia. Ez persze az ő problémája, a műsorkészítőket mindez valószínűleg annyira nem érdekli. A lehetőség viszont adott, ha az ember szorgalmas, és még szerencséje is van, befuthat. Természetesen hallottam már idősebb zenészek lekicsinylő megjegyzéseit is a tehetségkutatókban ismertté vált énekesekről. Én erre azt mondom, hogy próbálják meg utánam csinálni, és lássuk, nekik sikerülne-e. Egy tudatos zenész számára a tehetségkutató nem cél, hanem csak eszköz a karrierépítésben. Vannak, akik meg merik tenni ezt a lépést, mások máshogy próbálnak sikeressé válni.

– New Yorkban született, és a családja összes tagja zenél, énekel. Soha nem gondolkodott más szakmán?
– Gyerekkoromban tényleg minden a zenéről szólt, ezzel töltöttük a legtöbb időt, doboltam a barátaimmal. Ikertestvéremmel, Benjáminnal tipikus tinédzserek voltunk abban az értelemben, hogy igazából semmi sem érdekelt minket. Csak jártuk az éjszakát és buliztunk. Nővéremnél, Lindánál sokkal korábban eldőlt, hogy énekes lesz, már tizenkét évesen áriákat tanult. Én is sejtettem, hogy színpadon akarok állni, de nem voltam biztos benne, hogy milyen szerepben. Ezért Magyarországon elvégeztem egy színésziskolát is. Ki tudja, lehet, hogy ez még jól jön, hiszen éppen Los Angelesben vagyok Csak viccelek.

– Tizenöt éves korában költözött a család Magyarországra, addig amerikai környezetben nőtt föl. Magyarnak vagy amerikainak tartja magát?
– Szerencsésnek érzem magam, és büszkén állítom, hogy nekem két hazám van. Ugyanolyan könnyen beilleszkedek Amerikában, mint Magyarországon. Összesen tizenöt évet éltem Magyarországon is, rengeteg mindent, barátokat, szerelmeket kaptam az országtól, ezért Magyarország az otthonom. A testvéreimmel ugyanakkor angolul beszélünk magunk között, mert egyszerűen nekünk az a természetes. Igazi magyar amerikai vagyok.

– Hogyan dolgozta fel magában azt, amikor tizenévesként Magyarországra költöztek? Drasztikus váltás volt?
– Azért jöttünk haza, mert édesanyám nagyon beteg volt, és itt lábadozott. Eredetileg úgy terveztük, hogy legfeljebb egy-két évet maradunk, utána megyünk vissza New Yorkba. Aztán szerencsére anyám meggyógyult, de mi maradtunk Magyarországon. Talán azért, mert a gyógyulása olyan pozitív élmény volt, amely az országhoz kötött minket. Ennek ellenére előfordult az életemben, amikor honvágyam volt Amerika felé, hiszen tinédzserként kiszakítottak a megszokott környezetemből. Hiányoztak a barátaim és a mentalitás is. Emlékszem, hogy sokszor leszóltak az iskolában azért, mert szerintük túl optimista voltam, és ez már zavarta őket. Ebben az időszakban évente kétszer is visszarepültem New Yorkba, de ez lassan elmúlt. Rájöttem, hogy Magyarországon is meg lehet találni a boldogságot. Voltak egy tinédzser számára igen kézzelfogható előnyei is Magyarországnak. Tizennyolc éves koromtól már legálisan ihattam alkoholt a szórakozóhelyeken, Amerikában erre még várnom kellett volna huszonegy éves koromig. Ezért mielőtt az egyik alkalommal kiutaztunk volna Amerikába, a magyar diákigazolványt lefénymásoltuk úgy, hogy átragasztottuk rajta a születési dátumot, majd a másolatot lamináltattuk. Az egész talán háromszáz forintba került, az egyikbe még egy hajszálat is sikerült belelaminálnunk, borzasztó amatőr volt az egész. New Yorkban viszont több klub bejáratánál is elfogadták, mi turistának adtuk ki magunkat, és váltig állítottuk, hogy Magyarországon így néz ki az igazolvány. Egészen addig működött a dolog, mígnem szülővárosunkban, Long Islanden iszogattunk az utcán, és megállt mellettünk egy rendőrautó. Mi próbáltunk magyar akcentussal beszélni, és eltévedt turistának látszani, de megszólalt a rendőr: „Viktor és Benjámin, kisgyerekkorotok óta ismerlek benneteket. Szálljatok be a kocsiba, hazaviszlek titeket.”

– A magyar tévékben látható tehetségkutatók általában külföldi műsorok licencváltozatai. Van-e mégis különbség a magyar és például az amerikai produkciók között?
– Alapvetően nincs különbség, csak a méretek. Folyton déja vu érzésem volt a The Voice forgatása közben, mert ugyanazok a kérdések merülnek föl a beszélgetésekben, ugyanolyan munkakörben dolgoznak az emberek, és a legapróbb részletekig ugyanúgy történik minden, mint Magyarországon. A méretek viszont tényleg különböznek: a The Voice epizódjait tizenöt-húsz millióan nézik, a magyar műsorokat meg talán 1,2 millióan.

– Az amerikai műsorban másképp kezelték-e azért, mert külföldi származású?
– Általában tudták, hogy New Yorkban születtem, így nem kezdtek el lassabban beszélni, hogy biztos megértsem. Az egyik zsűritag, a rapper Pharrell Williams többször áradozott, hogy mennyire jól énekelek, pedig Magyarországról jöttem. Ilyenkor azt gondoltam, hogy talán nem érti, hogy én Amerikában nőttem föl, de valószínűleg inkább így akarta hangsúlyozni a teljesítményt. Egyébként nem olyan különlegesség, hogy külföldiek szerepelnek amerikai tehetségkutatóban, ez kifejezetten gyakori.

– Az illegális letöltések térnyerésével egyre mélyül a zeneipar válsága. Alig vesznek az emberek cédéket, az előfizetéses internetes zeneszolgáltatók pedig alig fizetnek a művészeknek. Ön miben látja a kitörés lehetőségét?
– Ebben a kérdésben szerintem mindenképpen érdemes külön kezelni az amerikai és az európai piacot. Európában valóban nem vesznek az emberek zenei lemezeket, a legtöbb zenész azért jön Amerikába, hogy a cédék eladásából is tudjon bevételt termelni. Itt ugyanis valamiért még megmaradt ez a szokás, az amerikaiak hajlamosabbak pénzt fizetni a lemezért és az online zenei tartalomért, mint az európaiak. Pörög az internetes iTunes, amelyen albumokat és dalokat lehet megvásárolni – ezen egyébként a The Voice-fellépők dalai között a 12. helyen állok jelenleg –, illetve a Spotify is, amelyről nem lehet lementeni a zenéket, de havi előfizetés fejében annyit hallgatjuk őket, amennyit csak akarjuk. Az európai lemezkiadók amiatt panaszkodnak, hogy ez utóbbiból semmi bevételük nincs, de az amerikaiak nagyon optimisták. A magyar helyzet a nyugat-európainál is rosszabb, egyszerűen lehetetlen megélni lemezeladásból vagy legális internetes letöltésből. Bár a legutóbbi albumom, azt hiszem, platinalemez lett, de már az ehhez szükséges eladások számát is nagyon lecsökkentették. Igazából azért csinálok lemezeket Magyarországon, hogy legyen mit adni a koncertekre járó embereknek, reklámként.

– Hol képzeli el a jövőt? A jóval nagyobb amerikai piacon, ahol azonban kevésbé ismert, vagy Magyarországon, ahol összehasonlíthatatlanul szerényebbek a lehetőségek, viszont már tudják, kicsoda?
– Nem gondolom, hogy választanom kéne a két ország között, az amerikai és a magyar karrierem egyensúlyban tartható. Az amerikainak még nagyon az elején vagyok, senki sem tudja megmondani, hogy hova futhat ki az egész. Magyarországon minden zenésznek az a célja, hogy ne kelljen havi huszonöt-harminc haknit elvállalnia ahhoz, hogy meg tudjon élni. Ehelyett néhány havonta szeretne mindenki nagy koncertet adni, ahol nem feldolgozásokat, hanem a saját számait énekli. Nekem Magyarországon lehetőségem van arra, hogy ez utóbbit tegyem, eközben pedig van időm Amerikában is karriert építeni.