Megszöktetett guminő

Zsigmond Dezső harminc év alatt több mint kétszáz filmet forgatott szegény sorsú, de tiszta emberekről.

– Mi történt az Ez zárkózott ügy forgatása után?
– Feketevágás. Csak mi nem disznót, hanem filmet vágtunk éjjelente. Nyolc évig forgattuk, számos változata volt. Aztán dobozba került, azt írták róla, ez „a láthatatlan film”. Mindenki tudott róla, de csak kevesen látták. A reformkommunisták segítették a filmet, Bihari Mihály és Pozsgay Imre is mellénk állt. Végül az 1990-es filmszemlén bemutatták, még Horn Gyula is végignézte. Így kezdődött dokumentumfilmes pályafutásunk, amely aztán a Társulás Filmstúdióban, illetve a Magyar Televízióban folytatódott.

– Már ekkor Kelet-Magyarország felé fordult a figyelme?
– Szatmárban ősi, érintetlen világgal, tiszta és szép szegénységgel találkoztunk. Ez beindította a fantáziánkat, Erdélyi Jánossal sorozatban készítettük a filmeket. A boldog ember, Amíg az élet ígérve van, Ameddig a harang szól. Akikről a filmeket csináltuk, azok idővel a barátainkká is váltak. Negyvenezer forintért vettünk Erdélyivel egy kis házat Sonkádon, s mert a két család mindig egyszerre akart üdülni, én később Móricz szülőfalujába, Tiszacsécsére költöztem. De nem csak szatmári témákat dolgoztunk fel: a mosonmagyaróvári sortűzről és megtorlásról Vérrel és kötéllel címmel készítettünk nagy sikerű dokumentumfilmet, amely 1989-ben a filmszemle legjobb dokumentumfilmje elismerést kapta.

– Ezt követően, sok más film után nem akármilyen szereplőgárdával, Törőcsik Marival és Eperjes Károllyal készült első játékfilmjük, az Indián tél.
– Még 1989-ben Hatvanban forgattunk a már említett indiánról egy dokumentumfilmet, amely nagy port kavart. Évek teltek el, és megírtuk egy játékfilm forgatókönyvét is. A Budapest Stúdió – talán a filmszemlei fődíj miatt – viszonylag hamar zöld utat adott nekünk. Szamócát [Eperjest] nagyszerű karakternek tartottuk, és amikor megkerestük, kiderült, hogy a Vérrel és kötéllel lelkes nézője volt, így rögtön ráállt a dologra, akárcsak Törőcsik Mari, aki az indián édesanyját alakította. Bereményi Géza volt a dramaturg, Jankura Péter az operatőr. A Portugáliában megrendezett nemzetközi filmfesztiválon megkaptuk a legjobb rendezés díját. Ott ültünk az Atlanti-óceán partján, s én felsóhajtottam: milyen jó lenne most Sonkádon, a Túr mellett!

– A kilencvenes évek közepétől már önállóan alkotott. Filmjei alapján elmondható, hogy elsősorban a vidéki Magyarország és a határon túli magyarság sorsa érdekli. Hogyan talál rá a témáira?
– Hogy egy példát említsek, a Jószág volt az aranya a népnek és a Gyékénykoporsó című filmemet az ihlette, hogy a szatmári falvakból egykor hatalmas tehéncsordák jártak a legelőkre. A tehenek kolompszava mára lélekharanggá változott, mert a kis falvak nagy csordái eltűntek. Balla Bálint, az utolsó tehenes gazdák egyike búcsút vett jószágaitól, majd tiszai gyékényből és fűzfavesszőből koporsót font magának. Más dokumentumfilmjeimben szegény sorsú, de különös figurák, futóbolondok, bunkerben élő emberek, benzincsempész kocsmáros lány, gyimesi vadlány, csigavárban élő vénlány karakterei jelentek meg. Azt írták, ugyanolyan kézenfekvő számomra a dokumentum és a fikció keverése, amennyire magától értetődő a mágikus realizmusban a valóság és a misztikum határainak elmosódása.

– Legjelentősebb szakmai és közönségsikereit az Erdélyben és a Gyimesekben forgatott filmjei hozták meg.
– A hegyek, patakok világában csupa magányos, ugyanakkor szeretni való embert találtam. Emilkét, a kis pásztorfiút; Terézkét, aki szüleivel együtt élve várja a soha el nem jövő királyfit; vagy éppen Józsi nővért, aki sárga biciklijével kerekezik a világtól elzárt hegyi település beteg lakóihoz. Hasonló sikert arattak játékfilmjeim is, például a Bizarr románc, amelyben Szarvas József egy guminőt hoz feleségül tanyasi putrijába, vagy a gyerekkorom világát idéző A ház emlékei, de említhetném éppen a gyimesi dokumentumfilmek összegzésének tekinthető, sok amatőr szereplővel és Trill Zsolttal készült Boszorkánykör című filmemet is.

Zsigmond Dezső: egymásnak feszülő, egymást egymásnak ugrasztó időszakot élünk

Fotó: Végh László

– Két évvel ezelőtt Háromkirályok címmel háromrészes dokumentumfilm-sorozatot forgatott. Biblikus sorsokat, példaértékű életutakat talált XXI. századi kistelepüléseken.
– A rákok királya című epizódban megörökített újfehértói Csukrán Mihály egykor bokszbajnokságig vitte a Vasas csapatában, de verekedései és italproblémái miatt eltávolították. Az 53 ezer forintból élő rokkantnyugdíjas a statisztikák által reménytelennek bélyegzett gyerekeket emel ki és lódít fel az élet ösvényére töretlen lelkesedéssel. Emellett hátrafelé ugrókötelezve futja a maratonit. A másik, Nagyecseden forgatott történet a „láp királyáról” szól. Szántó Sándor néhány éve megvakult, de korábbi életének teljességét továbbra sem adja fel, biciklizik, néptáncol, szíjat fon, és emellett falukutató. Sugárzik belőle az életöröm, a boldogságra való képesség, bár néha mély depresszióba süllyed. A harmadik történetben a Kárpátokon túli falu, Csík internetes rádióadásának megteremtőjét, a „háló királyát” találtam meg Lőrinc Celestin személyében. Ágyhoz kötöttsége ellenére elhivatottan készíti nap mint nap műsorát az „Olaszban” és „Spanyolban” robotoló honfitársainak, az otthoni világ egy darabkáját küldve el így nekik. Mindhárman önmagukat meghaladva, saját énjüket kiteljesítve, a közösséget maguk elé helyezve élik életüket, ez teszi a „háromkirályokat” szinte eggyé.

– Végigkíséri hőseinek sorsát a későbbiekben is?
– Folyamatosan tartom velük a kapcsolatot. Ezt csak kölcsönös alapon lehet csinálni. Soha nem tudtam úgy fellépni a forgatásokon, mint csak egy filmes. Ugyanolyan hétköznapi gondokkal küszködő ember vagyok, mint ők. A filmjeim sikereinek az a titka, hogy közéjük való vagyok. Elfogadnak engem, a kamerámat és a stábomat is. Hozzáteszem: kitűnő beleérző szakemberekkel dolgozom együtt. Korábbi hőseimet felkeresve most éppen Sorsok könyve címmel egy képzelt erdélyi falu krónikáját viszem filmre.

– Mennyire mozgat egy dokumentumfilmest az, hogy a filmjét hányan látják?
– Nagyon is. A Boszorkánykör című filmemet egykor a Duna Tv-ben negyedmillióan látták, de más filmjeimet is sokan nézték és nézik a Kárpát-medencében és azon is túl. Az Aranykalyibát például több millióan, amikor az ARTE francia–német televízió sugározta. Kár, hogy a Duna Tv veszített egykori szerepköréből, s a Nemzeti Filmalapnál sem lehetséges nemzeti karakterű filmeket készíteni. Hosszú ideje elmaradnak az országról, az országban élő emberekről szóló alkotások. Egyedül a Magyar Médiamecenatúra támogatásában bízhatnak az ilyen témájú filmek alkotói. Kasszasikerre vannak kényszerítve a történetek, s hiányoznak a televíziós játékfilmek, amelyekből még az átkosban is évi hatvan-nyolcvan készült. De ezekről nem igazán beszélünk. Egy film címével élve: A félelem megeszi a lelket. Szólásszabadság és demokrácia van, mégis sokszor mintha ugyanúgy korlátoznánk magunkat, mint egykor a Kádár-korszakban.

– Az elmúlt hónapban három dokumentumfilmjét is bemutatták. Különösen megdöbbentett az Egy passió kálváriája című, amely egy falu, Magyarpolány küzdelmét mutatja be azért, hogy egy nemzetközileg jegyzett passiójátékot hozzon létre. A nemzetközi sikerű, közösségformáló előadást az új és újabb polgármesterek szét akarják verni, s végül groteszk megoldásként az önkormányzat irat egy új passiót.
– Amikor a Filmvilág főszerkesztője megnézte a filmet, megállapította, hogy ez nem is Magyarpolány, hanem maga Magyarország. Ennek a történetnek azért örültem, mert visszatérhettem a kezdetekhez, így most nem a tőlem megszokott szituációs, hanem hagyományos oknyomozó dokumentumfilmet forgathattam. Óriási dolog, hogy egy csodaszép kálváriával rendelkező falu az akkori polgármesterével együttműködve passiót csinál. A széteső világban, atomizált közösségek idején összefogtak, és európai sikert kovácsoltak. Hidat vertek ember és ember között. Mert persze borzasztó fontos, hogy egy falunak szennyvízcsatorna-rendszere legyen, és a focipálya öltözőszekrényének betört üvegjét is pótolják, meg hogy a közmunkások munkához jussanak, de az is fontos, hogy az életünket magasabb tartalommal töltsük meg. Krisztusba vetett hittel vagy a nélkül. A passió egyszerre volt színház, faluközösség, misztikum és misztérium. Sajnos a film második fele már arról szól, hogy a következő önkormányzat irigységből, sértődöttségből – ki tudja, miért? – a Passió Egyesület ellen fordul. A falu kettészakadt, a passió kiűzettetett. Végül az önkormányzat saját előadást íratott és rendeztetett. Lám, semmi nem változott. Pályám kezdetén a leváltott tanácselnököt visszakövetelte a falu, itt pedig, ha már a sikernek nem volt részese az új önkormányzat, eltökéltté vált abban, hogy megsemmisíti azt. Egymásnak feszülő, egymást egymásnak ugrasztó időszakot élünk. Ez a mai Magyarország.