Akire Ceausescu halálosan féltékeny volt

Széles Anna a romániai sztárságról, a színpadi kikacsintásokról és a nagymamaság boldogságáról.

– Milyen nyelven beszél a Bécsben élő unokákkal?
– Otthon a fiam és a menyem magyarul beszél, így a gyerekek is magyarul tanultak meg először. Az óvodában persze már németül beszélnek. A nagyobbik nyolcéves, a kicsi négy – gyakran járok ki hozzájuk, felülök a Keletiben a vonatra, és hamar ott vagyok náluk.

– Erdélyben nagyon megosztó kérdés a vegyes házasság. Az ön gyereke hogy viselte a kettős identitást? Az ország legismertebb román színésze volt az apukája, a kisebbségi magyarok által imádott díva pedig az édesanyja.
– Nagyon érdekes volt a házasságunk Florinnal, mert sohasem laktunk együtt. Ma úgy mondanák, hogy távkapcsolat volt. Hiába házasodtunk össze, és lett a gyerek, ugyanúgy jöttünk-mentünk egymáshoz, mint a szeretők. Én Kolozsváron voltam színész, ő Bukarestben volt sztár – házasságunk tíz évig tartott papír szerint, de a válás után sem ért véget még évekig, hiszen együtt jártunk szerepelni Amerikába, Izraelbe, rengeteg helyre. A gyerek például észre sem vette, hogy elváltunk. Dani egyszer jött haza az iskolából, és megkérdezte, tényleg el vagytok-e válva, mert valakitől ezt hallotta. Igen, de ne foglalkozz vele, feleltem, attól minden marad a régiben. Érdekes, hogy most a volt férjem ugyanabban a kolozsvári lakásban lakik, amelyikben a fiamat felneveltem – idén volt a nyolcvanadik születésnapja, mozit neveztek el róla, és a város tűzijátékot is szervezett a tiszteletére. Mondtam is neki, hogy ilyen névadások általában csak halott embernek járnak, de ő még él és virul. Jót nevettünk rajta.

– Hogyan választott pályát? A szülei nagyon nem akarták, hogy a nagyváradi kislányból színésznő legyen.
– Polgári családból származom, zongorázni tanítottak, de nem szerettem gyakorolni. Nagyon szívesen mentem viszont a nagyváradi gyerekszínházba, ahol már háromévesen felléptem nagymamaként a Piroska és a farkasban. A szüleim valami „komoly” foglalkozást akartak nekem, nem művészeti pályát – szerintük a színésznők csak cigarettáznak, és festik a körmüket. Akkor fogadták el a döntésemet, amikor megígértem nekik, hogy a fenti két dolgot soha nem fogom csinálni. A marosvásárhelyi színiakadémián az első felvételinél azzal tanácsoltak el, hogy nagyon vékony vagyok, meg kell erősödnöm. Elmentem munkásnőnek egy műanyaggyárba, talán azért is, hogy ez kicsit javítson a származásomon. Érdekes, hogy ekkor jelent meg életem első magazincímlapja Tóth Erzsébet élmunkásnő aláírással – tényleg ez a hölgy nyerte el a kitüntetést, de én jobban mutattam a fotón.

– Örökös tagja a kolozsvári magyar színháznak. Mikor járt legutóbb a kincses városban?
– A nyáron meghívtak a Harag György-emléknapokra. Nagyszerű érzés találkozni a régi ismerősökkel, Florin virágcsokorral várt a vendéglőben, és a színházban levetítették a Medve című tévéjátékot, amelyet a hetvenes években rögzített a Román Televízió magyar nyelvű szerkesztősége.

– Gyerekkorom nagy televíziós élménye, számtalanszor láttam.
– Azt is Harag György rendezte, nekem is jó volt visszanézni. Florin is eljött, nosztalgiáztunk, nevettünk, most igazán jó a kapcsolatunk.

– Nem túlzok, ha azt mondom, hogy az önök házassága Romániában olyan volt, mint itthon a Ruttkai–Latinovits-kapcsolat?
– Megtisztelő a hasonlat, és van benne igazság. Vörös szőnyeges életet éltünk, mi voltunk az ország álompárja. Volt egy időszak, amikor rendeletet hoztak: címlap csak akkor mehet nyomdába, ha csoportkép van rajta – egy-két személlyel csak akkor, ha a Ceausescu házaspárt fényképezik. Akkor úgy mesélték, valaki megirigyelte a népszerűségünket. A közönség nagyon szeretett minket, és még a magyarok is megbocsátották nekem, hogy románhoz mentem férjhez. Ha Florin mérnök vagy orvos, nem pedig ismert és szeretett színész, ez nem ment volna ilyen könnyen. Volt olyan, hogy eljött velem a magyar színház kiszállására, és amikor felfedezték a közönség soraiban, az előadás végére olyan eszem-iszomot rittyentettek, hogy csak hajnalban tudtunk elszabadulni.

– Ő is játszott magyarul?
– Színházban nem, egyszer egy filmben poénból elvállalt egy szerepet. Magyar férfit játszott, hatalmas ragasztott bajusszal, és annyi volt a szövege, hogy „tépnek egy csajt”. Ezt nem tudta akcentus nélkül elmondani, de a nevemet például gyönyörűen ejtette ki.

– Akkoriban, a hatvanas-hetvenes évek Romániájában a színházi előadás ünnep volt, egyfajta kiállást jelentett a magyarság mellett. Ezt ön is így érezte a színpadról?
– Pontosan. A hóstátiak például gyönyörűen kiöltöztek, amikor az ő bérletük volt a soron. A legszívszorítóbb élmények viszont a székelyföldi falvakban értek, amikor tájoltunk, vagyis házhoz vittük az előadást. Annyi virágot és szeretetet sehol másutt nem kaptam. Szó szerint virágerdő fogadott, de volt olyan is, hogy az emberek a teljes előadás alatt a kezükben szorongatták a csokrukat, hogy a végén, a tapsnál felhozzák nekem a színpadra.

– Soha nem volt menyasszony a való életben, de színpadon sokszor eljátszotta. Van is erről egy érdekes története
– A mi kis városunk című darabban játszottam menyasszonyt, ráadásul az volt az első szerepem Kolozsváron. Szabó József rendezte, és azt találta ki, hogy a kulcsjelenetben a közönség között vonulunk az oltárhoz egy református zsoltárt énekelve. Még a zenekari árokra is építettek egy hidat, a jelenet nagyon élethűen adta az igazi esküvő illúzióját. A szüleim sokszor látták a darabot, és többnyire sírtak – szerintem megérezték, hogy előadáson kívül soha nem leszek menyasszonyi ruhában.

– Sokszor érezte, hogy egy-egy mondattal kikacsintanak a közönségre Ceausescu Romániájában?
– Vendégszínészként játszottam Juliska szerepét a János vitézben, és ott valóságos kis forradalom tört ki, amikor bejöttek a huszárok. A cenzor persze átírta a szöveget, így a „pirosodjék fent a zászló, egész világ lássa / hogy a magyar dicsőségnek nincsen elmúlása” helyett a huszár dicsőségéről kellett énekelni, de a közönség az eredeti szöveget énekelte teli torokból.

– Miért jött el Erdélyből? Ott sztár volt, a neve ma is fogalom, itt elölről kellett kezdenie mindent.
– A fiam jövője miatt. Akkor már itt élt a nővérem és a sógorom, valamint a húgom is. A szüleim már nem éltek, én pedig családegyesítést kértem. Tizenkét éves volt a fiam, jobb életet akartam neki. Szerintem örültek a hatóságok, hogy elmegyünk.

– Nem okozott törést, hogy a hihetetlen népszerűségből átköltözött a teljes ismeretlenségbe?
– Tudtam, hogy itt semmi sem lesz ugyanaz, de nem zavart. Romániában megkaptam mindent, amire egy színész vágyhat, így hiányérzet nélkül le tudtam zárni életemnek azt a szakaszát. Nem esett rosszul, hogy csend lett körülöttem: előtte egy életre való szeretetcsomagot kaptam.

– Ugorjunk vissza a hatvanas évekbe! Ön volt az első romániai magyar színésznő, aki román filmben kapott szerepet. Hogy történt ez?
– Valóban, akkoriban példa nélküli eset volt, hogy magyar lány szerepet kap román filmben. A filmesek többször eljöttek megnézni a vizsgaelőadásokat, de addig nem kértek fel senkit semmilyen szerepre. Én sem reménykedtem, románul sem tudtam rendesen – a próbafelvételen sem értettem az instrukciókat, csak akkor kezdtem mosolyogni, amikor az operatőr magyarul kiáltott rám, hogy ne legyek olyan búvalbélelt. Elsőéves főiskolás voltam, amikor bekerültem a Tengerparti vakáció című filmbe – ezzel a román tengerpartot akarták népszerűsíteni, és ez volt az első színes, szélesvásznú alkotás a román filmgyártásban. Mivel nem tudtam rendesen a nyelvet, „társalkodónőt” fogadtak mellém, hogy gyakoroljam a helyes kiejtést. Neki magasabb volt a gázsija, mint nekem, de örültem, hogy bekerültem. A második már főszerep volt A szerelem kora című filmben, a harmadik pedig, Az akasztottak erdeje megnyerte Cannes-ban a legjobb rendezés díját, és otthon én lettem az év legjobb női szereplője. Képzelje el: mindez a főiskola alatt, úgy, hogy a forgatások szüneteiben tanultam a vásárhelyi vizsgáimra. A tanáraim nem kivételeztek velem, még a díjátadót követő ünnepségre sem tudtam elmenni, mert a szállodai szobában tanultam az államvizsgámra. A kollégáim bolondnak néztek – nagyon csábítottak a bukaresti román színire, hogy végezzek ott, mert „elrendezik” a vizsgákat, de hallani sem akartam róla. Nagy dolog volt magyarként plakátokra kerülni, esténként ott lenni a mozivásznakon, járni nemzetközi filmfesztiválokra. Azt tudom, hogy az első út előtt megkérdezték a szomszédokat-ismerősöket, milyen család vagyunk, vajon hazajön-e a kislány. Szerencsére nem volt ellenségünk, így az első külföldi utam mindjárt a világ egyik leghíresebb filmfesztiváljára, Cannes-ba vezetett. Csináltattak nekem ruhákat – cserébe vállalnom kellett, hogy három filmet ingyen elvállalok –, és Ceausescu elődjének, Gheorghe Gheorghiu-Dej lányának a cipőjét adták rám. Ő is színésznő volt, de jóval szerényebb sikerekkel.

– A magyar Aranycsapat futballistáinak elnézte a hatalom, hogy különféle, itthon jól eladható dolgokat csempésszenek be nyugatról. Önöknél is volt efféle jövedelemkiegészítés?
– Nem volt pénzünk, nem volt miből vásárolni.

– Amikor népszerű lett, gondolom, könnyebb volt útlevelet kérnie a külföldi utazásokhoz.
– Nehezebb. Abból pontosan lemérhető volt a két ország közötti kapcsolat aktuális állapota, hogy kiengedtek-e Magyarországra filmezni, vagy sem.

– Az áttelepülés után milyen volt beilleszkedni a magyarországi színésztársadalomba?
– Amikor először szerepeltem magyar filmben – ez a Pokolrév volt 1969-ben –, úgy kaptam meg a szerepet, hogy a rendező, Markos Miklós látott egy román filmben, és feltűnt neki, hogy magyar nevem van. Lejöttek megnézni, tetszettem nekik, és megkaptam a szerepet. Nagyon jól fogadtak Magyarországon, összebarátkoztam színészlegendákkal, Páger Antallal, Váradi Hédivel, Dajka Margittal és az akkori fiatalokkal, például Koncz Gáborral. A sok magyarországi filmszerep miatt a szakma része lettem, így aztán amikor kitelepedtünk a fiammal, a szakma nem új kollégát látott bennem, aki idejött elvenni a kenyerüket, hanem régi barátot. Én akkor már nem akartam túl sokat ettől a pályától, elégedett voltam az életemmel. Előbb a Karinthy Színpadon, majd a Thália Színházban kezdtem az itteni színházi pályafutásom.

– Több magyar filmben is szerepelt. Milyen volt Jancsó Miklóssal filmezni?
– Furcsa. Nem volt forgatókönyv, instrukciókat sem nagyon kaptam. A rutinos kollégák azt javasolták, ne stresszeljek emiatt, próbáljak mindig mozogni. Vagy a partnerem, vagy egy ló körül, és az tetszeni fog Miklósnak. El sem mondták, hogy tulajdonképpen negatív szerepem van, így spontán hoztam az ártatlan kislány szerepét, aki rezzenéstelen arccal felolvas egy nagyon veretes szavakkal megfogalmazott kivégzési rituálét. Egyébként sokkal könnyebb volt az anyanyelvemen forgatni, nem kellett attól rettegnem, hogy egy szó kiejtését elrontom, és az egész jelenetet újra kell venni.

– Belekóstolt a kereskedelmi tévézésbe is Magyarországon. Milyen élmény volt?
– Érdekes. Eleinte én voltam az egyetlen idős szereplő a Szeress most!-ban, a többi mind fiatal képzett vagy amatőr színész volt. Ez teljesen más világ: egyik napról a másikra kell megtanulni a szöveget, forgatás közben is gyakran változik a forgatókönyv, nincs próba, a kollégáknak sokszor nincs színpadi rutinjuk. Örültem, amikor bekerült Bodrogi Gyula partneremnek. A sors iróniája, hogy ez a szerep részben visszahozta a régi, erdélyi népszerűség hangulatát. Bár tizenegy éve vége a sorozatnak, még ma is előfordul, hogy utánam kiáltanak az utcán: hogy van, Bori néni?

– Mikor lépett legutóbb színpadra?
– Két éve Hódmezővásárhelyen a Bessenyei Ferenc művészeti díj átvételekor mondtam egy verset.

– Ha kapna felkérést, vállalná?
– Nem tudom. Jól érzem magam budapesti nyugdíjasként, nagymamaként is boldog tudok lenni.