Akinek a rendőrök szerezték vissza az Oscar-szobrát

Rofusz Ferenc az át nem vett Oscar-díjról, és az aranyat érő „cellekről”.

– A légy 1981-es Oscar-díját és Szabó István 1982-ben a Mephistóért kapott Oscarját követően az Amerikai Filmakadémia ismét elismert egy magyar alkotást, a Saul fiát. Gondolta volna, hogy harmincnégy évet kell várni az újabb Oscar-díjra?
– Ez borzasztóan nagy idő. Rá is döbbentett, hogy az Oscar-díj odaítélésekor harmincnégy voltam, most pedig hetvenéves leszek. Jelölve volt 1984-ben a Jób lázadása, 1986-ban Szabó Istvántól a Redl ezredes, 1989-ben a Hanussen és 2007-ben M. Tóth Géza Maestro című animációs rövidfilmje is. Mindhiába. A Saul fia rendkívüli film, megérdemelte az elismerést. Nagyon drukkoltam nekik, hogy legyen végre egy olyan magyar film az Oscarért versengő, idegen nyelvű filmek között, amelyben a producerek is magyarok. A Saul fia rá a bizonyíték, hogy vannak itt profi magyar színészek, operatőrök, hangmérnökök, rendezők és producerek is. Érdekes, hogy harmincöt évvel ezelőtt – szintén első filmesként – Sipos Áron volt a producerem, akinek a fia, Gábor a Saul fia producere. Azt hiszem, borzasztóan büszke most a Sipos apuka.

– Nem volt szívfájdalma a közvetítést látva? 1981-ben ugyanis nem utazhatott ki a gálára, és budapesti lakásán a Szabad Európa Rádió reggeli adásából tudta meg, hogy Oscar-díjat kapott. A Kossuth Rádió csak a Déli krónikában mondta be a hírt.
– A Saul fia elismerésében bízva az ötödik kerületben Ragályi Elemérrel részt vettem egy Oscar-váró rendezvényen, majd hazamentem, és televízión néztem a közvetítést. Ha már én nem lehettem ott a ceremónián, most láthattam, milyen lehetett. Egyébként nemrég néztem meg az eredeti felvételeket, ahogyan Zsigmond Vilmos, majd Szabó István átveszi az elismerést, és azt is, ahogy 1981-ben Margot Kidder színésznő, az 1978-ban forgatott Superman film női főszereplője kihirdeti, Dósai István pedig átveszi az én Oscar-díjamat. Érdekes volt látni, miről maradtam le. Ördögien kitalált ceremónia, adrenalinfokozó felvezetéssel. Én meg akkor Budapesten lefeküdtem aludni

– Hogy történhetett meg ez a méltatlan helyzet?
– Mivel A légy 1980-ban majdnem minden fesztivált megnyert, az illetékesek felterjesztették Oscar-díjra. Miután bekerült a legjobb három film közé, az amerikaiak a Hungarofilmen keresztül küldtek nekem névre szóló meghívót. Ennek ellenére azt mondták, hogy azért nem mehetek a delegációval – miközben Szabó István Bizalom című, szintén nominált filmjével egy egész csapat kiment –, mert a rövidfilm kategóriában még két kanadai film van versenyben, s azokkal szemben nincs esélyem. Odakint némileg változott a helyzet. Dósai István kétszer is kérte, hogy amennyiben a film mégis nyer, ő vehesse át helyettem a díjat, ám azt az amerikaiak elutasították. Amikor valóban nyert A légy, a díjat átadó Margot Kidder közölte, hogy Rofusz Ferenc rendező adminisztratív okból nem lehet jelen. Ám ekkor Dósai felállt a nézőtéren, mire Kidder nagy boldogan folytatta: mégis itt van! Átadta a díjat a hatvan körüli, látszólag meghatódott férfinak, aki többek között azt mondta, hogy „egy kis film is lehet nagy”. Ugyanakkor Robert Redford lett a legjobb rendező, Robert De Niro a legjobb férfi színész, Henry Fonda az életműdíjas – társaságukban ott állt a fényképezés erejéig Dósai István is. A jelen lévő Bill Littlejohnnak s másoknak is feltűnt, hogy nem öregedhettem annyit pár hónap alatt, ugyanis fél évvel azelőtt jártam Amerikában, s találkoztam Littlejohnnal, Disney utolsó animátorával. Hamar kiderült, hogy egy imposztor vette át a díjat. Másnap a rendőrség a szállodában vette vissza Dósaitól az Oscar-szobrot, a világlapok pedig megírták, hogy ilyen csak egy szocialista ország küldöttségével történhet meg. Ez hatalmas ostobaság volt, mintha Nemes Jeles Lászlónak azt mondták volna most, hogy Andy Vajna veszi át helyette a díját.

– A végletekig csalódott első magyar Oscar-díjas levelet írt Kádár János titkárságának
– A mai napig megvan az ajánlott küldemény szelvénye is. A Szépilonán, a remíz mellett volt egy postahivatal. A Kuruclesi úton laktam, és a lakáshitelem részleteit mindig ott fizettem be. Akkoriban engem és a filmemet bemutatták a televízió kulturális műsorában, s vetítették a mozikban az egész estés filmek előtt. Amikor a postáskisasszony, aki már tudta, hogy ki vagyok, meglátta a címzettet, kihajolt az ablakon, s azt kérdezte: maga ezt komolyan gondolja? Vízumot kértem Kádár elvtárs titkárságától az útlevelembe, hogy kimehessek Amerikába, s hazahozhassam az Oscar-díjamat. Akkoriban nagyon sok papírt ki kellett tölteni ezért, számtalan kérdésre kellett válaszolni – de máshogyan is működtek a dolgok. Becsengettek hozzánk, elkérték az útlevelemet, egy hét múlva házhoz hozták, s jó utazást kívántak. Százhúsz dollárral indultam Amerikába. A már említett Bill Littlejohnnál laktam, aki nagy teniszőrült volt. Megkérdezte, mi van a bőröndömben. Mondtam neki, hogy a teniszütőm. Mire ő: a cellekre gondoltam, azokat hol tartod. Milyen cellekre? – kérdeztem megdöbbenve. Kiderült, hogy a filmek rajzai, celluloidkockái, amelyekből 3600 darab volt a háromperces filmemben, aranyat érnek. Nagy butaság, hogy nem hoztál belőlük, morgott Littlejohn. Interjút csináltunk volna veled, megírva, hogy a Sunset Boulevard melyik galériájában lehet megvenni a dedikált rajzaidat. Egy kocka 50 dollár, így a 3600 kockával kerestél volna annyit, hogy a következő filmedre meglett volna a pénz. Magyarországon akkoriban kidobták a celleket. A légy elvileg megmenekült volna, ám festették a szobákat, s kirakták egy raklapra a folyosóra, és széthordták az emberek.

– Bár remek ajánlatokat kapott, nem akart külföldre menni. A Holtpont és a Gravitáció című animációs filmjei sorsa viszont elgondolkodtatta.
– Idehaza 1982-ben megkaptam a Balázs Béla-díjat, majd elkészítettem ezeket a rövidfilmeket. Az utóbbi ötlete Almák egymás közt munkacímmel rendre fennakadt a Művészeti Tanács cenzúráján. Azt kérdezték: jó, de miért piros az alma? Amikor azt javasoltam, hogy legyen zöld, azt felelték, hogy nem lehet, mert az a nyilasok színe. Végül átrajzoltam kékre. A filmben így kék az almafa, kékek rajta az emberarcú, elfonnyadt almák. Egy egészségesnek látszó alma viszont más sorsra vágyik: leszakítja magát a fáról, a földre érve azonban szétfröccsen, mert belül ugyanolyan rohadt, mint a többi. Hűha! Ezt követően azt akarták tudni, mit üzenek a Május 1. mozi harmadik sorában ülő Béla bácsinak. Kínunkban Sipos Áron barátommal kitaláltuk, hogy állítsunk emléket Newtonnak, s legyen Gravitáció a film címe. Ezt a verziót már nem vétózták meg.

– A Holtpont egy kivégzésről szól, amelyben oroszul vezényelnek. Ezzel végérvényesen elzárta maga elől az érvényesülés lehetőségét?
– A Holtpont háttérhangjait a The Doors zenéje ihlette, sőt a hangmérnök az én felelősségemre a bakelitlemezükről tette a kép alá a megfelelő részeket. Nyertem vele néhány filmfesztivált, volt, ahol még a szovjet delegáció vezetője is megölelt, majd megveregette a hátamat, mondván: neki már tettek fegyvert a fejéhez, s ez tényleg isteni film. Aztán valaki bizalmasan megsúgta, hogy a zenei aláfestésben a kivégzőosztag nem angolul, hanem oroszul vezényel. Nagyon meglepődtem, hiszen ezerszer hallottam azt az üvöltős, dobpergős számot, úgy hittem, angolul számolnak benne. Felelősségre vontak, s a stúdió vezetése előtt be kellett bizonyítanom, hogy angolul számolnak a filmben. A vizsgálatból kiderült, hogy egy afroamerikai férfi agyin, dva, tri vezényletére lő a kivégzőosztag, ezért bevallottam, hogy az együttes lemezéről vettük át ezt a részt. Szerencsém volt, hiszen ha én alkottam volna meg az orosz vezénylést, egészen máshogy folytatódik az életem. Így is súlyos következménye volt. Ezt követően a filmemet nem játszották, illetve nem nevezték sehová. Egy üveg whiskyért mentettem meg belőle egy kópiát. A filmstúdiós jövedelmem alacsony maradt, és nem kaptam rendezői feladatokat. Azt gondoltam, tenisztréner leszek. Végül három évig bírtam a mellőzést. Hogy ne disszidensként távozzak az országból, 1984-ben a koncertirodán keresztül zenészként kerültem ki Németországba, s vállaltam, hogy havonta ötszáz márkát küldök haza, és fizetem a nyugdíjjárulékomat is. Minden fél évben ott ültem a rendőrségen a török és jugoszláv vendégmunkások között, és vártam, hogy beüssék az útlevelembe a munkavízumomat. Idehaza az elvtársak viszont azt akarták, hogy még hangszerfelújításért is fizessek havonta öt márkát. Megmondtam nekik, hogy nekem se zongorám, se cimbalmom, se brácsám, csak egy ceruzám van, ezért erre már nem vagyok hajlandó. Többször hívtak az USA-ba, Kanadába is, de mivel idehaza már két gyermekem volt, inkább a jó szociális hálóval és iskolarendszerrel rendelkező Kanadát választottam.

– Hollywood nem vonzotta?
– Most is azt mondom, ha nincs gyerek, akkor Hollywood, de így a kanadai lehetőség volt a megfelelőbb. Torontóban éltünk, reklámfilmeket és tévésorozatokat készítettem. Los Angelesben, New Yorkban is kaptam animációs munkákat. Tulajdonképpen ekkoriban tudtam meg, hogy egy Oscar-díj mit ér. Magasabb a gázsi, és mindenki veled akar dolgozni. Az ajtók kinyílnak, s a pénzről nem is te tárgyalsz, hanem a téged képviselő producer. Remekül ki van találva.

– Tizenöt éve hazaköltözött. Találkozott a magyarok irigységével?
– Az Oscar után itthon azt is megkaptam, hogy véletlen az elismerés. Ezzel szemben amikor Kanadába jelentkeztem, hat hét elbírálási időt kértek, de egy hét múlva várt a követség kulturális attaséja, átnyújtotta a repülőjegyeket, s azt mondta: büszkék rá, hogy a kanadai animátorok, filmesek körét gazdagítom. A filmstúdiómban szintén roppant büszkék voltak rám. Mindenkinek azt mondom, ha teheti, egy időre menjen külföldre, ahol nemcsak szakmát, hanem toleranciát is tanulhat. Ki a légy, és ki az, aki kergeti? – kérdezték egykor tőlem. Hankiss Elemér védte meg a filmtervet, aki akkor központi dramaturg volt a Pannóniában. Régen magas fokú szellemi munka folyt a magyar filmstúdiókban, rengeteget tanultunk egymástól. Sokat beszélgettünk, egymás filmjeibe beleláttunk, jó ötleteket adtunk egymásnak. Ma viszont a fiatal tehetségek magányos harcosként keresik a siker útját. Pedig a stúdiók, szellemi műhelyek létrehozásáért sokan, például az önkormányzatok is tehetnének valamit.

– A Saul fia alkotói is megkapták a magukét a fanyalgóktól. Hogy csak holokauszttémával nyertek.
– Nekik erre készülniük kellett. Bármi történik, rögtön lesz egy százalék ellendrukker. A Sonderkommandóról eddig senki sem csinált filmet. Tudnunk kell, mi volt az, hogyan történt ez. Cannes-tól kezdve hosszú diadalmenetük volt. Nemes Jeles László és a stábja földön járó, nem száll el, helyükre teszi a dolgokat. Csinálnak még jó filmeket. Én első filmesként a „szubjektív kamerát” találtam ki. A Saul fiában, hallom, már neve is van a nagyon hasonló technikának: „selfie style”. Azaz olyan közel megy az operatőr a főszereplőhöz, mintha benne lenne. Ez technikailag iszonyú kemény kézi munkát jelent, nagyon sok újrafelvétellel. Döbbenetes, amit a hangmérnök csinált, hogy nem látom a szörnyűséget, de hangban érzékelteti, és végül olyan, mintha látnám. Meglepték a szakmát és a zsűrit is. Nekem az volt a kérdés, hogy be tudom-e rántani a nézőt a repülésbe, nekik pedig az, hogy be tudják-e rántani a koncentrációs tábor lélektani és fizikai poklába. Mindezt dialógusok nélkül, zseniális szimbólumokat teremtve – és elgondolkodtatóan kevés pénzből.

– Régóta szeretné filmre vinni Leonardo da Vinci Utolsó vacsoráját.
– Nagy álmom. 1978-ban adtam be rá a tervet, de elutasították. Nagyon nehezen viseltem, de most már örülök neki, mert a mostani technológiával jobban el lehet készíteni a filmet. Emléket szeretnék állítani Leonardo művének, mert ez a milánói freskó el fog tűnni.

– Bár Stadler József megvette
– Persze. Gondoltam is, hogy az akkor visszaigényelt áfából finanszírozhatná a filmet. Ez persze csak vicc. Szóval pályázunk, és remélhetőleg megvalósul sok évtizede dédelgetett álmom.