Kubik Anna: a jó színház belemar az emberbe

Kubik Anna lehallgatott beszélgetésekről, a színpad varázsáról és Sinkovits Imre hiányáról.

– Manapság kevesen mondanak verset a színészek közül. Miért?
– Egyre kevesebben! A versmondáshoz hatalmas bátorság kell, mert ott még az a szerepálca sincsen, amelyik a színdarabban. Cserébe viszont, míg a színházban a rendező elképzelését valósítjuk meg, a versnél csak az van, amit mi szeretnénk. De kiveszett az a fajta színész is, aki, mint egykor Sinkovits, úgy érzi, hogy a színészet nemcsak a játékról szól, hanem egy kicsit nevelni is akar, gondolkodásra inspirál. Az a szemlélet, amelyben én a Nemzeti Színházon belül felnőttem, ma már nem nagyon működik a szakmánkban.

– Lenne ma frissen végzett színész?
– Nem bánom, hogy nem most kezdem a pályát. Szerintem az egyetemre se vennének fel, mert ma már nem egyéniségeket keresnek, hanem jól táncoló, jól éneklő, jól kinéző, jól formálható fiatalokat.

– Végzősként azonnal a mély vízbe dobták annak idején, Székely Gáborék kivonulása után egy egész generációnyi hely üresedett meg akkor a Nemzetiben, amelyet önöknek kellett kitölteniük. Mennyit tanultak az akkor kezdő színészek a nagyoktól?
– Rengeteget. Nem statisztaszerepekkel kezdtünk, és kellett hozzá kurázsi, hogy míg egy Őze, egy Sinkovits figyelt minket a takarásból, ki merjünk állni, de nem volt rá időnk, hogy remegjen a lábunk. A próbájukból sokat eltanult az ember. Kezdetben csak lestük, próbáltunk rájönni: mitől van az, hogy olyan hitelesen tudnak megszólalni? Először, amikor még nem találja az ember a maga hangját, másra akar hasonlítani, mindenkinek van egy színészideálja. Az enyém talán Ruttkaiból, Dayka Margitból, Szemes Mariból volt összegyúrva. Aztán eljött a pillanat, amikor nekem szegezte a kérdést Iglódi István: na, és hol a Kubik Anna hangja? Nagyon nehéz ám megbirkózni olyan elődökkel egy-egy szerepben, mint Domján Edit vagy Ferrari Violetta. Az volt a szerencsém, hogy csak úgy záporoztak rám a szerepek: Júlia, Melinda, Tünde. Így nemigen volt időm nagyon elgondolkodni azon, amit Agárdy Gábor emlegetett a színházi büfében, hogyan játszotta ezt vagy azt Domján Edit és a többi óriás.

– Aztán megkerült Kubik Anna hangja is, és jött az Advent a Hargitán, a Sütő-darab legendás előadása ’86-ban
– Nem tudom a Jóistennek megköszönni, hogy megtalált ez a szerep. Korábban soha nem jártam Erdélyben, de ezelőtt volt egy kirándulásunk. Meg akartam ismerni azt a vidéket és leginkább Sütő Andrást. Emlékszem, a házban nem tudtunk beszélgetni, mert tele volt lehallgatókészülékkel, így el kellett menni a kert végébe, de ő még ott is óvatosan fogalmazott. Akkoriban volt egy rendelet, amely megtiltotta, hogy házaknál lakjunk. Titokban aludtunk itt-ott, például Szélyes Imre kollégám szüleinél. Akkor aludtam – kint, a szabadban – először olyan ágyon, amely kukoricacsutkával volt töltve. Fantasztikus élmény volt az az út.

– A Magyar Művészeti Akadémián előadott székfoglaló beszédében is ezt az előadást idézte fel. Egész életére meghatározó élmény maradt?
– Igen. Megtanultam általa, mi az a színházeszmény, amely változtatni tud, beleszól, belemar az életbe, és amely ma sajnos nincs már. Hihetetlen ajándékot kaptam karácsony előtt: Kovács Zsoltnak, egy ceglédi gyermekorvosnak, aki egyébként református presbiter, eszébe jutott, hogy most van a bemutató évfordulója, és 30 év múltán fantasztikus ünnepélyt rendezett ennek örömére. Tizennyolc éves volt, amikor látta a darabot, és azt mondta, olyan nagy hatással volt az életére, hogy szeretné valamiképpen viszonozni azt az élményt, amely az egész gondolkodásmódját megváltoztatta. Sinkovits Imre monológját betanulta egy fiatal ceglédi joghallgató, és egy gyönyörű, megható, telt házas, igazi ünnepi esten emlékeztünk vissza arra a napra. Milyen boldog lett volna Imre bácsi, ha ott van, és hallja, ahogy az a fiatalember elmondja az ő szavait a várakozásról advent utolsó vasárnapján

– Az Advent a Hargitán egy önről és Sinkovits Imréről készült közös képpel vonult be a történelemkönyvekbe. Éppen most lesz tizenöt éve, hogy meghalt a színészlegenda
– Nagyon hiányzik. Nekem éppen akkor ment el az édesapám, amikor odaszerződtem a színházba. Ő meg olyan jóindulattal fordult mindegyikünk felé, hogy tulajdonképpen második édesapám lett. Akiben cseppnyi szikráját is látta annak, hogy nemzetben gondolkodik, vagy hogy okítható, alakítható, és figyel arra, hogy mit mond, afelé olyan szeretettel fordult, hogy azt nem lehet elmondani. Nagyon fontos volt az ő léte ott. De ugyanígy Őze Lajosé is, aki pedig nem tudta kimutatni a szeretetét, csak jeleit adta. Mint amikor például Gyulán két év után elővette a barna melegítőjéből azt a szelencét, amelyet a Rómeó és Júlia bemutatójára kapott tőlem; kicsit játszadozott vele, úgy, hogy én is lássam, aztán eltette. A világért nem mutatta volna ki az érzéseit. Amikor ott, a nyári játékokon rám jött a vakbélgyulladás, és megoperáltak, arra ébredtem, hogy ő ül az ágyam mellett. Akkor se szólt egy szót se, csak ült vagy öt percig némán, a szája elé tett kézzel, mintha dohányozna. Aztán ránézett a befőttre, amelyet az éjjeliszekrényemre tett, és kiment. Innen gondoltam, hogy talán szeret. Ugyanígy fantasztikus volt megélni, ahogy Agárdy vagy Kállai Ferenc felénk fordult. Csupa szeretet volt mindegyik. Megjegyzem, én ugyanígy viszonyulok a fiatal kollégákhoz, mert látom, milyen nehéz elkezdeni egy próbafolyamatot egy vadidegen emberrel, akiről nem tudhatják, hogyan gondolkodik, milyen reakciókat várhatnak tőle.

– Miért jött el Budapestről Debrecenbe, Szegedre, Székesfehérvárra?
– Önszántamból. Mert itt találok még olyan ünnepi közönséget, amely azt várja a színháztól, amit én. Nagyon eluntam azt a vicsorgást, ami Budapesten ment. Azt, hogy minden emberi, szakmai kapcsolatra rányomja a bélyegét a politikai hovatartozás. Itt még ki lehet zárni a politikát. Előadás után, ha összegyűlünk, a darabról beszélgetünk, vagy ünnepelünk valamit, de nem kerül elő a politika. Úgy gondolom, eljött az ideje, hogy csak azzal foglalkozzak, amit igazán fontosnak tartok. A lányom felnőtt, most már nem azt kérdezi, mikor jössz haza, hanem hogy mikor mész el, és mivel vidéki vagyok, egyáltalán nem okozott gondot otthagyni Budapestet, sőt Már nem vállalok el minden szinkront, a felesleges dolgok kiesnek a rostán. Anyagilag persze nem engedhetné meg magának az ember, de bennem nincs gyűjtögető hajlam, a lányom már többet keres, mint én a Kossuth-díjas közalkalmazotti fizetésemmel, ami egyébként vicc, de legalább őmiatta sem kell aggódnom. Igaz, így két lakást fizetek, Szegeden és Debrecenben, és erre rámegy a fizetésem nagy része, de hát az ember hobbijának ára van.

– A társulathoz tartozás ma már inkább belső igény, nem? A munkák bárhol utolérik az embert.
– Igen, de egy társulat az alfa. Ez az egész egy közösségi játék. Normális, magára valamit is adó színész csak akkor érzi jól magát játék közben, ha a többiek is jók.

– Egyszer azt mondta: a szenvedés út az örömhöz és a boldogsághoz. Véletlenül találnak önre olyan szerepek, mint amelyet épp most tett le: a mély gyászban lévő Gizelláé a Segítsd a királyt! című darabból? Van-e átjárás a színház és a magánélet között?
– Ratkó darabja egy gyönyörű, verses dialógus, de Gizelláé azért nagyon kemény szerep. Furcsa kölcsönhatás van a színházi és a magánlét között. A szerepek hatnak rám, és sajnos nekem is bőven van miből merítenem hozzájuk. De nem akarom sajnáltatni magam, hiszen ugyanannyi kijutott örömből is, mint amennyi bánatból. Nagy amplitúdók között élem az életemet. Végtére is színésznő akartam lenni, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy eljátszottam a világirodalom legeslegszebb szerepeit. Ott van mögöttem százvalahány főszerep, és kislányként sosem gondoltam volna, hogy ilyen fantasztikus emberek között élhetem le az életemet. Egyébként sosem voltak szerepálmaim, szerintem nem szokott jól sikerülni az, amit az ember tűzön-vízen át el akar érni. Ha másnak jutok eszébe egy szerepről, akkor sokkal szabadabb vagyok, és a végeredmény is jobb lesz.

– Az akarat fal, nem pedig lépcső, ugye? Ezt is említette valahol
– Igen! És tudja, honnan van ez a mondat? Egyszer, egy szép napon felhívtak, hogy Juliette Binoche Magyarországra jön, bemutat egy kötetet, és azt akarja, hogy én legyek a magyar hangja. Kiderült, hogy van egy könyv, amelyet minden forgatásra magával visz, mert nagyon sokat merít belőle. Egy magyar szerző, Mallász Gitta írta, a címe pedig: Az angyal válaszol. Miközben Franciaországban nagyon népszerű volt, itthon addig nem is ismerték. Négy fiatal zsidó pár beszélgetéseit tartalmazza, akik az üldöztetések idején Budakeszin jöttek össze időről időre, hogy megbeszéljék, hogyan tudják lelkileg túlélni, ami velük történik. Ebből a könyvből származik ez a mondat. Binoche-nak egyébként a magyar masszőrje tanácsolta, hogy engem keressenek meg, amikor megrendezték a hazai bemutatót. Nagyon szeretem Juliette-et, ő a kedvenc filmem, a Fatal (magyarul Végzet) főszereplője is. Amikor itt járt, éppen a Fatál nevezetű étterembe vittek el minket. Jót nevettünk, amikor észrevettük az egybeesést.

– Ha szerepálma nincs is, árulja el, milyen színházról álmodik?
– Úgy gondolom, akkor jó egy színház, ha valami történik az emberrel. Mindegy, hogy sír vagy nevet, aki beül, de legyen elvarázsolva három órára. Feledkezzen meg a számlákról, a gondjairól, bajairól, ne is vegye észre, hogy eltelt az az idő, amit velünk töltött.