Strucctojás a keltetőben

Árvai Péter, a világhírű Prezi alapítója optimizmusról, vállalkozó szellemről és a haza szolgálatáról.

Árvai Péter üzletember, fejlesztő, a Prezi egyik alapítója. 1979-ben született a svédországi Karlskogában, a magyaron és svéden kívül folyékonyan beszél angolul és közepesen japánul.

– Vagyis az agyelszívás nemcsak országos szinten működik, hanem önök is küzdenek vele
– Ennek a fordítottját is látom, sokan mesélik, hogy azért maradtak Magyarországon vagy jöttek Budapestre a világ legkülönfélébb helyeiről, hogy nálunk dolgozhassanak. Ma reggel például egy dél-afrikai mérnök lány érkezett hozzánk.

– Vegyes a csapat, a vezetőségben is sok a külföldi. Miért fontos ez önöknek?
– A világ legnagyobb prezentációs bázisa van a kezünkben, amelyet több mint 1,6 milliárd alkalommal néztek már meg a világon. Rengeteg ember életére vagyunk hatással, fontos, hogy megértsük a világ komplexitását. Tudnunk kell, mi történik Dél-Amerikában vagy Ázsiában, enélkül nem lehetünk sikeresek.

– Ön is nemzetközi környezetből érkezett, Svédországban született magyar szülők gyermekeként. Tudom, a sztereotípiák gyakran helytelenek, mégis: gondolkodásban milyen különbségeket és hasonlóságokat lát, ha összeveti a két országot?
– Népességben majdnem egyforma a két ország, és mindkét államban át lehet élni azt, milyen két nagy világhatalom között élni, vagyis az orosz és a nyugati világ között. Svédország az utóbbi kétszáz évben ugyanakkor nem vett részt háborúban, és kulcsfontosságú, hogy megvan az ottani emberekben a büszkeség arra a tudásra és eredményre, amit elértek. Ez lehet Alfred Nobeltől az IKEA-n és az Ericssonon át az ABBA-ig nagyon sok minden, ne feledjük, a zeneipar is exportterméke lett az országnak. Erre vágynék jobban itthon is. Ahol én születtem, Nobel létrehozott egy gyárat, ha ezt nem teszi, ez a település nem is létezne. Amikor 1968-ban az édesapám Jugoszlávián át Olaszországba szökött, az egyik menekülttáborban épp a svédekhez toboroztak munkaerőt. Ő forgácsoló volt, meg is hívták ebbe a gyárba. Ha nincs Nobel, nincs meg a vállalkozószellem, akkor ő sem kaphatta volna meg ezt a munkát, nem lett volna hol megkapja. Részben azért dolgozom én most itt, Magyarországon, hogy elindulhassunk a jó irányba. Hogy olyan fejlesztéseket hozzunk létre, amelyekre szükségük van másoknak, hogy teremtsünk jó munkahelyeket, építsünk olyan társadalmat, ahol a jó vállalkozások segítségével tisztességesen meg tudunk élni. Hogy egy példát említsek, Magyarországon nagyon fejlett az orvosképzés, rengeteg külföldi tanul az itthoni egyetemeken, erre a jelenségre ráépülhetne egy jelentősebb iparág. Vannak komoly értékeink, csak nem használjuk ki őket.

– Efelé haladunk?
– Szerintem efelé haladunk, a felméréseink is erre utalnak. Amikor 2008-ban megérkeztem Budapestre, hogy a társaimmal megalapítsuk a Prezit, a nagybátyám jött ki elém a reptérre. Megkérdezte, mégis mit csinálok itt. Jó látni – mondta, de nem töltöttem el magyar földön huszonöt percet, és már azt hallottam, mennyire szar itthon a helyzet, hogy nincs munkahely, vagy ha van, akkor sem fizet rendesen, hogy nem megyünk semerre. Én meg csak ültem a kocsiban, és hallgattam. Aztán este, a vacsora mellett elmondtam a rokonaimnak, hogy céget szeretnék alapítani, ezért vagyok itt. Megdöbbentek. Engem ez az este is inspirált, hogy a Preziből valami példaértékűt hozzunk ki. Ez az imént vázolt hozzáállás, a pesszimizmus rendkívül visszatart minket ma is, mármint az országot. Aztán eltelt néhány év, és a nagybátyám már arról beszélt, milyen jó lenne a Skype-on keresztül létrehozni egy egészségügyi szolgáltató rendszert. Ezt a pillanatot sosem fogom elfelejteni, katartikus volt. A Prezi és másik két vállalkozás közösen megalapította a Bridge Budapestet, ennek keretében igyekszünk másoknak is segítséget adni, irányt mutatni. A változást jól jelzi, hogy míg országos felmérésünkben három és fél éve a megkérdezettek 91 százaléka azt mondta, nem ismer egyetlen sikeres történetet, vállalkozást sem, mára ez az arány 56 százalékra esett. A fiatalok körében pedig megkétszereződött azok száma, akik szeretnének a vállalkozásokról tanulni, és később belevágni valamibe. Azt látjuk, hogy a magyar fiatalok körében megjelent a hit, hogy van értelme a vérnek és verítéknek. Merni kellene elkezdeni; most ott tartunk, hogy sokan felismerték a lehetőségeket, csak még nem tudják, hogyan lépjenek.

– Milyen az a közeg ön szerint, amelyben a maga bürokráciájával, adózási rendszerével létezniük kell a magyarországi vállalkozásoknak?
– Nincsen semmilyen bürokratikus akadály ebben az országban, amelytől ne lehetne világsikert építeni. Sokszor áthárítjuk a felelősséget az államra, vagy az államtól várunk megoldásokat. A mi vállalkozásunk és a társai az államtól függetlenül jutottak el valahova. Hiszek a jól működő állam fontosságában, de nem tőle kell várni a sikerünket.

– Beszéltek arról a családban, hogy az édesapja pontosan miért is hagyta el annak idején az országot?
– Beszéltünk róla, persze. Apám úgy érezte, Magyarországon nem volt meg a jobb élet lehetősége, alapvető dolgok hiányoztak, fel sem merülhetett, hogy a jó ötleteket megosszuk egymással, önállóan belekezdjünk bármibe. Én Svédországban születtem, mindkét szülőm, magyar. Úgy hagyták el az országot, hogy gyakorlatilag el kellett vágják a családi, baráti kapcsolataikat. Ennek ellenére hatalmas szeretettel és vágyakozással néztek vissza hazájukra. Én egy gazdag, sok lehetőséget rejtegető környezetben nőttem fel mint a legszegényebb gyerek az osztályban, mégis a gyökereim ide vezetnek vissza, azt érzem, hogy itt van a helyem, Magyarországon. Persze a svéd gyökerek is sokat jelentenek. A svédek az anyatejjel szívják magukba a vállalkozások fontosságát, a sikert, a büszkeséget, erről beszélnek nekik az iskolában is, és ezt a felfogást én is magamévá tettem odakint. Ez egyfajta kulcs, amelyet próbálok átadni azoknak az embereknek, akikkel együtt dolgozom. Ezért is nyitottunk például irodát már az első évben San Franciscóban, mert tudtuk, ha nem leszünk sikeresek a világ legnagyobb gazdaságában, máshol sem fogunk sokra menni.

– Az északi országok oktatási rendszerét modellként szokták emlegetni idehaza is, miközben a magyar iskolarendszert toldozzák-foldozzák. Ha megkérdeznék önt a döntéshozók, hogy mi az, amire a magyar oktatásban feltétlen szükség lenne, mit mondana?
– Én nem feltétlen rendszerszintű változásokról beszélek, hanem arról, hogy tudatosítsuk a fiataloknak, hogy merjenek lépni, hogy elhitessük velük, hogy a tudás és a kemény munka eredményt hoz. Minden ennek ellentmondó narratívával elvesszük a lelkesedésüket. Ezt az oktatási rendszer fel tudja erősíteni, vagy épp ellenkezőleg. De én inkább a mi, a vállalkozók felelősségét hangsúlyozom, azt, hogy nekünk kell kiállnunk eléjük, és példát mutatnunk

– igen, de egy Budapest belvárosában és San Franciscóban tevékenykedő sikeres üzletember nehezen éri el azokat, akiknek igazán szükségük lenne a példaképekre és a biztatásra.
– Nem véletlenül beszélgetünk mi most, nagyon szeretném, ha minél több emberhez eljutna ez az üzenet. Nemcsak az iskolából, a közbeszédből is hiányoznak ezek a témák. Világszinten nagyon jók vagyunk pesszimizmusban, kritizálásban, ezt kell végre ellensúlyozzuk inspirációval, tudásmegosztással. Ennyi! Mi erről beszélünk minden lehetséges fórumon, és valóban, a politikusoknak és a tanároknak is ilyen történeteket kellene átadniuk.

– Még Svédországban indított egy olyan oldalt, ahol a felhasználók különféle egészségügyi, kórházi szolgáltatásokat hasonlíthattak össze. Mi motiválta, hogy ilyesmibe kezdjen?
– Édesapám, akiről már meséltem, váratlanul meghalt. Nem véletlenül édesanyám is megbetegedett, huszonöt év házasság után ez nagyon nehéz időszak volt neki. Átélhettem betegoldalról, mennyire nehéz valamiféle tudás alapján döntéseket hozni, választani, amikor egészségügyi ellátásra van szükséged. Ma a cigarettán rajta van, hogy rákot kelt, a tejen rajta van a zsírtartalma, hogy hol csomagolták, és így tovább. Egy nagy terület van, ahol amúgy élet és halál dől el, amelyről kívülállóként, páciensként szinte semmilyen információd nincs, ez az egészségügy. Rá kell bízd magad az ellátó rendszerre. Ez nekem nagyon fura volt. Nem tudod, egyes osztályokon mekkora a mortalitási ráta, a fertőzések veszélye, mennyi a komplikáció, összehasonlítva a többi hasonló ellátóhellyel. Ezért hoztuk létre az oldalt, az adatokat részben nyilvános forrásokból szereztük, részben különféle szakmai szervezetek bocsátották rendelkezésünkre. Az elején, főleg az orvosok részéről értek minket bírálatok, de egy év múltán megnyertük a Svédország legjobb weboldalának járó díjat, és megtudtuk azt is, hogy felhasználóink jelentős része akkorra már pont az egészségügyből került ki. Vagyis az orvosok is figyelni kezdték az eredményeket, kíváncsivá váltak, kitől érdemes tanulni, illetve ha munkahelyet váltanának, hová érdemes menni.

– Miként sikerült áttörni a nyilvánosság falát? Nem elég létrehozni valami jót, kell a közönség, támogatás is mögé.
– Semmi különöset nem kellett csinálnunk, elkészült az oldal, megjelent róla néhány cikk, igazából ennyi elég volt. Mostanra odáig jutottunk, hogy az állam lényegében átveszi a szerepünket, így mi le is kapcsoljuk hamarosan az oldalt.

– Ezek szerint a svédek kellően ön- és egészségtudatosak. Magyarországon is működnek hasonló felületek, de mintha idehaza a társadalmat nehéz lenne az igazán fontos ügyek mentén megmozdítani.
– Egyik napról a másikra nem lehet eredményt elérni. De a cigarettázás jó példa. Amikor elkezdtük magyarázni, mennyire káros, először nem történt semmi. Azt viszont tudjuk, hogy a kampányoknak is köszönhetően az elmúlt harminc évben mégiscsak jelentősen csökkent a dohányosok száma. Végső soron tehát megéri a küzdelem.

– A hazai közéletet, politikát követi? A közhangulatra, társadalmi aktivitásra a politika is komolyan hat
– Igazán részletekbe menően nem követem. De a hatásokkal tisztában vagyok.

– Az én főnököm nem szereti a startup szót, valószínűleg sokan nem is értik, ezért próbáljuk is helyettesíteni más kifejezéssel. Például azzal, hogy kreatív vállalkozás. Minek nevezzük?
– Én inkább a tartalomra fókuszálnék, az sokkal fontosabb, mint a szó. Nekem arról szól, hogy kreatív hozzáállással egy olyan ötlettel foglalkozol, amely hatalmas hatást érhet el a társadalomban. Ha ez sikerül, ha jól eltalálsz valamit, akkor a kezdő lépéseket általában begyorsult növekedés követi. Ehhez el kell sajátítani tudást, eszközöket, hogy tudj élni a megnyíló lehetőséggel. San Franciscóban azt mondják, a lényeg nem is az ötlet, hanem a végrehajtás. Minél jobban ráhangolódunk erre a mentalitásra, annál több jó munkahelyet tudunk létesíteni.

– Az emberi oldal is érdekli, nemcsak az üzlet és a siker?
– Az embernél kezdődik minden, abszolút. Fontos számunkra a társadalmi szerepvállalás is, folytatjuk például a lakásokat felújító programunkat. Sokat kapunk az országtól, ezt viszonozni akarjuk. Világszínvonalú konferenciákat hozunk el Budapestre, hogy olyanok is hallhassanak a legjobb ötletekről, megszerezhessék a legújabb tudást, akiknek nem lenne lehetősége elutazni távoli országokba. Ezt nonprofit alapon tesszük, nem csak az informatikai szektort érintve. Pénteken pedig első alkalommal adtuk át a Bridge Budapest és Széchenyi alapítvány díját, amellyel olyan vállalkozókat ismerünk el, akik hozzájárulnak Magyarország sikeréhez, akik olyan országot építenek, ahol a tudás és a teljesítmény adja meg az alapot az önbizalomhoz. [Az első díjat Breuer Anita, a Logiscool programozóiskola vezetője kapta. A 2014-ben alapított vállalkozásnál 6 és 18 év közötti gyermekeket tanítanak programozni, immár három országban, huszonnégy helyszínen – a szerk.]

– A kis herceget szokta még forgatni?
– Van egy egész szint az épületünkben, amelyet kis hercegnek hívnak, pedig a kollégák nem is tudták, mennyire fontos nekem ez a mű. A kis herceg folyamatosan jelen van az életemben.