Csukás: Fröccsöt vettünk a ránk állított nyomozóknak

Pom Pom és Gombóc Artúr atyja a menzai étkezés trükkjéről, a megfigyelésekről és az életmentő gyerekirodalomról.

– Kisújszállási kovácsmester fiaként látta meg a napvilágot. A környezet, ahol eszmélt, mennyire határozta meg gondolkodását, világlátását?
– A sok sanyarúság, a sok küszködés ellenére a döntő fordulatokban szerencsém volt az életben. Ilyen szerencsének érzem azt is, hogy hová születtem, hol telt a gyerekkorom. Eszmélkedésem helyszíne a kovácsműhely udvara volt. Rengeteg ember járt be ide. Nemcsak akkor jöttek, ha dolgoztatni akartak, akkor is, ha csak beszélgetni támadt kedvük. Egy vödör vízben mindig hűlt egy palack bor meg szóda, apám pedig készített egy nagy rostát, azon lehetett kukoricát pattogatni. Beszélgettek, falatoztak, kortyolgattak. Közben bennünket, gyerekeket sem zavartak el. Az utcabeli pajtásaimmal ott éltünk, játszottunk a lovak lába között, és füleltük a felnőttek beszélgetését. Itt hallottam sok élő mesét: anekdotákat, katonatörténeteket. Gyerekként ez nagyon nagy élmény volt. Ezt is azon hatások közé sorolom, amelyek később döntőek voltak abban, hogy az olvasás és az irodalom felé fordultam.

– Dolgoznia is kellett a műhelyben?
– Voltak inasok, ezért nem kellett nehezebb fizikai munkát végeznem. Játszani azonban szinte korlátlanul engedtek. Varázslatos hely volt a műhely: ahol a kohóból szikrák pattogtak, ahol vasat tüzesítettek, hajlítottak, ahol zene volt: csengés-bongás, reszelők sustorgása, hatalmas kalapácsok mennydörgése. Amikor egy kicsit csillapodott a munka, oda is bejártam. Apánk nevetve engedte, nem féltette a szerszámait, hagyott fúrni-faragni. Ezzel együtt szinte végtelen szabadságot is kaptam. Nem kérték számon minden percemet, sőt még órámat sem. Leckét nem kellett írnom – jó fejem volt –, iskola után is enyém volt a világ. Van egy mondás, nem én találtam ki: az önmegvalósításhoz rengeteg szabad idő kell. Ezt megkaptam. Máig legnagyobb élményem a szabadság.

– Még gyerek volt, amikor kitört a második világháború. A család hol töltötte ezeket az éveket?
– Otthon voltunk Kisújszálláson. Kilenc-tíz éves voltam, amikor azon a vidéken folytak a harcok. Olyan volt, mint egy film. Egyik nap bejöttek az oroszok, kiverték a németeket, aztán meg visszajöttek a németek Ellőtték a templom tornyát, de nagy tragédiák nem történtek felénk. A németek bejövetelét nem nagyon éreztük meg, az oroszokét annál inkább. Mivel apám kovács volt, a kozák tábori csendőrök hamar megtalálták: rájöttek, hogy nála lehet lovat patkoltatni. Tele lett a műhely udvara kozákokkal, apámnak még segítséget is kellett hívnia, éjjel-nappal patkolták a katonalovakat. Jó dolgunk lett emiatt, nem bántottak bennünket. Gyerekként ez inkább tűnt számomra kalandos, mintsem veszélyes időszaknak.

– A háború után mihez kezdett az édesapja?
– Apám életének nagy törése volt az új rendszer: elvették a műhelyét, kuláknak nyilvánították, kis híján börtönbe zárták. Ezt követően vándormunkásként járta az országot, az akkor folyó hatalmas építkezéseken dolgozott. Olykor hetekre, hónapokra eltűnt otthonról. Érdekes módon én ugyanekkor – tizenhárom évesen – kerültem egy csodálatos iskolába Békés-Tarhosra, a grófi kastélyba. Az akkori viszonyokhoz képest nagyon kényelmes életet éltem. Zenét tanultam, közben pedig érkeztek a hírek az otthoni nyomorúságról. Ha posta jött, éjszaka lehetett is hallani némelyik társam sírását. Én nem sírtam, nem szoktam sírni, de borzasztóan el voltam keseredve. Életre szóló törés lehetett volna ez helyzet, ám sikerült feldolgoznom. A lelki érésnek hirtelen fázisait éltem át: nem lett volna könnyű egyedül elviselni, túlélni – ám a zene nagyon sokat segített. Átvezetett a kamaszkoron, át azon a borzasztó kettősségen, hogy ott élek egy művészképzőben, miközben a családom és a falumbeliek megalázó körülmények között tengetik napjaikat. Komolyan vettem a tanulást, nagyokat léptem előre, hajszál híja volt, hogy nem lettem hegedűművész.

– Mi volt ez a bizonyos hajszál?
– A rádiónak volt egy diákköltő-pályázata, ahová egy barátom beküldte a verseimet, amelyekkel első díjat nyertem. Aztán megjelentek egy budapesti folyóiratban is ezek a versek. Akkor pecsételődött meg a sorsom, amikor megláttam a kinyomtatott költeményeket, amelyek mellett ott szerepelt a nevem. Tudatosan döntöttem a költészet mellett. Kétféle tehetség volt bennem: a zenei és a költői. A hegedűművész is művész, de mégiscsak interpretátor, más műveit játssza, és bennem valószínűleg az alkotó tehetség volt az erősebb. Ennek ellenére becsülettel leérettségiztem, vizsgát tettem hegedűből is. A dolog ott bújt ki a zsákból, hogy nem a Zeneakadémiára jelentkeztem a kényelmes utat választva, hanem a jogi egyetemen kötöttem ki.

– Lázadásból választotta a jogot?
– Különösebb oka nem volt, ám mindenáron Pestre akartam kerülni. Vendéghallgatóként nem volt nehéz bejutnom, de ez azzal is járt, hogy indexet ugyan kaptam, ám ösztöndíjat és kollégiumot nem. Így hát 1954 őszén egyszerűen beköltöztem a Ménesi úti fiúkollégiumba, ahol senki sem firtatta, hogy mit keresek ott. Az étkezést is meg lehetett oldani némi furfanggal: a menzára mindig tizenkettő előtt pár perccel érkeztünk, és amikor kinyitották az ajtót, bementünk, a leves meg a kenyér ingyen volt, jegyet csak a második fogásért kértek. Három tányér levessel és tíz szelet kennyérrel pedig bőséggel jól lehetett lakni.

– Azért csak volt valami bevétele?
– Akkoriban azért annyira már „profivá” váltam, hogy rendszeres megjelenéseim voltak. Annyi pénzt pedig kaptam egy versért, amennyi elég volt a szűkös létfenntartáshoz. Ám egy fiatal költőnek nem az a nagy bánata, ha nincs pénze, hanem ha nem ismerik. Ha ismerik, akkor minden meg van bocsátva, övé a világ Miután beköltöztem a kollégiumba, körbenéztem a újságosstandokon, hogy mégis milyen lapok vannak, amelyek verseket közölnek. Az akkoriban induló Művelt Nép című képes hetilapot szemeltem ki. Kinéztem a címet, sebtiben írtam két-három verset, aztán felkerestem a szerkesztőséget, amely a Hungária kávéház fölött volt. Benyitottam az ajtón, az asztalnál ült egy kopasz, mogorva ember, aki úgy kérdezte, mit akarok, hogy közben fel sem nézett. Amikor mondtam, hogy verset hoztam, annyit mondott, tegyem le. Odaraktam az asztal sarkára, elköszöntem és eljöttem. Hét végén jelent meg a lap, s csak néztem, hogy a címoldalon nagy betűkkel ott van a versem, a nevem. Azonnal megvettem, és rohantam be a szerkesztőségbe. Megint ott ült a mogorva kopasz, mint kiderült, Kellér Andor. Lobogtattam a lapot, magam elé tartva: ezt én írtam, ezt én írtam! Ő meg fülön fogott, és kérdezte, hány éves vagyok. Mondom neki, tizennyolc. Erre körbevezetett a szerkesztőségben, bemutatott mindenkinek, én meg csak irultam-pirultam.

– A sikeres belépő után hová vezetett a következő útja?
– A Hungáriába. Életemben nem voltam még kávéházban, csak álltam az ajtóban, be sem mertem menni. Aztán jött Kellér Bandi bácsi, és levitt a mély vízbe: szinte napi rendszerességgel ott gyülekeztek azok az írók, kritikusok, irodalmárok, akiket kirugdostak az irodalmi életből, az akkor még dúló és eleven szocialista realizmusból. Bemutatott a társaságnak. Ott ültem az asztal végén, és füleltem: ez lett az én egyetemem. Hallgattam a beszédüket, az anekdotáikat, és úgy éreztem, hogy valaminek – ami nagyon eleven és jó – a folytatása vagyok.

– Minden úgy alakult, ahogy azt Tarhoson elképzelte?
– Dehogy! Amikor tizenhat-tizenhét évesen elhatároztam, hogy költő leszek, elkezdtem utánajárni a dolognak. A zenei műveltségem átlagon felüli volt, az irodalmi azonban nulla. Nekiláttam mindent végigolvasni, amihez csak hozzáfértem. A marxista kritikákat, leninista műveket, a szocreál költészet alapjait Katasztrófa volt! Évekbe telt, amíg kisepertem azt a sok hülyeséget – ami folytatódott az egyetemeken is. A bölcsészkaron akkor jött a nagy törés és felismerés, amikor Sztálin nyelvészeti cikkeiből kellett vizsgáznom. Nem akartam tanár lenni, nem akartam kitűnőre vizsgázni, így elmondtam, hogy ez egy marhaság – úgy megbuktam, mint a sicc! Forradalmi, megújulási korszakomban voltam, és szerencsére valódi akadályokat kellett leküzdenem: beszívtam a mérget, amelytől meg kellett szabadulnom. Azóta egyfajta egészséges gyanakvással szemlélem a világot. Sikerült azt a szabad gondolkodási állapotot megtalálnom, amely máig megvan bennem. Különben egy olyan jófejű, ám komplett dilis alak lett volna belőlem, amilyenekből sajnos bőven akad ebben az országban Sokat segített, hogy bekerültem Czibor János kritikus társaságába, ahol Abody Béla, Réz Pali és Csurka Pista járt össze kártyázni. Okos fiatalemberek voltak, s meglehetősen éles nyelvvel beszélték ki a kortárs világot. Hangosan elemezték a Kossuth- és Sztálin-díjas írók frissen megjelent, szörnyűbbnél szörnyűbb könyveit. Itt kaptam védőoltást, kontrát az imént említett olvasmányaimra. (Csurka később erről a társaságról, ezekről az összejövetelekről írta a Ki lesz a bálanya? című darabját.)

– Túl sok nyugta nem lehetett fiatal költőként: alig volt húszéves 1956 őszén.
– Ami számomra is meghatározó fordulatot hozott. Benne voltam az általános lelkesedésben, mentem felvonulni, huszonkettedikén éjszaka ott voltam a Műegyetemen, vitt magával az ár, amely sajnos hamar el is csendesedett. A forradalom leverése után mindössze páran maradtunk a kollégiumban, olyanok, akiknek nem nagyon volt hová hazamenniük. November negyedike után különösen rossz idők jártak ránk, mindennaposak lettek a razziák az egyetemisták között. A rendőrruhába bújt ávósok különösen dühödtek voltak, hiszen égett a pofájuk: a fiatalok egy nap alatt szétverték a híres ÁVH-t. Nemcsak a rendszer bosszúja, személyes sérelmeik megtorlása is hajtotta őket. Menekülnünk kellett. Aztán ott volt az a gyalázatos dolog, amelyben sajnos részt vett egy egyetemi tanár és egy egyetemista is. Akit még nem fogtak össze, azokat önszorgalomból sorra feljelentették. Ekkor fogtam a motyómat, s jött az albérletes korszakom. Szinte nincs olyan kerület, ahol ne laktam volna.

– A szülői házzal milyen volt a kapcsolata akkoriban?
– Szinte semmilyen, a sanyarú körülmények miatt megszűnt a családi élet. Közben sok jó barátot is elveszítettem. A Hungáriában a mély víz megszűnt egy időre, csomó embert bebörtönöztek, sokakat pedig kirugdostak az állásából. Kellér Bandi bácsinak ekkoriban született a következő híres mondása: a magyar írók, újságírók három részre oszthatók – az egyik dolgozik, a másik állás nélkül van, a harmadik meg börtönben, és egyszer majd cserélnek. Barátok, kortársak, sorstársak közt tudtam átvészelni ezeket az éveket. Ekkor jött be életembe a gyerekirodalom, óriási kapuként tárult elém, Kormos István volt az ajtónyitó. Azt mondta, mit nyomorogsz, tessék gyerekeknek írni! Addig győzködött, amíg kipréselte belőlem az első mesekönyvet, így született az Egy szürke kiscsacsi története. Nálam nagyobb és öregebb írók is erre az útra tértek, jó csapatba kerültem, életmentő menedékre leltem. Azóta úgy érzem, két szárnyam van: az egyik a vers, a másik a mese.

– A kilencvenes években egy ideig a Magyar Nemzet állandó szerzője is volt.
– Volt olyan szerkesztői szándék, hogy visszahozzák a tárcanovellát a magyar sajtóba, így három írótársam mellett felkértek, hogy havonta írjak egyet. Boldogan csináltam, ez számomra kedves prózai műfaj; kötött megbízás volt, lelkesen teljesítettem, ráadásul rangot is adott, büszke voltam ezekre a megjelenésekre. Annak idején úgy ismerkedtem meg a műfajjal, hogy alkalmi pénzkeresetként Tersánszky Józsi Jenő elfeledett és elkallódott tárcanovelláit segítettem összegyűjteni. Beültem az Országos Széchényi Könyvtár hírlaposztályára, Magyarország összes napilapját kikértem évfolyamonként a kérdéses időszakból, és ahol Tersánszky-novellát találtam, azt megjelöltem, kiírtam. (Közben olyan felfedezéseket is tettem, hogy Szeged városának az 1910-es években tizenhét napilapja volt!) Tersánszky olyan bőséggel szórta a novelláit, hogy volt egy csomó, amelyet maga sem ismert. Egészen elképedt, amikor elvittük neki az összegyűjtött, legépelt anyagot. Abban az időben virágzott ez a műfaj – a vonal alatt hozott két-három flekkes írásokat koruk legnagyobbjai, köztük Móricz, Krúdy, Ady jegyezték.

– Honnan húzta elő a meséit?
– A saját gyerekkoromba nyúlnak vissza. Mindenkinek van ilyen kincsesbányája, ám sokan elfelejtik a visszavezető utat. Az élet legtermékenyebb korszaka a gyerekkor – íróként is tudatosan járok vissza oda, figurákat, hangulatokat, helyzeteket, viszonyításokat hozok. Ez egy végeláthatatlan nagy anyag. Szegény Gombóc Artúrban például egy csomó önéletrajzi vonás is van: állandóan fogyókúrázik, és mégis csak hízik és dagad, ez egy reménytelen dolog

– Amikor a hatvanas évek elejére konszolidálódott a rendszer, mennyire vetette bele magát a pesti művészéletbe?
– Nagyon benne voltam, máig szerencsésnek tartom, hogy belekerültem. Talán akkor kezdődött, amikor én lettem a Fiatal Művészek Klubjának a megválasztott igazgatója. Ez nagyon jó hely volt akkoriban, én voltam egyedül költő, a többiek zenészek, festők, színészek, szobrászok. Az akkori művészek színe-javát megismertem, és barátok lettünk. Ez egyfelől szórakoztató dolog, remek társaság, másfelől jó iskola, újabb fejtágító volt. Korábban nem sokat tudtam a képzőművészetről, de amikor a barátaim meghívtak a műtermükbe, órákig üldögéltem boldogan, és néztem, hogyan dolgoznak. Rögtön kiszúrtak modellnek – nyilván érdekes fejfigurám miatt. Kísérleteztünk is együtt: gyárak ebédlőjében rendeztünk kiállításokat, bemutatkozó beszélgetéseket. Először féltünk, hogy kiröhögnek bennünket a melósok, ám végül nagy sikerük lett ezeknek az alkalmaknak. Ez egy álom volt, s azóta is az maradt: a művészetet kivinni az emberek közé. Manapság mindent visz, kivisz a tévé Közben visszajártam a Hungáriába is, de egymás között is voltak törzshelyeink, saját presszóink. Jártunk a Marikába a Rákóczi útra, a Városkapuba, az Erzsikébe – akkoriban egy szimpla mellett el lehetett üldögélni sokáig, nem nézték ki az embert. A nagy művészélet a Fészekben folytatódott, ahová később bevittek a barátaim. Ott akkoriban szinte mindenki kártyázott. Ez ürügy volt a barátkozásra is, ugyanakkor meglehetős szenvedéllyel vetettük magunkat a játékba. Jó időtöltés, élet-töltés volt – amikor magányos volt az ember, volt hová mennie, voltak nők, lehetett társasági életet élni.

– Volt kedvenc presszója, kocsmája?
– Mindegyik helynek volt valami jellegzetessége. Fejes Bandi például a Marika presszóban írta a Rozsdatemetőt. Reggel – mintha blokkolt volna – beült, s estig, ameddig bírta, ott dolgozott. Ott is ismerkedtünk meg, jó barátok lettünk. Ide-idejárt Szakonyi Karcsi is. Fejes később udvarolni kezdett a presszó vezetőnőjének, akit feleségül is vett, így immár szinte hazajárt ide. A Belvárosi kávéház Hernádi és Jancsó társaságának volt az állandó helye. Tamási Áron a XI. kerületi Kis Rablóba járt: vacsorázott, fröccsözgetett és barátokat fogadott. Imádta a társaságot, szívesen anekdotázott, élvezte, ha körülveszik. Később, a hetvenes években már szervezett formában jártunk a Régi Siposba. Minden héten összegyűltünk – mint a gyerekek, úgy vártuk azokat a keddeket, mindig telt ház volt. Galsai Pongrác kezdte szervezni az összejöveteleket, majd amikor meghalt, Gyurkovics Tibor telefonált körbe hétről hétre. Egy kis különteremben ültünk, nyitva volt az ajtó, és miközben nagyokat nevettünk, láttuk azokat a nyomozókat, akiket ránk állítottak. Könnyen ki lehetett szúrni őket: szerencsétlenek egész este egy nagyfröccs fölött gubbasztottak. Ha valaki közülünk kissé berúgott, ki is ment, és meghívta őket egy körre. Nemigen érdekelt bennünket a megfigyelés.

– Sosem édesgették nagy ígéretekkel?
– Szerencsés helyzetbe kerültem a gyerekirodalommal. Ennek műhelyei – legyen szó színházról, kiadóról, televízióról – jobbára kiestek a hatalom figyelme alól. Voltak csábítások. Hívtak a Kortárshoz irodalmirovat-vezetőnek, ám tíz percig sem gondolkoztam a válaszon. Tudtam, mivel járna ez a munka, egy csomó barátom versét vissza kellene dobnom, így könnyedén mondtam nemet. Az efféle megkeresések idővel abbamaradtak, látták, hogy nincs vonzódásom az ilyesmihez. Voltak tülekedő, egymást taposó fiatalok, akik közül bőséggel tudott válogatni a hatalom.

– A rendszerváltás és az azt megelőző időszak sem sarkallta feladatvállalásra?
– Az írószövetség a nyolcvanas években kezdett erőre kapni, a vezetőség köreiben éjszakába nyúló beszélgetések folytak. Amikor kérdeztem a barátaimat, hogy mégis miről folyik ilyenkor a társalgás, az volt a hetyke válasz: megdöntöttük a kormányt. Amikor kezdett harci csapattá átalakulni az írók köre, párszor üzentek is értem: a Rózsadomb étteremben tartották az MDF alakuló üléseit. A barátaim többsége oda járt, hívogattak. Nem kényelemből nem mentem, volt energiám, sok dolgot csináltam, nem hittem a dologban. Nem hittem, hogy késő éjjelig beszélgetve, agyoncigarettázva meg lehet dönteni a kormányt. Ráadásul tudható volt, hogy már másnap reggel ott volt az egész szöveg Aczél György asztalán. Talán már azt is éreztem, hogy rossz felé vinne ez. A közéleti szereplés egyfajta pótlék volt sokaknak: aki nem volt elég tehetséges, elkezdett politizálni. Nem akartam ezt, mert úgy éreztem, van elég tehetségem, meg olcsónak is találtam. Amikor MDF-es barátaim a nyakamra jártak, meg még azt is pedzegették, hogy legyek miniszter, viccből azt mondtam, rendben, leszek gyermek- és ifjúsági miniszter. Erre azt mondták, ilyen nincs. A próféta beszélt belőlem, mert később kreáltak ilyet, ám akkor már szóba sem kerültem. A hozzáállásom, magatartásom nem azt jelentette, hogy nem érdekelt az egész, de nem akartam „utcai harcos” lenni. Nem ilyen pályát akartam. Vágytam a változásra, hogy szűnjön meg a hazugság, legyen szabadság, ám nem akartam ennek a katonája lenni. Nem ítélem el, aki belevetette magát a küzdelembe, hiszen sokan becsülettel tették a dolgukat, ám én író akartam maradni egy új világban is. Nem úgy Csurka, aki kivált közülünk, lenézett bennünket mint gyalogosokat, vezér akart lenni – sikerült is neki. Később többször feltettem a kérdést neki is személyesen: nem lett volna jobb, ha író marad? Mindig is amatőrnek éreztem magam a politikában, és nem is akartam profi lenni. 1956-ban olyan robbanásszerű volt az egész, hogy nem lehetett kimaradni az eseményekből, nem volt idő fegyelmezettnek lenni. Ám az 1989-es rendszerváltásnál bőven volt időm gondolkodni.