Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc nem volt antiszemita

Hozzájárult ’56 eljöveteléhez, és megírta Szabó Lőrinc „perét”. Kabdebó Lóránt nemrég lett nyolcvan.

– Tanítványaid és fiatal kollégáid, barátaid – ahogy most én is – tegeznek, hiszen – mindenki szerint – örökifjú vagy. Milyen érzés a nyolcvanadik születésnapodat ünnepelni?
– Mások is kérdezik ezt, és én is kérdezem magamtól, de nem tudom a választ. Talán mert minden koromban benne élek. Életemnek bármelyik pillanatát folytatni tudnám.

– Akkor kezdjük a születésed pillanatánál. Budapesten láttad meg a napvilágot, pedig örmény őseid annak idején Erdélyben telepedtek le, hogy aztán édesapád Gyöngyösön találjon új otthonra, te pedig nagyrészt Miskolcon éltél. Izgalmas utak. Hogy is volt ez?
– Az erdélyi tatárjárás után Apafi Mihály fejedelem Erdélybe hívta a menekülő örményeket. Odaajándékozta nekik Szamosújvárt azzal, hogy tessék, itt egy porig égett város, építsétek újjá. Akkoriban két város épült körzővel, vonalzóval: Szamosújvár és Szentpétervár. És az örmények hálásak voltak befogadó nemzetüknek. Nem véletlen, hogy a tizenhárom aradi vértanú között két örmény származású tiszt is volt. Az őseimet Jeszajánnak hívták, román tükörfordításban: cap de bou, ökörfej, valószínűleg valamilyen céhjelvényre utalhatott. Nagyapám a Szamosújvár melletti Vasasszentivánon volt jegyző. Unokaöccse, apám unokatestvére Barcsay Jenő, a későbbi festőművész, dédapám pedig Kovrig doktor, a szamosújvári tisztiorvos volt. Ő vágta le a helyi börtönben hosszú raboskodás után elhunyt Rózsa Sándor fejét. A családi legendárium szerint a királynak kellett elküldenie. A koponyacsont most – nemrég láttam a tévében – a rendőrmúzeumban van. Egyszer egyébként Páskándi Géza kérdezte tőlem, hogy láttam-e a szamosújvári börtönt. Azt hittem, Rózsa Sándor miatt kérdezi. Kiderült, hogy ő is ott raboskodott három évig, ’56 után. Apám családjára ma is nagy szeretettel emlékeznek a faluban.

– Ennek ellenére édesapád elköltözött Va­sas­szent­ivánról.
– De Magyarországon olyan helyen telepedett le, amelyik emlékeztette a hazájára. Háromévi frontszolgálat, majd a mérnöki dip­loma megszerzése után Gyöngyösre költözött, ahol a város közüzemi mérnöke lett. Az ő nevéhez fűződik a helyi hegyvidéki víz- és villanyrendszer, illetve a Mátra-vasút kiépítése.

Kabdebó Lóránt

1936. augusztus 9-én született Budapesten. Irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár, Szabó Lőrinc életének „mániákus kutatója”.

– Mi az oka, hogy mérnök fiaként a vasútépítés helyett a bölcsészettudományokat választottad hivatásul?
– Amikor országos középiskolai tanulmányi versenyt nyertem magyar irodalomból, egyértelmű volt, hogy a bölcsészpályát választom. Akkor már Miskolcon éltünk, mert apámat időközben Egerbe, majd az ÉMÁSZ újabb központosítása után Miskolcra helyezték. Magyar–történelem szakra vettek fel az ELTE-re, akkoriban még ókortörténész szerettem volna lenni.

– Mi térített el a történészi pályától?
– Talán éppen a történelem. A kedvenc professzoraimat egymás után távolították el az egyetemről, szeretett dékánomat, I. Tóth Zoltánt 1956. október 25-én máig tisztázatlan körülmények között lelőtték a pártközpont bejáratánál, amikor a diákság érdekében tárgyalni indult.

– Milyen személyes emlékeid vannak a forradalomról?
– Semmilyenek, akkor éppen a Ma­ros­vá­sár­he­lyen élő nagyanyámat látogattuk meg apámmal. Október 10-én utaztunk el, és október 24-ére szólt a jegyünk visszafelé. 24-én azzal ébresztett a nagynéném, hogy Pesten kitört a forradalom. Visszaindultunk, de akkor már a vonatokat nem engedték Pestre menni. Egyszóval lemaradtam a forradalomról…

– De a tagja voltál a Kolhoz Körnek, és részt vettél a változások hírnökének tartott Tiszta Szívvel című folyóirat szerkesztésében is.
– A Kolhoz Kör sokkal inkább spontán baráti társulás volt, mint szervezet. Az időnként össze-összejövő egyetemistákkal – főleg vidéki származású bölcsészhallgatókkal – azért ne­vez­tük magunkat ironikusan Kolhoznak, mert közös kasszát tartottunk fenn, hogy a kocsmában, ahol találkoztunk, az is sörözhessen, akinek nem telt volna rá. A kör első reprezentatív eseménye 1956. március 15-én egy, a hivatalostól eltérő, zárt körű megemlékezés volt, majd október 6-án egy tüntetésbe torkolló történelmi séta. A történettudományi kar dékánja, I. Tóth Zoltán „fedezte” a társaság működését. Rendkívül széles látókörű, ritka művelt ember volt. Sokat elárul róla, hogy a dékáni szobájában Bartók képe lógott a falon. Később, miskolci dékán koromban sokat gondoltam rá. Ő volt számomra a felelősségvállalás, a sokoldalú műveltségű vezető példaképe. A forradalom ötvenedik évfordulóján én avattam fel az emléktábláját a bölcsészkar Trefort-kert­be visszaköltözött épületében.

– Mi tette fontossá az általatok szerkesztett lapot?
– A Tiszta Szívvel című független egyetemi lap első és egyetlen száma 1956. október elején jelent meg. Máté Imrével, Román Károllyal, ifj. Domokos Pál Péterrel, Szakács Sándorral és Veres Károllyal szerkesztettük. Szépirodalommal, tudománnyal foglalkozó, friss hangú cikkek, versek, elbeszélések voltak benne, én Illyés Kézfogások és Juhász Ferenc Virágok hatalma című kötetéről írtam. Juhászt mindig is a költészet Bartókjának tartottam. Az október 6-án megjelent folyóiratot már Rajk temetésén is osztogatták. A temetést a Kolhoz Kör által már korábban kezdeményezett októberi történelmi séta követte, de ez már tüntetés lett, a forradalom előszele volt. A Kolhozon kívül más társaságokba is „bejáratos” voltam. Vitapartnerem volt például Szabó Miklós, a későbbi SZDSZ-es képviselő, aki akkoriban a Petőfi Körhöz kötődött, és délutánokat beszélgettem át, leginkább műfordításokról, évfolyamtársunkkal – nehezen mondom ki a nevét –, E. Fehér Pállal. Az 1957-ben nagy kompromisszumok árán összehozott Szavunk című folyóirat egyetlen megjelent számában ő írta az egyik legértőbb, legszebb nekrológot Szabó Lőrincről. Hogy később milyen ember lett belőle, az már más kérdés.

– A Szavunknak csak egy száma jelent meg…
– Ha már kimaradtam a forradalomból, a részt vevő barátaim mentésében vállalt kompromisszum szerepe szakadt rám. Tíz éve mindezt részletesen elbeszéltem Dobos Marianne Akkor is karácsony volt – Bölcsészek 1956-ban című interjúkötetében. Verspályázatot indítottunk, a nyertesek – az újonnan felfedezett Orbán Ottó, Kristóf Attila mellett – a Kolhoz vezetői, a Bécsből hazatért Szakács Sándor, valamint Román Károly lettek. Folyóiratban is társultunk, Szakács Sándor a Szavunk szerkesztőbizottságába is bekerülhetett. Már az első szám is olyan volt, hogy azt a részét, amelyet az egyetemen maradt újságíró szakosok – a többség a forradalom leverése után vidéki lapoknál helyezkedett el – szerkesztettek, azóta sem szívesen olvasom el. De az irodalmi része valahogy jobban sikerült. Pedig rosszul is elsülhetett volna. Nagyon naiv fiúk voltunk mi akkoriban. Finnül tanuló társaim, Nagy Lajos és Nagy Ernő Koskenniemi-fordításokat közöltek, és a finn poéta költészetét méltatták. Csak később tudtuk meg, hogy Koskenniemi a téli háborúnak, a finnek szovjetek elleni függetlenségi harcának egész verseskötetet szentelt. És ott volt Kristóf Attila forradalmat elsirató, gyönyörű Vagyunk című verse. Máig nem értem, hogy mehettek át a rostán ezek a költemények. Ami engem illet, a szocialista realizmusról értekeztem, ez volt az én kompromisszumom. A „szektás” értelmezéssel szemben a később eretneknek minősített magyarázatot írtam le, azazhogy bármilyen stílusban írhatunk, de a lényeg az, hogy igaz legyen. A paradicsom mellett jelenítsük meg a purgatóriumot és az infernót is. A Szavunk második száma már nem készült el, pedig Pap Károly addig publikálatlan Mózes című drámájának első felvonását hoztuk volna le benne. Ezért az egyért sajnálom. Azon a napon államvizsgáztam Szabad Györgynél, amelyiken Nagy Imre kivégzését közölték a lapok. Vizsgára készen érkeztem, amikor társaim elém tették az újságot. Ekkor nyílt tanárunk ajtaja: „Kérem a következőt!” Gondolhatod! Amikor évtizedek múlva ezt egyeztettük a parlament elnökével, ő meg elbeszélte: erről a napról csak arra emlékszik, hogy egy barátnőjüket kellett lebeszélnie a történelmi csalódást követően az öngyilkosságról. Akkortól tudom: menedéknek csak az irodalom maradhatott számomra. Túl patetikus? Vagy inkább túl kétségbeesett belátás. Nekünk ez a kor adatott.

– Említetted, hogy a Szavunkban megjelent Sza­bó Lőrinc nekrológja. Te, aki Szabó Lőrinc legjelentősebb hazai kutatója vagy, személyesen sosem találkoztál a költővel?
– Egyszer láttam 1957-ben a Kossuth Klubban, a Shakespeare-szonettek újabb kiadása alkalmából. Arra, hogy Szabó Lőrinc életművével foglalkozzam, Németh László adta az áldását. Egyetemista korom két nagy művészeti élménye Bartók Béla és Németh László volt. Egy éven át hallgattam Bartha Dénes kiváló zenetudós Bar­tókról szóló csodálatos előadásait a Váci utcai Bartók Teremben. És legalább ekkora hatást gyakoroltak rám Németh László regényei és esszéi. Amikor diploma után kezdő tanárként Miskolcra kerültem, két nagy tanulmánnyal mutatkoztam be, az egyiket Szabó Lőrinc akkor megjelenő összegyűjtött versei ihlették, a másikat Németh László addigi életműve. Az utóbbival aztán elnyertem Németh László atyai barátságát is. Biztatott, hogy foglalkozzam továbbra is Szabó Lőrinccel, hiszen azok közé a költők közé tartozik, akiket, az ő szavaival élve: „ki akarnak iktatni a közemlékezetből”.

– Miért félt a szakma Szabó Lőrinc életművétől?
– Egyebek mellett azért, mert újságíróként tudósított Horthy, majd Teleki Hitlernél tett látogatásáról. Sokan nem tudják, hogy Gombaszögi Frida színművésznő, az Est-lapok – egy megszüntetés előtt álló, zsidó tulajdonú lapkonszern – tulajdonosának az özvegye személyesen kérte meg, hogy utazzon el Németországba, egyrészt mert Szabó Lőrinc jól tudott németül, másrészt azt szerette volna, hogy a költő tollából született színes tudósítást közölhessen a lap. Egyik látogatása alkalmával keletkezett talán a legvitatottabb, Hitler, a szónok című cikke. Sokan vádolták azzal, hogy Hit­lert isteníti benne, pedig nem így van. Már az írás elején elmondja, nem is azt figyelte, mit mondott Hitler, hanem azt, hogy szónokként hogyan tudott nagy hatást gyakorolni az emberekre. A cikk végén pedig a goethei üllőre és kalapácsra hivatkozik. Goethének ebben az idézetében („döntened kell – győzz vagy reszkess, / üllő légy vagy kalapács” – Vas István fordítása) az a Nagy-Kophta szólal meg, akinek a modellje Giuseppe Balsamo, az olasz szélhámos, aki Mefisztó előképe. De ezt csak a vájt fülűek hallják meg. És mindkét berlini tartózkodása alkalmával elsétált a wannseei hídhoz, és részletesen beszámolt arról, hogy a drámaíró Kleist, aki sokáig a germán hadigépezet tagja volt, és emiatt állandóan háború dúlt a lelkében – erről szólnak a drámái –, ott lett öngyilkos. De ehhez is fül kell! Antiszemita volt? Számtalanszor közbenjárt az üldözöttek érdekében, és a mentési munkálatokban is részt vett, például Zelk Zoltánt ő is bújtatta.

– És mégis ma is rendszeresen ugyanazokat a vádakat emlegetik Szabó Lőrinccel kapcsolatban, amelyeket a negyvenes évek közepén megfogalmaztak ellene.
– Írtam egy több száz oldalas kötetet Szabó Lőrinc „pere” címmel. Ebben felsorakoztattam minden dokumentumot pró és kontra a Szabó Lőrincet ért vádakkal kapcsolatban. Ennek ellenére barátaim, kollégáim televízióinterjúkban, újságcikkekben ugyanazokat az alapanekdotákat ismételgetik azóta is. Hát akkor minek írok én? De az például nagyon jólesett, amikor egy vidéki ügyvéd felhívott, mert elolvasta a könyvet, és nagyon tetszett neki.

Kristóf Attila

Vagyunk!

A föld alól, cimbalma szól,
Másféle már az ének,
Göröngyös aljú sárkupac
Tanyája lett a vérnek.
Szökött még tőlünk számtalan
Megvoltak még a házak,
Ha visszatérnek, itt leszünk,
Keresnek, s ránk találnak.
Magam vagyok és hallgatom,
Megcsúsznak sárga fények:
– Sok volt a vér!
– Sok volt a vér!
Másféle lett az Ének.
Meghaltak. – Titkot döng a föld:
Fölöttük újra lépnek.
Meghaltak. – Mellük bársonyán
Álmuk kering: az Élet.
Meghaltak kínnal. – Régi volt
Miért még halni mertek,
Adtak cserébe ébredést
És győzni, engedelmet.
Én itt vagyok, és hallgatom,
Ölelnek, drága fények,
– Elfolyt a drága vér…
– De vér színén
Másféle már az Ének!

– 1992-ben a Miskolci Egyetemen Szabó Lőrinc-kutatóhelyet alapítottál, sőt, ha te nem vagy, talán bölcsészkar sincs ma Miskolcon.
– Tíz évig középiskolai tanár voltam ott, és ugyanennyi ideig lapot szerkesztettem, rovatot vezettem, például a Napjainkat, ahol Oravecz Imrét, Tandorit én közöltem először, a Hetek költőcsoport indulásánál is jelen voltam Miskolcon, én lettem a „keresztapjuk” – Bella István szavával. Nyilvánvaló volt, hogy Felső-Ma­gyarországnak szüksége van a böl­csész­karra. 1993-ban a Miskolci Egyetem akkori rektora, Kovács Ferenc akadémikus keresett meg, hogy vállalom-e a kar véglegesítését, akkor még csak igazgatóként. Természetesen elvállaltam. Ugyanebben az évben alapítottam meg a Szabó Lőrinc-kutatóhelyet, amelynek a honlapján (krk.szabolorinc.hu, Horányi Károly állítja össze) rajta van már ma is nagy részben Szabó Lőrinc összes versének a kritikai kiadása, a költő hagyatéka, a dokumentumok és a róla szóló tanulmányok digitális formában.

– Szerintem nem sokan dicsekedhetnek azzal, hogy annyi legendás művészt ismertek személyesen, mint te. Több köteted jelent meg a huszadik század nagyjaival, költőkkel, írókkal, festőkkel, színészekkel készített interjúidból.
– Miskolci tanárságom után a Petőfi Irodalmi Múzeumba hívtak, és a véletlen úgy hozta, hogy ha nem vállalom el a hangtár vezetését, akkor megszüntették volna. Megbeszéltem a rádiósokkal, hogy a felvett beszélgetésekből készítsünk rádióműsort. A háborúnak vége lett című sorozat volt az első, többek között Nemes Nagy Ágnes, Illyés Gyula, Vas István, Major Tamás szólalt meg benne. Később a beszélgetések kötetben is megjelentek, soha egyetlen könyvemnek sem volt akkora sikere, huszonhatezer példány fogyott el belőle már a könyvhét alatt. Azóta több kötet is készült, legutóbb az Orbán Ottóval rögzített beszélgetésekből Színpompás ostrom címmel, és most készülök az Utassy Józseffel felvett anyag véglegesítésére.

– Ezenkívül mivel foglalkozol mostanában?
– Hagyom, hogy ünnepeljenek… De közben a Digitális Irodalmi Akadémia Szabó Magda-szakértőjeként azt sem felejtem el, hogy 2017-ben lesz Szabó Mag­da születésének a századik évfordulója. Addig nem érthetjük meg Szabó Magda írói nagyságát, amíg hiszünk az önéletrajzi szuggesztiójának. Mert egészen más magánember volt, mint ahogy az az írásaiban világirodalmi rangon megmutatkozik...