„Ha a versekért becsuknak, akkor ne írj verset” – intette annak idején a Rákosi-korszak börtönét fiatalon megjárt, paraszti származású költőt édesanyja. A tavaly év végén nyolcvanadik életévét betöltő, vései születésű Bertók László szerencsére nem hagyta abba a versírást, így vált a többek között Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor és Pilinszky János fémjelezte gondolati költészet meghatározó képviselőjévé és a Jelenkor folyóirat oszlopos tagjává. A költővel a vidéki élet reménytelenségéről, a meghurcolásokról és a politikai szakadékok természetéről beszélgettünk.
– Én nem úgy vagyok, mint némely hasonló környezetből induló társam, aki úgy érezte, az előző rendszer alatt elnyomták, de most eljött az ő ideje – nyilatkozta nemrég. A Mintha elölről kezdeném című versében pedig azt írta a rendszerváltás környékén, hogy „ ország bukhat el egy ragon / világokat szül a remény”. Abban azért bízott ön is, hogy a demokráciában pozitívabbra fordulnak a dolgok?
– Azoknak bizonyára igazuk volt, akik úgy érezték, hogy eljött az ő idejük, bár az elnyomás éveiben is születtek maradandó alkotások, sőt életművek is. Engem 1955-ben, tizenkilenc éves koromban megaláztak, megkínoztak, börtönbe zártak, töröltek a főiskoláról a verseim miatt. De hát én nem akartam politikus lenni soha, csak költő. Az én paraszti családom a természettel, a mindenséggel volt kapcsolatban, a politikát csupán elviselte, amíg lehetett. Csakhogy akkoriban már nem volt mit enni, nem lehetett élni. A változást mindenki várta, de azt senki sem remélte, hogy egy év múlva, 1956-ban kitör a forradalom. Az 1980-as években más volt a helyzet. Gyengült a diktatúra, különféle mozgalmak, csoportosulások indultak el. A Duna Kör-antológiába én is adtam verset. 1988-ban a Liszt Ferenc téren dedikáltuk a kötetet. Tele volt rendőrökkel a környék, fényképeztek, filmeztek, de nem zavarták szét a tömeget, s tudomásom szerint nem vittek el senkit. Lassan és kitartóan készült a rendszerváltás, ami persze nemzetközi megegyezések nélkül nem sikerülhetett volna.
– Ezen a dedikáláson az ön mellett ülő Petri Györgyöt igazoltatták is. Mennyire érezte ekkoriban szabadnak a kulturális életet?
– Már az 1986-os írószövetségi közgyűlésen kemény felszólalások voltak. A hírek szerint a gyűlésezés közben a hátsó szobákban, a pártközponti és a minisztériumi jelenlévők körében az is fölmerült, hogy azonnal feloszlatják a szövetséget. Én a vitákban nem vettem részt, mivelhogy az ifjúkori meghurcoltatásomat követően sem lettem politikus. Amikor az eset után néhány évvel újrakezdhettem az életemet és a versírást, óvatosabban és áttételesebben fogalmaztam meg a véleményemet az emberi kapcsolatokról, a közéletről, a közérzetemről, s egyre inkább az örök dolgok, a lét és nemlét, az ember és a mindenség kérdései érdekeltek. Az átalakulásban meghatározó volt, hogy 1965-ben Belső-Somogyból, a szülőföldemről Pécsre költöztem, ahol aztán évtizedek alatt „városi emberré”, a Jelenkor műhelyében pedig azzá a költővé lettem, aki vagyok.
– 1964 szilveszterén kötött bele önbe egy volt ávós. Ezek szerint nem szűntek meg az efféle atrocitások az ön életében az ötvenes évekkel együtt?
– Ez az incidens még Nagyatádon történt, ahol 1959-től 1965-ig, a járási könyvtár dolgozójaként, újrakezdhettem az életemet. A fickó egy járási hivatalt vezetett ott, s azontúl, hogy az utcán köszöntünk egymásnak, semmit sem tudtam róla. Azt sem, hogy 1955-ben ávósként szolgált Kaposváron, ahol engem öt hétig az ÁVH pincéjében puhítottak. 1964 szilveszterén elmentünk a feleségemmel a bálba, s éjféltájban egyszer csak mellém állt ez az ember, és azt mondta: „Olvasom ám a verseidet az újságban, s látom, hogy ugyanazt csinálod, amit tíz éve, amíg el nem kaptunk.” Kiabálásig fajult a dolog, a feleségem átszaladt a másik szobába, s odahívta a járási pártbizottság másodtitkárát – óvónője volt az ő gyerekeinek –, aki megragadta a volt ávós mellén a zakót, s azt mondta neki: „Fogd be a pofádat, a ti időtök lejárt!” Tehát az elbocsátott légióra nem volt már szükség, s működtek azért a spontán emberi kapcsolatok is. Ez a történet adta meg az utolsó lökést, hogy Nagyatádról eljöjjünk olyan helyre, ahol írók élnek, ahol folyóirat van. Első verseim csurgói gimnazistaként 1953-ban a Dunántúlban, a Jelenkor elődjében jelentek meg, majd 1959-től az egy évvel korábban indult Jelenkornak is munkatársa lettem. A megfigyeltetés érzése persze Pécsett sem szűnt meg, ha egy rendőrt megláttam, évtizedek múlva is átmenetem az utca másik oldalára.
– Az előbb utalt rá, hogy a rendszerváltásra lehetett számítani. A felfokozott hangulatban nem érezte akár forradalom lehetőségét is?
– Említettem már, hogy a rendszerváltásnak nem csupán a reménye, hanem a jelei is benne voltak a nyolcvanas évek második felének a levegőjében, hangulatában. 1954–55-ben inkább csak a rettenetes elkeseredettség, igazságtalanság, falun a padláslesöprések, az erőszakos téeszszervezés miatti feszültség növekedett. Erre reagáltam akkor a Csendélet és az Intés című verseimben. Az Átokban meg egyrészt megátkoztam a kopasz fejű Rákosit, másrészt megírtam, hogy „ sereg vagyunk, tízek, százak, ezrek, / akiket becsaptak, mint szél a kaput ”, „kinek köszönhetjük, meg fogjuk köszönni, / ha nehéz is addig törött lábbal menni ” Írtam ezt 1954. augusztus 25-én, két évvel 1956 októbere előtt. 1988-ban már „lágy diktatúra” volt. Nem éreztem az egyre szaporodó jelekből sem, hogy itt olyan forradalom lehetne, mint amilyen 1956-ban volt.
– Gyakran beszél az erőszakos téeszszervezésekről, a falu ötvenes évekbeli megtöréséről, és azt szokta mondani, hogy ma már teljesen a városoktól függenek a falvak. Kell-e, és ha igen, mit lehet ezzel a helyzettel kezdeni? A véseiek hogyan látják a jövőjüket?
– Nem élek már a faluban, és sem mezőgazdasági szakember, sem szociológus nem vagyok. Ám azt látom, hogy nemcsak én és a testvéreim hagytuk oda őseink földjét, életét, hanem szinte az egész utcánk kiürült, mások kezébe került. Nemrég ott jártam a szülőházamban, amely ma a községi könyvtár, illetve a valahai udvarunkban, ahol látom, hogy a pajta végénél kezdődő kertben egy lámaszerű, de kisebb fehér állat legelészik. Kérdem, hogy hát ez meg mi, és hogy kerül ide. S hallom, hogy alpaka, a második szomszédban lakó németek tenyésztik, mert a gyapjáért nagyon sok pénzt lehet kapni. És hogy más portákon is nyugdíjas németek és alpakák élnek. A gyerekkoromban 1200 lakosú faluban ma nyolcszázan élnek. És akármerre járok falvakon keresztül, látom, hogy az udvaron nincs baromfi, nincs konyhakert, a füvet fűnyíróval lenyírják, és kész. Tudom, hogy a régi paraszti világnak a téeszszervezésekkel s egyebekkel vége lett, jöttek, jönnek a gépek és a nagygazdaságok, s nincs bennem nosztalgia, de azért ez nagyon csúnyán történt.
– Vésén két parasztköltő is élt, amikor ön is versírásba fogott. Nem élt ekkoriban az a vélekedés a közösségben, hogy a költészet csak a kemény fizikai munka elől viszi el az energiát?
– A két vései parasztköltő apám nemzedékéhez tartozott, de nem abból éltek, hogy költők voltak. Szántottak, vetettek, mint a többi paraszt. Én tizenegy éves koromban írtam az első verseimet, de nem kaptam a szüleimtől később sem „alkotónapot”. Ha kellett menni a mezőre, a rétre, a szőlőhegyre kaszálni, kapálni, szőlőt kötözni, mentem velük én is. A vers valahol közben született. Csodálkozott is mindenki a faluban, amikor az ÁVH elvitt házkutatás után. Versekért? Ugyan már! Édesanyám is azzal fogadott, amikor kiengedtek a börtönből, hogy „ha a versekért becsuknak, akkor ne írj verset”.
– A Kő a tollpihén kötetben írta: „Szalad a nép amerre lát / ahány irány annyi haza.” Elkeseríti a honi kultúra megosztottsága?
– Nemrég írtam egy kétsoros firkámban: „Tétovázva állnak a szakadék előtt, / eszükbe jutott, hogy a mélyén összeköt.” Ott biztosan! Nem ártana, ha többször eszünkbe jutna ez, hogy legalább abban egyetértésre törekedve cselekedjünk, ami ha tetszik, ha nem, de összeköt.
– Azt tapasztalja, hogy megosztottság lenne a közéletben? Ott vannak például a Magyar Művészeti Akadémia körüli viták: ki lép be, ki nem.
– Hallok a vitákról, de én nem vagyok az MMA tagja. Bízom benne, hogy az egész magyar kultúra javára tevékenykedik, s hogy a tagjai, sőt minden hasonló szervezet, társaság, akadémia tagjai elsősorban a műveiket, az életművüket próbálják a tőlük telhetően legtökéletesebbre megalkotni, s csak akkor foglalkozzanak a többiekkel – a politikával? –, ha ebben valaki akadályozza őket.
– Akkor beszéljünk még egy kicsit a művekről. Ön Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor és Pilinszky János nyomán lépett a gondolati költészet felé, de ott van még az élők közt Tandori Dezső is. Van még ma, aki követőjük lehet, aki szintén az ő költészetüket tekintheti példának?
– Az említettekhez mindenképpen hozzáírnám még többek között legalább a pécsi Csorba Győzőt, atyai mesteremet. Követőik ma is vannak, hiszen az utánuk következő nemzedék a mai derékhad. Térey János, Háy János, Marnó János, Vörös István, Szabó T. Anna és mások a tehetségük és a természetük szerint, de folytatják a gondolati költészetnek azt az útját, amelyen a XX. századi elődök jártak, amelyet rájuk hagytak. S a fiatalabbak között is akadnak, akik ezen az úton indultak el. Az alapdolgokat meg kell tanulnia mindenkinek, aki költőnek születik. S kitől tanulják meg, ha nem tőlük s a többi nagy elődtől.
– Betegség és halál kapcsán nyilatkozta, hogy „ami megszületik, az el is múlik, de ezt nem szabad lemondóan és passzívan tudomásul venni”. Valamiféle lázadás ez a végesség abszurditásával szemben?
– Igen, ha nem hal meg előbb az ember, akkor megöregszik. S általában meg is betegszik, vagy csak többször beteg, mint korábban. De hadd folytassam megint az új kötetemmel, egy kétsorossal: „Rajtad áll vagy bukik, hogy kitessék, / az öregség több, mint a betegség.” Azaz, amíg képes rá, megpróbálja az ember humorral, iróniával fogadni az újabbnál újabb jeleket, kudarcokat, fájdalmakat. Az író például ír, mint én, s ha másra nem futja, akkor kétsoros firkákat. Aztán közben el-eltűnődik: „Most akkor az utolsó szalmaszál tart? / Vagy firkáid tartják a szalmaszálat?”
– A börtön–halál párhuzam is felmerült egyébként már a költészetben, például Zelk Zoltán Sirály című versénél. Miközben őt fogva tartották, meghalt a hitvese: „Miként a rab cellafalat, / úgy kopogtatnám sírodat, / megtanultam ott a jelet – / de más rabság ez, a tied.”
– Az egy nagyon szép, nagy vers Zelktől. Eszembe jutottak nekem is fiatalkorom börtönbeli testi-lelki megpróbáltatásai, s az is, hogy ha azokat kibírtam, akkor most is meg kell próbálnom kibírni, amíg képes vagyok rá. Még akkor is, ha „Ifjan, a börtönben összeestél egy zsák alatt. / Vénen, a bőrödben a rab is, a zsák is te vagy”. Vagy ahogy a Zárkatársi vigasz, 1955 című firka biztat: „Nyolc hónapot kübliben fejen állva, / úgy is kibírsz. Ne nyavalyogj hiába.”
