– Negyvenévnyi munkásságát, mondhatni, két éve ünneplik világszerte: Spanyolországban már 2014-ben Valencia Holdja életműdíjat kapott, festményeit, rajzait, mesefiguráit felvonultató budapesti kiállítása pedig a nyár elején ért véget. Mégis mikortól számítja ezt a negyven alkotói évet?
– Egy Pannónia filmstúdiós önálló kiállításon lettem figyelmes Foky Ottó bábfiguráira. Stilizált iparművészeti munkák voltak, azaz a sisak rézből, a figurák ruhája pedig bőrből készült. És én akkor, 1963-ban, tizenhárom évesen ezen a kiállításon megismerkedtem az alkotóval, aztán a gimnázium alatt is bejártam hozzá. A képzőművészeti főiskolás időkben már nem annyira volt élő ez a kapcsolat, hiszen alkalmazott grafikát tanultam, és inkább rézkarcokat készítettem, illetve a BNV nagy vásárgrafikáiról álmodtam. Az élet furcsasága vagy inkább szerencséje, hogy megismerkedtem Mertz Lóránttal, akinél volt otthon felhúzós filmes kamera, amellyel 1973-ban a Petőfi-évfordulóra csináltunk egy filmet. Az országos amatőrfilm-fesztiválon, amelyről akkor azt sem tudtam, hogy létezik, megnyertük a fődíjat. Akkor már kifelé állt a lábam a főiskoláról, és jó lett volna egy állás, mert nem akartam tengődni mint grafikus. Bementem Foky Ottóhoz, aki azt mondta, jó-jó, addig rendben van, hogy munkát keresek, csakhogy ő a Pannónia Filmstúdió háromdimenziós műtermének a vezetője, és jó lenne valami referencia. Ekkor összeszedtük a környezetünkben található összes nagymamaszemüveget, és elkészítettük az Okulária című filmet, amellyel megint megnyertük az országos amatőrfilm-fesztivál fődíját. Ez már belépő volt a Pannónia Filmstúdióhoz. Tehát valójában itt kezdődött a pályám. Huszonnégy évesen, 1974-ben – a létra alsó fokánál – kezdtem a filmstúdiónál dolgozni: díszleteket festettem és bábokat, valamint próbaanimációkat készítettem. Akkor indult a Mirr-Murr-sorozat, és munkatársként bedobtak a mély vízbe.
– Édesapja, Fassel L’Ousa Ferenc festőművész volt. Mikortól és miért vette fel a Cakó nevet?
– Apai dédapám francia, aki ötvösmesterként került a millenniumi építkezésekre, és elvett egy itt dolgozó olasz lányt. Már a főiskolán tudtam, hogy akár grafikus, akár filmes leszek, a nevemet nehéz lesz megjegyezni. Mert egy orosz, lengyel vagy horvát névre sem lehet csak úgy visszaemlékezni. Cakó név volt az anyám családjában, s azt gondoltam, hogy ezt a négybetűs családnevet csak meg tudják jegyezni az emberek.