A románokat nem érdekli Trianon

Stefano Bottoni a békeszerződésről, a közös magyar–román emlékezetről és a migrációról.

– Magyarországon a Trianonról való beszédet szokás sérelmi diskurzusként is jellemezni. Ha Romániában ennyire más alapról közelítik meg a kérdést, létezhet-e az erről szóló vitában olyan közös platform, amely esetleg esélyt adhat valamilyen konszenzusra?
– Ezen én is sokat gondolkodom. Szerintem, ha őszinték vagyunk egymáshoz, ennek nincs esélye. A két nemzeti narratívában, amely jelen van a tankönyvekben, tévéműsorokban, közbeszédben, egyetértés alakult ki mindkét oldalon. Ezek pedig teljesen eltérőek: magyar oldalról Trianon nemzeti katasztrófa, ebben nehéz nem egyetérteni. Még akkor is, ha sokan vélik úgy, hogy az egészet mi okoztuk magunknak, vagy, épp ellenkezőleg, hogy mi mindent jól csináltunk, semmiről sem tehetünk. A románok számára viszont az első világháború utáni rendezés, benne Trianonnal, az egész legújabb kori román történelem legnagyobb teljesítménye. Erdély, ha más léptékben is, egy kicsit olyan, mint az olaszoknak és az osztrákoknak Dél-Tirol. Az olaszok persze már akkor tisztában voltak vele, hogy a tartomány lakosságának kétharmada német, így az elcsatolásnak nincs etnográfiai alapja, de kellett nekik a Brenner-hágó. Aztán a húszas-harmincas évek nagyon erős asszimilációs törekvései után mára már egyik fél sem akarja Dél-Tirolt Ausztriához visszacsatolni. De Dél-Tirolban sem megy könnyen egy közösnek érzett múltszemlélet kialakítása.

– Semmilyen közös platform nem mutatkozna ön szerint a történészszakma számára sem?
– Egy ilyet tudnék mondani: a mikrotörténelem szintje. Trianon összehasonlítható, valóban nemzetek közötti kutatása még várat magára, holott nagyon izgalmas lenne megnézni, hogy a békeszerződés után Kassa, Pozsony, Arad, Temesvár, Szabadka és a többi, határ menti várossá változtatott település helyi társadalma hogyan reagált a helyzetre. Hiszen nem ők döntöttek, mi lesz velük, a fejük fölött történt minden. Hihetetlen gazdasági, urbanizációs visszaesés ment végbe ezekben a kettévágott vármegyékben, döntően az országhatárok megváltozása miatt. Megszűntek a régi piacok, a város és a vonzásköréhez tartozó falvak közötti természetes gazdasági kapcsolatok, minden állam protekcionista politikába fogott, még az új államokhoz lojális, többségivé vált csoportok tagjai is rosszul jártak.

– Érdekes, hogy a szlovák–magyar viszonyban ugyanúgy meglévő történelmi terheltségek ellenére 2010 óta pragmatikus és kifejezetten jó a politikai kapcsolat a két ország kormánya között, miközben a szlovákiai magyarok problémái megmaradtak, a helyzetük nem javult. Ez mennyire lehet működőképes modell?
– Nem vagyok ugyan a téma kutatója, de sok ismerősöm foglalkozik ezzel a kérdéssel. Részben személyes tapasztalat, részben pedig a szociológiai kutatások is azt bizonyítják, hogy a szlovákiai magyar kisebbség egészen más önazonossági igényekkel rendelkezik, mint a romániai. A szlovákiai magyarság jellemzően kisebb településeken él, mégis polgárosultabb, nemcsak azért, mert Szlovákia ennyivel előrébb tart Romániánál, hanem azért, mert a két világháború között is egészen más politikai kultúra uralkodott a Masaryk fémjelezte Csehszlovákiában, mint a királyi Romániában. Szlovákia mára gazdaságilag sok tekintetben lehagyta Magyarországot, ami nyilván a szlovákiai magyarokra is hatott. Emellett hiába mert kimondottan konfrontatív szándékkal Robert Fico olyasmit megtenni 2006 után, amit egy román kormány sem mert volna – elég Sólyom László köztársasági elnök kitiltására, az állampolgársági törvényre vagy a dunaszerdahelyi futballszurkolók megverésére gondolni –, azt ő is tudta, hogy a 2010 utáni magyar kormánnyal ezt már nem teheti meg. Így valóban pragmatikus viszony jött létre, miközben a szlovákiai magyar kisebbség politikai képviselete komoly válságba került, annak ellenére is, hogy az Orbán-kormány mindent megtett az általa favorizált Magyar Koalíció Pártja (MKP) helyzetbe hozásáért. Az MKP ennek ellenére is marginális tényezővé vált a szlovák politikában. Mellette van a Híd–Most, amely, mondjuk ki, elsősorban egy szlovákiai magyar oligarchához, Világi Oszkárhoz köthető politikai-gazdasági projekt, és mint ilyen, természetes módon szlovák párt és nem magyar kisebbségi érdekszervezet. Bugár Béla pártelnök legitimációja a szlovákiai magyar választók körében csekély. Valami hasonló történt évekkel ezelőtt Frunda György volt RMDSZ-es szenátorral, aki sokkal népszerűbb volt jó néhány román szavazó körében, mint saját marosvásárhelyi magyar szavazói között. Ezzel együtt is kérdés, ha a szlovák törvények nem tiltanák a magyar állampolgárság felvételét, hányan élnének ott ezzel a lehetőséggel. Miközben elég megnézni a szlovákiai magyar iskolák beiratkozási adatait, hogy lássuk: nagyon erős, többnyire spontán és önkéntes asszimiláció zajlik az országban. Ez csak azért mehet ilyen simán, mert a legtöbb szlovákiai magyar számára praktikus okokból nem éri meg magyar intézménybe járatni a gyermekét, amit a szlovák állam ki is használ. Kelet-Szlovákiában például jellemzően a romák járatják magyar iskolába vagy tagozatba gyermekeiket, az ottani magyarok pedig a jobban felszerelt, jobb lehetőségekkel bíró szlovák intézményt választják.

– A kormánypárti politikusok körében most nagy az optimizmus valamiféle „közép-európai történelmi kiegyezést” illetően, aminek leginkább az adja az alapját, hogy a menekültkérdésben a térség államai többé-kevésbé egyetértenek. Mennyire illúzió azt gondolni, hogy valamilyen „új együttműködés” jöhet létre ebből?
– Szerintem teljes mértékben, már csak azért is, mert a legfontosabb dologban valóban azonosak a térség országai: mindegyik gazdasága a német ipartól függ, a különbség csak annyi, hogy a helyi gazdaság ehhez mennyi hozzáadott értéket képes termelni. Lengyelországban, Csehországban többet, Magyarországon sokkal kevesebbet. Vagyis lehet „új centrumról” ábrándozni, valójában ugyanúgy periféria vagy félperiféria a térség, mint korábban. És ez Magyarországra még jobban érvényes. Úgy látom, ha létrejön – márpedig létre fog jönni – egy „mag-Európa”, annak Szlovákia például jó eséllyel tagja lehet, Magyarország pedig kimarad az átrendezésből. Ez nyilván megint alapvetően meghatározza majd az ottani magyarok hozzáállását az anyaországhoz. Ezért is tartom illúziónak, amikor arról lelkendezünk, hogy a V4-ekben vagy a régióban micsoda egység alakult ki menekültügyben. Ezeknek az országoknak nincs túl sok pozitív történelmi tapasztalatuk nagyszámú külföldi befogadásával kapcsolatban, a demográfiai kérdések sokszor jelentettek történelmi veszélyt vagy kockázatot – elég csak a szerbek példájára gondolni Koszovóval. A térség kormányait láthatóan kevésbé köti a politikailag korrekt beszéd kötelező használata, mint a nyugat-európaiakat, és szerintem joggal is inti őket óvatosságra több millió muszlim vallású menekült vagy gazdasági bevándorló feltételek nélküli befogadása. De mindössze ez a közös álláspont adja a mostani „egységet”, ezen kívül semmi pozitív töltete nincs jelenleg a kelet-közép-európai országok együttműködésének.

– A magyar kormány most a XIX. század második felétől az első világháborúig tartó időszakra, az akkori „nemzeti alapon történt modernizációra” alapozva próbál valamiféle új identitást építeni. Ez sikeres lehet?
– Az Osztrák–Magyar Monarchia a maga hatalmas szabadpiacával, az ipari és mezőgazdasági területek közötti regionális munkamegosztásával kétségkívül korábban soha nem látott gazdasági esélyt jelentett egyes területeknek. Olyanoknak is – ide sorolható Galícia, Románia egy része, Kárpátalja –, amelyek ma szinte fekete lyuknak számítanak Európa gazdasági térképén. Az első világháború ezt a modernizációs folyamatot megakasztotta, eltorzította vagy éppen megszüntette. Innen kezdődött a lecsúszás, majd a szocializmus idejében még jobban beszűkült gazdaságilag a kelet-európai régió, ezen belül a határ menti peremterületek. Ezt a rendszerváltás teljes mértékben nem tudta megfordítani, elég csak a legszembetűnőbbre, a régió közlekedési folyosóira tekinteni. Észak–déli irányban nincs autópálya, vasúton utazni rémes: sok vonatnak ugyanannyi a menetideje, mint a második világháború előtt. Emellett a belső integráció szinte teljesen elmaradt a térség országaiban. Ezt nem lehet pótolni politikai deklarációkkal.

– Pár éve azt mondta egy interjúban, hogy Trianon a rendszerváltás sikertelenségének is a szimbóluma. Mire gondolt?
– A magyar társadalom legnagyobb része egyértelműen kudarcként éli meg a rendszerváltást, az, hogy állandóan Trianonhoz nyúlunk vissza, számomra ennek egyik bizonyítéka. A magyar ügyektől igen távol álló, banktisztviselőként dolgozó apám mindig azt állítja – történész fiának! –, hogy a magyaroknak végre már egy kicsit előre kellene nézniük, nem csak hátrafelé, a történelmükbe. Ebben az országban tíz-, húsz-, huszonöt évente jön valamilyen durva beavatkozás az emberek életébe, ami eddig mindig jelentős mértékű veszteséggel és fájdalmas átalakulással járt, és mindenkit arra késztet, hogy kialakítsa a maga túlélési stratégiáját. „Kollaborálni vagy nem kollaborálni” – néhány kollégámmal ezt így szoktuk kissé túlzóan megfogalmazni. A magyar társadalmat és közbeszédet uraló ideológiai megosztottság ma is választásra kényszeríti a közszereplőket. Bemegyek-e valamelyik tévébe, elmegyek-e X. vagy Y. konferenciájára, írok-e ennek vagy annak a lapnak, vagy nem. Elfogadok-e pénzt ettől vagy attól az intézettől, vagy sem. Ez egyre élesebben felmerülő kérdés. És az, hogy szinte mélyebbre metszett mostanra, mint a rendszerváltást követően valaha, szerintem komoly kudarc a magyar társadalom azon tagjainak, akik valamikor elkötelezték magukat a méltóság és a demokratikus értékrend mellett.