„Az osztálytársaitól azt hallotta: a magyarok hülyék”

Marosz Diána szlovákiai „bevándorló magyarokról” és a párkányi „tót páciensekről”.

– Mikor tanult meg szlovákul?
– Gimnazista koromban. Anyukámmal gyakran jártunk síelni Szlovákiába. Meglepett, hogy a magyarok mindenkivel magyarul akartak beszélni, és dühösek voltak, hogy a szlovákok nem értették őket. A szlovákokat pedig az bosszantotta, hogy a magyarok nem veszik tudomásul, ők nem beszélnek magyarul. Már kamaszként elszomorított, hogy két szomszéd nemzet ennyire nem találja meg a közös hangot. Elhatároztam, hogy márpedig én megtanulok szlovákul. Megvettem a gimnazistáknak szóló szlovák nyelvkönyvet, és reggel a villamoson, iskolába menet szlovákul tanultam.

– Gondolta volna, hogy valamikor Szlovákiában fog élni?
– Meg sem fordult a fejemben, így alakult az életem. Megszerettem a nyelvet, és érettségi után az egyetemre is szlovák szakra felvételiztem, később a lengyelt is felvettem mellé. Az egyetemről egy-egy szemeszter erejéig el lehetett menni szlovákiai egyetemekre tanulni. Nyitrát választottam, itt ismertem meg a Zsolnáról származó későbbi férjemet, Ján Maroszt, aki német–hittan szakos volt.

– Zsolnát sokáig a szlovák sovinizmus fellegváraként emlegették, a magyarellenességéről híres Ján Slota tizenhat évig volt a város polgármestere. A férjének nem voltak előítéletei a magyarokkal szemben?
– Szerencsére a férjem nyitott ember, aki egyébként apai ágon lengyel származású, nem volt gondja azzal, hogy magyar vagyok, ma már ő is kiválóan beszél magyarul. A szülei részéről azonban éreztem egy kis távolságtartást. A többi menyüket – öt gyermekük van – azonnal a bizalmukba fogadták, engem csak néhány év elteltével. Pedig az anyósom édesanyja magyar volt, igaz, szlovák emberhez ment férjhez, és a gyerekeivel már nem beszélt magyarul. Azt mesélte, hogy a kitelepítések idején sok magyar gondolta úgy, hogy csak árt a gyerekeinek azzal, ha megtanítja őket a magyar nyelvre.

– Családja nem kifogásolta, hogy szlovák férjet választott?
– A nagymamámnak nem tetszett a dolog. Ő a harmincas évek elején született, a Horthy-korszakban volt gyerek, és ugyan személyesen soha nem találkozott szlovákokkal, de mélyen a tudatába plántálták, hogy „a tót nem ember, a krumpli nem étel”. Az előítéletekkel szemben sajnos tehetetlen az ember.

– Nekem magyarként nem biztos, hogy lett volna merszem Zsolnára költözni.
– Eredetileg mi sem így terveztük a férjemmel. Magyarországon szerettünk volna élni, de diploma után nem kaptam munkát Magyarországon, ő viszont kapott Szlovákiában. Zsolnára költöztünk, és naivan azt gondoltam, hogy a helyiek majd tárt karokkal várnak, és szeretni fognak, mert megtanultam szlovákul, és ismerem a szlovák kultúrát. Az első megrázkódtatást az jelentette, amikor rájöttem, hogy az ott élő szlovákok nem igazán tudnak különbséget tenni szlovákiai és magyarországi magyarok között. Számukra magától értetődő, hogy egy Szlovákiában élő magyar tud szlovákul. Ahelyett, hogy örültek volna annak, hogy beszélem a nyelvüket, voltak, akik még ki is csúfoltak, az akcentusomat utánozták. Mivel ott sem találtam munkát, hirdetést adtam fel egy katolikus hetilapban, hogy magyarnyelv-tanítást vállalok. Másnap kaptam egy sms-t, az írója megvádolt, hogy provokátor vagyok. Egy idős néni pedig felhívott, és számonkért, hogy miért akarom erőszakkal „magyarizálni” a szlovákokat. Akkor kezdtem rájönni, hogy a helyzet jóval bonyolultabb, mint gondoltam.

– Mi az oka, hogy sok szlovák számára természetes, hogy minden Szlovákiában élő magyar beszéli a nyelvüket?
– Ez leginkább az iskolai történelemoktatás hibája. Nem tanítják meg a gyerekeknek, hogy Szlovákia többnemzetiségű. Sőt, arra oktatják őket, hogy Szlovákia a szlovák nemzet országa, és mindenki más bevándorló. A felvidéki magyarokról azt hiszik, hogy betelepültek Szlovákiába. Nemcsak az alacsonyabban iskolázottak, az értelmiségiek közül is sokan ezt gondolják.

– Egy Észak-Szlovákiában élő, magyarul beszélő ember könnyen válik az ott élők szemében provokátorrá?
– A 19. század végén, a 20. század elején Magyarország nem bánt kesztyűs kézzel a nemzetiségeivel. Sokan hallottak olyan – sajnos igaz – történeteket a nagyszüleiktől, hogy annak idején az iskolában a tanító nádpálcával verte azokat a szlovák gyerekeket, akik nem tudták magyarul a miatyánkot. És, ha nem is feltétlenül tudatosan, sokukban él az idősebb nemzedékektől örökölt félelem, miszerint a magyarok vissza akarják szerezni a Felvidéket.

– A Benes-dekrétumokról, a második világháború után a Csehszlovákia területén élő magyarok ellen elkövetett megtorlásokról mit tudnak?
– Semmit, nem is hallottak róla. Tegyük hozzá, hogy egy „átlagos” magyar sem tud arról, hogy Magyarország sem mindig volt tisztességes a nemzetiségeivel.

– A tudatlanság legyőzését tűzte ki célul, amikor majdnem egy évvel ezelőtt úgy döntött, hogy blogot kezd írni?
– Sokfajta érzelem, indulat gyűlt össze bennem. Dél-Szlovákiában szlovákok és magyarok együtt élnek, ismerik egymást, és – ki jobban, ki rosszabbul – értik, beszélik a másik nép nyelvét. Mifelénk azonban nagy a tudatlanság, itt még olyat is hallottam, hogy „azok ott délen” nem is magyarok, hanem magyarul beszélő szlovákok. Úgy gondoltam, szükség volna egy kis ismeretterjesztésre és egy újfajta nézőpont bemutatására.

– Egy provokátornak bélyegzett magyar blogot ír a szlovákoknak. Nem tartott attól, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni?
– Nem, mert soha senkit nem akartam megbántani, sőt arra törekszem, hogy a két nép közelebb kerüljön egymáshoz. És igyekszem a lehető legnagyobb tapintattal megfogalmazni a gondolataimat.

– Eddig miről írt?
– Egyebek között arról, hogy mennyi közös pontja van a magyar és a szlovák kultúrának. Például rengeteg szót – pálinka, kolbász, mamlasz, betyár – csaknem a magyarral megegyező formában használnak a szlovák nyelvben is. Írtam a szlovák népzenéről és az irodalomról, és természetesen írok történelemről is. Az egyik bejegyzésemben, amelynek provokatív módon azt a szlovák nacionalista mondást adtam címnek, hogy „Magyarok a Duna mögé!”, arról írtam, hogy a felvidéki magyarok nem az elmúlt néhány évtizedben települtek Szlovákiába, hanem ezer éve ott laknak, nekik ez a hazájuk. És azt javasoltam a szlovákoknak, hogy mi lenne, ha nem mint betolakodóra tekintenének a magyarokra, hanem olyan nemzetiségre, amelyik gazdagítja Szlovákia kultúráját.

– Általában milyen reakciók érkeznek a bejegyzéseire?
– Sokan támadnak vagy sértegetnek, többször neveztek már sovinisztának. Pedig más az, ha valaki úgy hazafi, hogy közben minden más nemzetet lenéz, és más, ha a sajátjával egyenrangúnak tekinti a többi nemzetet is. A Szlovákiában élő magyarok közül szerencsére sokan jelezték, örülnek, hogy valaki végre foglalkozik a szlovákiai magyarok problémáival. Örömömre a szlovákok közül is többen megköszönték már, hogy olyan dolgokról értesülhettek a blogomnak köszönhetően, amelyekről korábban még nem is hallottak. Azok is szívesen olvassák a bejegyzéseimet, akik vegyes házasságban élnek, vagy a szüleik különböző nemzetiségűek, ugyanis a kétnyelvű nevelés kérdéseiről is többször írtam már.

– Hogy látja, miként alakul azon fiatalok élete Szlovákiában, akik szlovák és magyar szülők gyermekeként jönnek világra?
– Sok múlik azon, hogy az ország melyik részén élnek. Ahol nincs magyar iskola, ott, ha nem elég „rámenős” a magyar szülő, könnyen elveszítik magyar identitásukat a gyerekek. Több olyan észak-szlovákiai ismerősöm van, akinek az egyik szülője magyar, de nem tanította meg a gyerekeit magyarul, mondván, csak káruk származna belőle, arrafelé úgysem szeretik a magyarokat. Nem ítélem el ezeket az embereket, mert én is érzem a nyomást, a félelmet. Mi azonban a férjemmel elhatároztuk, ha törik, ha szakad, a gyerekeinket kettős identitásúvá neveljük. Ezért döntöttünk úgy, hogy szeptembertől én és a gyerekek egy évre Magyarországra költözünk.

– A három közül a két nagyobb gyermeke már iskolába jár. Hogyan élik meg, hogy magyar az anyukájuk?
– A lányom, Ajna magyarnak vallja magát. Kikérte magának, amikor a napközis tanító néni kijelentette, hogy Szlovákiában senkinek sem magyar az anyanyelve. Akkor is megvédte magát, amikor csúfolták az iskolában, mert a vezetékneve végén nincs -ová végződés. A fiam más. Neki fontos, hogy a környezetében mindenki szeresse, elfogadja. Amikor első osztályos lett, arra kért, hogy az iskolában ne beszéljek vele magyarul, ugyanis az osztálytársaitól azt hallotta, hogy a magyarok hülyék, és félt, hogy kicsúfolják, ha megtudják, hogy félig magyar. Sokáig az utcán sem szívesen beszélt velem magyarul.

– Malina Hedviget is azért verték meg Nyitrán éppen tíz évvel ezelőtt, mert magyarul beszélt az utcán. Erről tudnak a gyermekei?
– Beszéltem velük erről, de azt is elmondtam, hogy ez nem mindennapos eset. Vannak rossz emberek, de nem mindenki az. Félelemben nem lehet élni. Malina Hedviget csodálom a bátorságáért és azért, hogy képes volt ép lélekkel túlélni az őt ért borzalmakat. A legszomorúbb az, hogy Fico és a belügyminisztere, akik annak idején kijelentették, hogy Hedvig hazudott, amikor azt állította, hogy megverték, a mai napig nem kértek tőle bocsánatot. És még mindig Ficóék vannak hatalmon

– Ami a múltunkat illeti, nemcsak a szlovákok tudnak keveset a magyarokról, mi magunk sem ismerjük eléggé a saját történelmünket. Mindig megdöbbenek, amikor magyaroktól hallom például azt, hogy „megyek Nové Zámkyba” – mert, ugye, a térképen így szerepel Érsekújvár neve.
– Az egyik blogbejegyzésemben írtam arról, hogy 2001-ben, hosszú várakozás után, végre megvalósult a várva várt csoda: megépült a Duna fölött az Esztergomot és Párkányt összekötő híd. Ez jelképes gesztus is volt Szlovákia és Magyarország kapcsolatának a javítására, és természetesen sokféle gyakorlati haszna is van. Például a szlovák és a magyar egészségbiztosítók közötti szerződésnek köszönhetően Párkányból sürgős esetben a betegeket már nem kell Érsekújvárra szállítani, hanem Esztergomban is ellátják őket. A történet mégsem olyan rózsaszínű, mint amilyennek első pillantásra látszik. Egy kedves párkányi olvasómtól tudom, hogy az esztergomi egészségügyi személyzet tótnak titulálja a párkányi pácienseket, és meglehetősen kelletlenül foglalkozik velük. Megint valami, amit valószínűleg sohasem leszek képes megérteni. A Nagy-Magyarország után búsuló magyarországi magyarok, akik Trianon évfordulóját a nemzeti összetartozás napjaként ünneplik, elutasítóan bánnak a másik partról érkező honfitársaikkal, sőt letótozzák őket, ami nemcsak rájuk nézve sértő, hanem a szlovákokra is. Szégyellem magam helyettük.

– Mit gondol, megtanulunk valaha közlekedni a hidakon? Lesz valamikor „össznépi” szlovák–magyar barátság?
– „Globális egymás nyakába borulás” szerintem sosem lesz, de tehetünk lépéseket azért, hogy javuljon a helyzet. Sokat segítene például, ha mindkét országban változtatnának az iskolai történelem-tananyagon. Tudjunk meg többet a szomszédainkról, valamint arról is, hogy mi mit csináltunk rosszul a múltban! Úgy nem lehet továbblépni, hogy mindenki örökösen felhánytorgatja a saját sérelmeit, de a másik oldal múltját, érveit nem ismeri. És, természetesen, egyéni szinten is fontos lépéseket tenni. Én például a blogomon leírtam – sokan fel is háborodtak –, hogy bocsánatot kérek a szlovákoktól azokért a bűnökért, amelyeket az őseim elkövettek ellenük a múltban. Szlovák oldalon is vannak politikusok, akik már leírták, hogy bocsánatot kérnek azokért a megpróbáltatásokért, amelyeket a szlovákok okoztak a magyaroknak. Szerintem ez az egyetlen járható út. Ha az egyik oldalon születik egy emberi gesztus, akkor előbb-utóbb a másik oldalon is válaszolnak rá.

Marosz Diána

1976-ban született Kecskeméten. Az ELTE szlovák és lengyel szakán, valamint a Zsolnai Egyetem zeneművészet-tanári szakán szerzett diplomát. 2003 óta él Szlovákiában. Három gyermeke van.