Az utolsó Globus konzerv

Almási Éva hegedűről, rollerről, színpadi csendről és szerelemről.

– Kétszer felvételizett a főiskolára, pedig valószínűleg mind a két alkalommal bejutott volna. Miért?
– Közvetlenül az érettségi előtt, miután átmentem a felvételi első rostáján, kaptam egy táviratot, hogy keressem föl az egyik vizsgabizottsági tagot, Szinetár Miklóst az operettszínházban. Szinetár azt mondta: most indul útjára a Petőfi Színház, szívesen szerződtetne az érettségi után, felvételi nélkül. Miután a szüleim beleegyeztek, kötélnek álltam, és bekerültem a mély vízbe: Domján Edittel felváltva játszottam Pollyt a Koldusoperában. Olyan művészekkel szerepeltem együtt, mint Sennyei Vera, Feleki Kamill, Agárdi Gábor, Lorán Lenke. Őket figyelve hamar észrevettem, hogy komoly mesterségbeli tudás nélkül hosszú távon nem boldogulhatok. Ezért hát újra felvételiztem. Simon Zsuzsa lett az osztályfőnököm. Megosztó személyiség volt, de én nagyon szerettem. Amikor másodéves főiskolásként először vállalhattunk színházakban külső munkát, az osztályból mindenkit hívtak, engem kivéve. Nem értettem, hiszen addig színészmesterségből és beszédtechnikából is mindig ötös voltam.

– Miért nem hívták?
– Valószínűleg éppen nem kellettem. Ilyen egyszerű. Akkor persze a szívemre vettem, ott akartam hagyni a főiskolát. Simon Zsuzsának ezt be is jelentettem. „Évám, édes – válaszolta szigorúan –, tudja mit, egyelőre nem kell bejárnia. S ha egyszer úgy gondolja, hát bejön. Én pedig úgy teszek, mintha ez a beszélgetés el sem hangzott volna közöttünk. Viszontlátásra, Évám!” Nem tudtam abbahagyni persze. Aztán elért a siker, negyedikben szerződtetett a József Attila Színház.

– Hamarosan mégis elszerződött a Madáchhoz
– Hívtak. Tizennyolc boldog évet töltöttem ott. Úgy kezdődött, hogy Ruttkai Ottó igazgató vendégként kölcsönkért a Kerényi Imre rendezte Hubay Miklós-darabba, a Néró játszikba. Márkus László volt Néró, Tolnay Klári Agrippina, én pedig Poppea.

– Hogyan fogadták a befutott nagy színészek akkoriban a pályakezdőket?
– Tolnay és Márkus vagy a József Attila Színházban Gobbi Hilda, Bodrogi Gyula és Kaló Flórián sokat segített. Pécsi Sándorral, Mensáros Lászlóval Szakonyi Károly Ördöghegyében játszottam, amelyet Lengyel György rendezett, Ajtay Andorral pedig a Törtetőkben. Ajtaynál elegánsabb urat akkoriban nemigen lehetett látni Budapesten. Csodáltam ezeket az embereket, nem féltem tőlük. A főiskola olyan volt, mint egy ujjgyakorlat, itt pedig megtanultunk játszani. Színpadi etikát Sulyok Máriától, színpadi nőiességet Domján Edittől, színpadi bátorságot Psota Iréntől tanultam. Ádám Ottónak, az egyik legkiválóbb rendezőnek pedig a színházi repülés tünékeny, ritka pillanatait köszönhetem. Amikor Ádám Ottó igazgatóként bejött egy-egy próbára, pontosan tudta, mit kell és mit nem szabad mondania. Bemutató előtt például tilos az alapokat megváltoztatni, és ezzel ő bölcs emberként tisztában volt. Hallottunk tőle három egészen pontos, simogató mondatot. Bölcsességére jellemző, hogy nem engedett a közelünkbe olyan idegeneket, akik látták a főpróbát. Nehogy az a burok, amelyben még a szülés, a premier előtt vagyunk, idő előtt fölszakadjon. Tizenöt előadás után a színész pontosan tudja különben – én legalábbis így vagyok vele –, hogy sikerült-e a szerep. A kritikákat akkor még elolvastam. Ha valakiről rosszat írtak, azért nem beszéltünk róla, akiről jót, az pedig nem dicsekedett.

– Mégis otthagyta a Madáchot. Miért?
– Nem szerephiány miatt távoztam, hiszen a Madách ezen a téren is nagyon elkényeztetett. Az új kaland lehetősége kísértett meg. Ma már tudom, ha az ember egy szerelmi házasságot felbont, akkor időt kell adnia magának. Nem szabad rögtön férjhez mennie. Én még nagyon kötődtem a Madáchhoz, a Vígszínház, ahová átmentem, teljesen más volt. Most már azt is világosan látom: ha valaki az emberi vagy a színházi szeretetet és szerelmet elhagyja, annak mindig keményen meg kell fizetni az árát. És én ezt meg is fizettem.

– Hogyan?
– Azzal, ami utána következett. A szabadúszással, mert olyan társulatot, otthont, amilyen a Madáchban nekem volt, többé nem találtam.

– Láthatta a közönség a Popfesztiválban, a Régimódi történetben Sulyok Máriával
– Amiket maga említ, azok még ezernyolcszáznegyvennyolcban voltak. Hogy melyeket tartom máig kedvenc darabjaimnak ezek mellett? Többek között a Macskajátékot Szolnokon, a Nem félünk a farkastól-t Miskolcon, a Farkasok és bárányokat a Radnótiban, a Popfesztivál 40-et a Vígszínház tehetséges fiataljaival. Külön öröm volt, hogy egykori szerepemet, Esztert a lányom, Edit játszotta. Mécs Károllyal, aki remek partner, együtt szerepeltünk az Ők tudják, mi a szerelem című Hubay-műben, de fontos volt nekem a Málnay Levente rendezte A nagymama, vagy amikor Benedek Miklós a Rózát vitte színre.

– Férje, Balázsovits Lajos színész, rendező. A közös hivatás mennyire nehezíti vagy könnyíti a családi életet?
– A mindennapokat általában megnehezítette. Rengeteget játszottunk, és Edit sokat volt nélkülünk. Ha nyáron dolgoztunk, vittük magunkkal: én balatoni turnéra például, a férjem filmforgatásra. Ma már fogalmam sincs, honnan volt akkor annyi energiánk.

– A férjével mennyire kritikusak egymással?
– Közvetlenül a premier után egyáltalán nem hozzuk szóba, milyennek láttuk a másikat. A bemutatót követően tíz-tizenöt nappal, amikor a másik a szülés utáni gyermekágyon túl van, akkor kezdünk beszélgetni róla. Bizonyos praktikus dolgokban jól tudunk egymásnak segíteni. Ha bírál is, sohasem bántó.

– Négy éve, hogy a férjét váratlan csapás érte, a Játékszínt a háta mögött új tulajdonos vette meg, neki pedig távoznia kellett.
– Csúnya dolgok történtek a Játékszínnel. Hogy miért, az talány. Még a mandátuma sem járt le a férjemnek, ráadásul telt házakkal játszottak. Ennek ellenére felszámolót küldtek a színházba, ám mielőtt az végzett volna, a Játékszínt megvette valaki. Nevet nem mondok. Vannak emberek, akiket egy életre kitöröltem a táncrendemből. A férjem igen becsületesen csinálta végig. Nagyon nehéz volt kihevernie.

– A lányuk is a színészi pályát választotta. Biztatták vagy inkább lebeszélték volna?
– Az ember jól ismeri ennek a pályának a buktatóit. Különben is mit szeretnének a szülők? Hogy a gyermekük útja az életben sima legyen.

– Ami nyilván lehetetlen.
– Persze hogy az. Edit bölcsésznek készült, nagyon jó tanuló volt, aztán egyszer csak előállt azzal, hogy felvételizik a színművészetire. Azt mondtuk az apjával: nincs jogunk meggátolni ebben. A szüleimre gondoltam, ők kilenc éven át egyengették zenei pályafutásomat. Ennek ellenére szinte azonnal elfogadták, amikor váltottam. Balázsovits Lajossal ugyanez történt. Az ő apukája azt szerette volna, ha ügyvéd lesz. Az mindenesetre nem könnyítette meg a helyzetét, hogy az apja Balázsovits Lajos, az anyja pedig Almási Éva. Nagyon örülök, hogy ezen – bár nem volt könnyű – át tudott lépni. Hála istennek ő már saját jogon Balázsovits Edit színművész.

– A magyar közönség tapsolós fajta. Akár tetszik az előadás, akár nem, tapsol. Számos átmeneti fajta is létezhet tapsból. Meg lehet-e különböztetni ott fenn, hogy melyik taps mit üzen?
– Persze hogy meg lehet! Más az ütemes tenyérösszeverés s megint más a lélekkel teli taps. Hozzáteszem, nem szeretek napozni a színpadon, s minden tetszésnyilvánítást kifacsarni a közönségből. Azt szeretem, ha marad még a nézőben egy kis taps, amelyet el tud vinni magával. Egyébként a tapsok fajtáit ugyanúgy meg lehet különböztetni, mint ahogy az igazi színpadi csendet a kényszerű, illedelmes vagy unalmas csendtől. Az igazi csend illékony kegyelmi állapot, lényegét a néző és a színész közt megszülető különös összhang, erős egymásra hangoltság jelenti. Egy biztos: nem szabad vele visszaélni.

– Hogyan lehet vele visszaélni?
– Úgy például, hogy a színész hosszabban tartja egyben ezt a különleges áramkört, hosszabban tartja ki a bizalmas, misztikus csöndet, mint az indokolt volna. Erőltetni sem lehet, mint ahogy a szerelmet sem. Márpedig ez a közönséggel való furcsa, szerelmes állapot. Részemről hódítás előzi meg, a legtöbbször sikeres. Ha nem jön létre, azt is tudomásul veszem, mert ez egy adomány. Ezért kell többek között jóban lenni a színházi szellemekkel. Vannak ilyen színházi furcsaságok, babonák.

– Lehet érezni őket?
– Amikor még a Madáchot nem építették át, volt egy kék irányfény a nézőtéren. Minden előadás előtt belenéztem. Akkor már nem volt köztünk például Domján Edit vagy Márkus László. Mintha üzentek volna: erőt kaptam. Nem kértem az erőt, ők adták. Látja? Megint a múltról beszélünk. Az is fontos, de jobban érdekel a jövő. Pedig ennyi idős korban az emberek leginkább a múltról szeretnek beszélni, a múltban élnek. Én meg nem. Talán mert azt gondolom, jogom van átélni a saját koromat. Többé úgysem leszek hetvenhárom éves.