– Negyvenévnyi munkásságát, mondhatni, két éve ünneplik világszerte: Spanyolországban már 2014-ben Valencia Holdja életműdíjat kapott, festményeit, rajzait, mesefiguráit felvonultató budapesti kiállítása pedig a nyár elején ért véget. Mégis mikortól számítja ezt a negyven alkotói évet?
– Egy Pannónia filmstúdiós önálló kiállításon lettem figyelmes Foky Ottó bábfiguráira. Stilizált iparművészeti munkák voltak, azaz a sisak rézből, a figurák ruhája pedig bőrből készült. És én akkor, 1963-ban, tizenhárom évesen ezen a kiállításon megismerkedtem az alkotóval, aztán a gimnázium alatt is bejártam hozzá. A képzőművészeti főiskolás időkben már nem annyira volt élő ez a kapcsolat, hiszen alkalmazott grafikát tanultam, és inkább rézkarcokat készítettem, illetve a BNV nagy vásárgrafikáiról álmodtam. Az élet furcsasága vagy inkább szerencséje, hogy megismerkedtem Mertz Lóránttal, akinél volt otthon felhúzós filmes kamera, amellyel 1973-ban a Petőfi-évfordulóra csináltunk egy filmet. Az országos amatőrfilm-fesztiválon, amelyről akkor azt sem tudtam, hogy létezik, megnyertük a fődíjat. Akkor már kifelé állt a lábam a főiskoláról, és jó lett volna egy állás, mert nem akartam tengődni mint grafikus. Bementem Foky Ottóhoz, aki azt mondta, jó-jó, addig rendben van, hogy munkát keresek, csakhogy ő a Pannónia Filmstúdió háromdimenziós műtermének a vezetője, és jó lenne valami referencia. Ekkor összeszedtük a környezetünkben található összes nagymamaszemüveget, és elkészítettük az Okulária című filmet, amellyel megint megnyertük az országos amatőrfilm-fesztivál fődíját. Ez már belépő volt a Pannónia Filmstúdióhoz. Tehát valójában itt kezdődött a pályám. Huszonnégy évesen, 1974-ben – a létra alsó fokánál – kezdtem a filmstúdiónál dolgozni: díszleteket festettem és bábokat, valamint próbaanimációkat készítettem. Akkor indult a Mirr-Murr-sorozat, és munkatársként bedobtak a mély vízbe.
– Édesapja, Fassel L’Ousa Ferenc festőművész volt. Mikortól és miért vette fel a Cakó nevet?
– Apai dédapám francia, aki ötvösmesterként került a millenniumi építkezésekre, és elvett egy itt dolgozó olasz lányt. Már a főiskolán tudtam, hogy akár grafikus, akár filmes leszek, a nevemet nehéz lesz megjegyezni. Mert egy orosz, lengyel vagy horvát névre sem lehet csak úgy visszaemlékezni. Cakó név volt az anyám családjában, s azt gondoltam, hogy ezt a négybetűs családnevet csak meg tudják jegyezni az emberek.
– Az első önálló film mekkora kihívást jelentett?
– Ez A szék című alkotás volt. Akkor megfogadtam, hogy külső helyszínen soha többé nem animálok. Mert mindenhez – időjáráshoz, esőhöz – igazodni kell, ami nagyon sok időt vesz el. Nem véletlen, hogy a nagy filmgyártók az ilyen jelenetekhez is műtermet építenek. A film arról szólt, hogy a kidobott szék a nagyvárosból kijut a természetbe, és az erdőben kihajt fává. Különlegesség lett belőle, sokan szeretik.
– 1988-ban, 38 évesen Cannes-ban Aranypálma díjat kapott az Ab ovóra. Még szerencse, hogy egyáltalán átvehette
– Szó sem volt arról, hogy kimehetek a díjátadóra, de szerencsére győzött a titkárnői okosság, mert azt tanácsolta, hogy sose lehet tudni alapon azért legyen meg a vízumom. Állítólag a filmfőigazgatót felhívta a filmfesztivál igazgatója, mondván, szeretné ezt az embert látni a színpadon. Végül beindult a gépezet, úgyhogy pénteken kaptam egy értesítést arról, hogy vasárnap kimehetek a hétfői díjátadásra. Sorra jártam a budapesti kölcsönzőket, hogy szmokingot szerezzek. Igen ám, de szombatonként voltak az esküvők, a legtöbb kölcsönzőben tehetetlenül tárták szét a kezüket. A maradékban kotorásztam. Az egyik kicsi volt, a másik nagy, a harmadik pedig kellemetlen szagú. Végül kifogástalan szerelésben Claudia Cardinalétól vehettem át a díjat. Érdekesség, hogy annyi fotóriporter volt ott, hogy az ünnepség végén bokáig lehetett gázolni az elhajított filmtekercsdobozokban, de egyetlen olyan felvételt sem láttam, amelyen én veszem át a díjat. Cannes-tól kezdve zöld jelzést kaptam a művészi önkifejezésre. A szmokingos esetből tanulva beszereztem egy „átvevős ruhát”, amely jól jött 1991-ben a San Franciscó-i Golden Gate fesztiválon, majd 1995-ben Berlinben, ahol a Hamu című filmem Aranymedve díjat kapott. Többször voltam világszerte úgynevezett elő-, illetve nagy zsűriben; vérzik az ember szíve, mert itt mindenkinek más a neveltetése, gondolkodásmódja. Más országból jöttek, és eltérőek a munkáik és az ízlésük, így potyognak ki a nagyon jó filmek. És az sem mindegy, hogy melyik fesztiválra milyen filmmel nevezünk, hiszen mindegyiknek megvan a maga ízlésprofilja. Berlinben a filozofikus, társadalmi problémákat felvető filmek szerepelnek jól, míg Cannes-ban, ahol a fesztivál életérzése is teljesen más, kicsit könnyedebb témákkal is lehet nevezni. Érdekes, hogy az animációs film tizenöt-húsz éve filozofikusabb, társadalomkritikusabb volt, most inkább a humor dominál.
– Világszerte fellépett az élő homokanimációval. Japánban a világkiállításon, az USA-ban húszezer ember előtt, és nagyon szerették ezeket az előadásokat a gazdag arab országokban is, hiszen azt jelképezte, hogy az egyszerű homokból világokat lehet álmodni, csinálni. Ez a korszak visszavonhatatlanul véget ért?
– Amikor a projektor technikai újdonságként megjelent, kiderült, hogy azt össze lehet kötni videokamerával. Innen jött az ötlet, hogy mivel elég gyorsan rajzolok, azt élőben, zenére is lehetne csinálni. A homokot lehet dobni, szórni vagy éppen árnyékolni, áthúzni, festeni lehet vele. Így készült az Ab ovo, és rögtön Aranypálmát nyert. Azóta annyian lopták el ezt az élő technikát a világban, hogy a minőséget látva már-már nekem is kellemetlen. Előfordult, hogy járt nálunk egy híres légitársaság, és az egyik múzeumban óriási fogadást tartottak. A rendezvényszervezőknek, amikor a homokanimációs technikát ajánlották, azt mondták, na azt ne, mert a múltkor már alig figyeltek rá az emberek. De ez jó lesz, hiszen ezt a műfajt ez az ember találta ki – érveltek a szervezők. Persze jó is lett. És ha az interneten rákeresünk a sand animation kifejezésre, hát jó, ha a találatok között esetleg én is ott vagyok a sok utánzó mellett a találmányommal. Húszéves korszakom volt, de ma már nincs benne az újdonság ereje.
– Az animáció műfajában mennyire alakul át idővel a mondanivaló? Mondjuk a Zénó gyurmafigurái ugyanazt csinálnák, mint húsz évvel ezelőtt?
– Az volt a koncepció, hogy ne legyen képi háttér, csak a figurának a mozgásos, állandóan átalakulós, grimaszolós volta. Azt hiszem, hogy a mondanivaló nem változott, csupán a technika. A legnagyobb probléma a száj mozgatása volt. Ma már érzékelőket raknak a figurára és az emberre, s a számítógépen keresztül át lehet vinni a szájmozgást a megrajzolt vagy a bábfigurára. A Shrek-filmek figurái például bábból vannak, nem lobog a hajuk, csak nagyon ritkán. 360 fokban körbelézerezik, beviszik őket a számítógépbe, és aztán minden irányba lehet forgatni, színezni, árnyékolni. Őrült nagy kapacitású gépekkel húszujjú gyerekek készítik el a mai filmeket, a történet határozza meg a technikát.
– A technika változása tehát mindent felülír?
– Szerintem nem. A szék című filmhez a széket egy Trabanttal szállítottuk ki a Pilisbe. Ment az ülőalkalmatosság a mezőn. A távoli képnél állítottam egyet a széken, majd kétszáz métert megtéve kirohantam a képből, aztán visszarohantam, és mozdítottam rajta az újabb expozícióhoz. Huszonnégy ilyen kocka jelent a filmben egy másodpercet. Amikor egy harisnyagyári csarnokban, majd egy bezárt közértben működtettem a bábműtermemet, a Bimbó úton, valóban gyakran megkocogtatták botjuk végével az ajtót a környékbeli nénikék, s mi a hentespult mögül kihajolva közöltük velük, hogy bocsánat, de a bolt bezárt, és itt egy filmstúdió létesült. És csodálkoztak azon, hogy a hentespulton gombostűkkel rögzítve bábokat mozgattunk filmkockáról filmkockára. Járok filmvásárokra, azokon még szembetűnőbb a technikai változás. Most voltam az animációsok egyik legnagyobb fórumán Annecyben. A nagyságára jellemző, hogy hétezer szakmai meghívott jár oda. A spanyolok kétszáz részes, az ázsiaiak háromszáz részes sorozatokkal rukkolnak elő. Az alap ugyanis a tizenhárom, huszonhat rész, de népszerű az ötvenkét részes alkotás, hogy az év minden hetére jusson egy epizód. Ha valaki minden napra akar egyet, arra vannak a 360 részes sorozatok – igaz, gyakorta nem teljesen animációk és nem is csodák. Sajnos túlságosan is divatja lett a számítógépes animációnak. Az a bajuk ezeknek, hogy nincs egyéni látványprogramjuk, ugyanaz a kő, ugyanaz az ég, ugyanaz a fű és tavacska formavilága vonul végig a filmen. Gyakorlatilag a számítógépes spájzból veszik ki a látványelemeket, és így óhatatlanul egymáshoz hasonlók lesznek a filmek. De persze nagy költségvetésű, remek filmek is készülnek világszerte. Van Goghról most csináltak egész estés filmet, amelyen nyolcvan festő dolgozott. A festmények mozognak, megelevenednek, hihetetlen hatással. Én azért csak visszakanyarodnék a régmúlt mestereihez. Most jöttem meg Madridból. Idén van Hieronymus Bosch halálának ötszázadik évfordulója, és képeiből nagy összeállítást mutatnak be a Pradóban. A képeket nézegetve eltűnődtem, vajon milyen festékkel dolgozott, hiszen ötszáz évvel később is ragyognak a pirosok, kékek és sárgák. És a pici fejeken is égszínkékek a szemek. Leesett az állam.
– Egykor, a magyar hőskorban a filmsorozataiból, köztük a Zénóból, a Sebaj Tóbiásból vagy éppen a Töf-töf elefántból mind húsz és ötven közötti rész készült. Visszatérhet ez a korszak?
– Az nagy dolog, hogy a médiamecenatúra egy ideje vállalja a rövidfilmek támogatását, és nagyon sok fiatal rúghat labdába. Tavalyelőtt volt a Dózsa György-emlékév. Akkor iszonyatos munkát öltem bele a Dózsáról készített filmembe, amely négy hónapig készült. Először rengeteg könyvet elolvastam, hogy tisztában legyek a kor világával, a főhős történelmi szerepével, s ezt kellett vizuálisan megfogalmazni úgy, hogy beszéd nélkül kifejezze mindazt, amit szeretnék elmesélni. Hét percre szerződtem, és tizennégy perc lett belőle. Furcsa módon a nagy ívű történelmi tabló itthon nem kapott díjat, külföldön pedig nem veszik be fesztiválokra, mert a régi magyar történelemről van szó, így nem számít aktuálisnak. Miközben szalutálhatnának azért, hogy annak idején visszafogtuk a törököket. Régi álmom volt megcsinálni a Világmesék sorozatot is, amelyet most a mecenatúra megrendelésére készítek. A tizenháromból tíz epizód már megszületett. Eszkimó, japán, kínai, orosz, afrikai és persze magyar család – Boldogék – is van közöttük. Nagy, alulról megvilágított, két négyzetméteres üveglapon mozgatom az alakokat.
– Meddig lehet ezt csinálni?
– Remélem, minél tovább. Folyamatosan festek és könyveket illusztrálok. A homokanimációhoz sebészi pontosságú kéz szükséges. Már azt is elfogadtam, hogy fordítva működöm, mint mások. Mert ha a tengerparton ülök, a homokról a munkám jut eszembe.
