Sztálintól a brexitig

Magyar származású író a világ egyik legrangosabb irodalmi díjának jelöltjei között. David Szalay-interjú.

– Nem kellett sokáig gondolkodnia azon, hol is van a Centrál Kávéház. Ilyen jól ismeri Bu­­da­pes­tet?
– Néhány évvel ez­­előtt elhatároztam, hogy egy-két hónapot Magyarországon töltök. Itt ragadtam, más­fél éve hivatalosan is itt élek.

– Mi az oka, hogy nálunk maradt?
– Többek között az, hogy Magyarországon sokkal olcsóbb az élet, mint Londonban. A munkámat a világ bármely pontján végezhetem, és manapság nem könnyű Londonban élni. Rengetegen hagyják el a brit fővárost.

– Én pedig úgy tudtam, hogy özönlenek oda az emberek.
– Igen, de közben nagyon sokan el is költöznek. Az elmúlt években hihetetlenül gyorsan nőtt a brit főváros népessége; nemcsak a világ más országaiból, Nagy-Britannia távolabbi területeiről is sokan költöztek oda. A város elviselhetetlenül zsúfolt lett. A tömegközlekedési eszközökre nem lehet felférni, a kocsmákban szinte verekedni kell, ha a tömegben az ember el akar jutni a pultig. Arról nem is beszélve, hogy borzasztóan drága az élet. Lakást venni vagy bérelni csak csillagászati összegekért lehet. Ügyvéd és orvos barátaim, annak ellenére, hogy jól keresnek, kénytelenek kis lakásokban, csöppet sem magas életszínvonalon élni.

– Akkor miért érzi mégis úgy lengyel, román, ma­­gyar, olasz és görög munkavállalók sokasága, hogy szerencsét kell próbálnia Londonban?
– Nyilván vannak, akik jobban járnak, mint ha otthon maradnának, de attól még, hogy egy bárban ku­limunkával több pénzt keresnek, mint otthon mondjuk orvosként, Londonban ők is kicsi lakásokban, magasnak nem mondható életszínvonalon lesznek kénytelenek élni. Van egy magyar unokatestvérem, egy ideje Londonban lakik, magyar viszonylatban nagyon sokat keres, de rengeteget is kell költenie ahhoz, hogy meg tudjon élni. Sze­rin­tem ezért nem éri meg Magyarországról Londonba menni.

– Londonból Magyarországra jönni megéri?
– Nekem mindenképpen. Persze én különleges helyzetben vagyok, mert a londoni fizetésemet költöm el itt.

– Mikor járt először Magyarországon?
– Anyám kanadai, apám magyar, én Mont­réal­ban születtem, egyéves voltam, amikor Londonba költözött a családunk. 1977-ben, hároméves ko­­romban utaztunk először Magyarországra anyámmal. Apám csak évekkel később mert velünk jönni. A nagyapám katonatiszt volt a második világháborúban, apámnak elég sok kellemetlensége volt ­emiatt, azért is hagyta el az országot 1968-ban.

– Milyen emlékei vannak a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországáról?
– Mivel még kicsi voltam, leginkább olyan dolgokra emlékszem, amelyek egy gyereknek érdekesek: ízekre, illatokra, a nagyszüleim pécsi házában a barna bútorokra, az ottani Capri cukrászdára, ahol már akkor is rengeteg finom fagylalt volt. Aztán a sajátos magyarországi hangulatra, amely merőben más volt, mint a londoni. Akkoriban kifejezetten egzotikus dolognak számított Magyarországra jönni, mivel Nyugat-Európából nem sokan jártak át a vasfüggöny túloldalára.

– Mozgalmas gyermekkorának szerepe volt abban, hogy az írói pályát választotta?
– Annyi biztos, hogy mindig nagyon szerettem olvasni. Gyerekként faltam a könyveket, és általános iskolás koromban szépírást tanultam. Az egyetemen a színjátszó körnek színdarabokat írtam, a BBC-nek pedig rádiójátékokat. Az elhatározásom, hogy író legyek, akkor ingott meg némileg, amikor az egyik egyetemi darabommal beneveztünk az edinburgh-i színházi fesztiválra, és jó nagy bukás lett belőle. Ezután hét évig nem írtam semmit.

– Később viszont annál sikeresebbek lettek a regényei, például a 2009-ben megjelent, magyarra is lefordított, Az ártatlanság című könyve nagyon jó kritikákat kapott. A regény a Szovjetunióban játszódik a sztálini diktatúra idején. Miért érdekelte a történelemnek ez a korszaka?
– Egyrészt a magyar gyökereim miatt; a történetnek a hetvenes években játszódó epizódjaiba a saját emlékeimet is beleépítettem. Másrészt mert az angol iskolákban a sztálini diktatúráról csak azt tanítják, hogy szörnyű volt. Megdöbbentett, amikor az olvasmányaimon keresztül megtudtam, hogy sokan tiszta szívből hittek a kommunizmusban, és diktatórikussága ellenére is teljes odaadással támogatták a rendszert. Meg akartam érteni, mi motiválta ezeket az embereket.

– És megértette?
– Nekünk az iskolában azt nem tanították, hogy sokan, főleg a szegény, tanulatlan emberek a kommunizmusban jobban éltek, mint korábban. A jobb életért cserébe azonban többnyire szemet hunytak a rendszer hazugságai fölött.

– Nem csak Az ártatlanság lett sikeres, a londoni középosztály életének a visszásságait bemutató Lon­don and the South-East kötetét is több rangos díjjal jutalmazták. A legújabb, All That Man Is című könyvét pedig a nemzetközileg is elismert Man Booker-díj­ra jelölték. Számított rá, hogy ön is a jelöltek listájára kerül?
– Titkon reménykedtem benne. Nagyon jó kritikákat kapott a kötet, és az amerikai The Paris Review című irodalmi folyóirat korábban közölte azt a két novellámat, amelyeket aztán a regénybe is belefoglaltam. A Paris Review-beli megjelenést általában már a díj előszobájaként tartják számon. Onnantól kezdve már csak az ítészek ízlésén múlt a dolog, valamint azon, hogy regényként értékelik-e a könyvet.

– Úgy tűnik, sikerült meggyőznie a grémiumot, a tizenhárom jelöltet tartalmazó hosszú jelöltsorról a hat szerzőből álló rövid listára is bekerült. Pedig – ezt a kritika is kifogásolta – a regény valójában több rövid történetből áll.
– Igen, de a történetek összefüggenek. A kötet kilenc, a mai Európában élő férfi életének egy-egy epizódját mutatja be. Egy tizenhét éves siheder történetével indul, aztán egyre idősebb és idősebb férfiak következnek, az utolsó rész főszereplője pedig már túl van a hetvenen. Ezt az ívet például nem lehet megbontani, a történetek sorrendjét nem lehet megváltoztatni.

– Miről szól inkább a kötet, napjaink Európájáról, a mai férfiakról vagy az öregedésről?
– Eredetileg a kortárs Európáról szerettem volna képet festeni, mert nagyon sokat változott az elmúlt tíz-húsz évben. Nem is olyan régen a kontinens még két jól elkülöníthető részre, a nyugatira és a keletire tagolódott. 2004-ben, amikor tíz, többségében közép- és kelet-európai ország csatlakozott az Európai Unióhoz, alapjaiban változott meg a kontinens képe. A modern kori népvándorlás következtében London például majdnem olyan zsúfolt és soknemzetiségű lett, mint New York. Szerintem érdemes ezt a pillanatot megörökíteni. Ki tudja, mi lesz később. Az elmúlásról, az öregedésről is akartam írni, és miután férfiakat választottam főszereplőnek, egyértelmű volt, hogy a könyv a férfiasság témakörét sem kerülheti meg.

– Egy fiatalt miért foglalkoztat az öregedés és az elmúlás kérdése?
– Negyvenkét éves vagyok, az életem felét már leéltem, anyám a hatvanas évei végén jár, apám már túl van a hetvenen. Szerintem az élete delén mindenki elgondolkodik rajta, mi lesz később. Ám én egyáltalán nem érzem, hogy fel lennék készülve az öregedésre, vagy szembe tudnék nézni az elmúlás gondolatával. Ahogy a könyvem korosodó hősei sem képesek erre.

– Úgy tudom, a regény címének eredetileg egy Led Zep­pelin-dal egyik sorát szerette volna adni. Meg­gon­dolta magát?
– Az együttes nem járult hozzá, hogy az ő dalszövegük – In the days of my youth, I was told what it means to be a man (fiatalkoromban megmondták, mit jelent férfinak lenni – a szerk.) – legyen a könyv címe. Pedig még azt is felajánlottuk, hogy fizetünk érte, nem is keveset, ötezer fontot. Még így sem egyeztek bele. Egy nappal az után, hogy nemet mondtak a kérésünkre, megjelent az újságokban a leggazdagabb rockzenészek listája. Jimmy Page és Robert Plant az első tíz között szerepelt. Akkor megértettem, miért nem lehetett őket pénzzel meggyőzni.

– Ha már szóba került a pénz, október végén derül ki, hogy ki nyeri meg a Man Booker-díjat. Mit tesz, ha öné lesz az ötvenezer fontos fődíj?
– Egy kicsit kényelmesebben fogok élni. A díjjal járó pénzösszegnél persze fontosabb lenne, hogy sokan olvassák el a könyvemet. Akkor lennék a legboldogabb, ha még az az álmom is teljesülne, hogy magyarra is lefordítják.

– Esetleg vissza is költözne Londonba?
– Nem valószínű. Hogy Londonban jól éljek, ahhoz nagyon sikeres írónak kellene lennem. Egyébként sem hiányzik London, kéthavonta járok vissza, és egyre kevésbé érzem otthon magam a városban.

– Pedig a brexitszavazáskor a londoniak hatvan százaléka a kilépés ellen voksolt. Ezek szerint többen vannak, akik jól érzik magukat a brit fővárosban, mint ahányan elégedetlenek a jelenlegi állapotokkal?
– A helyzet ennél jóval összetettebb. Ha szavazok, én is amellett tettem volna le a voksom, hogy Nagy-Britannia maradjon az unió tagja. Akik a ki­lépést részesítették előnyben, többnyire az idősebb nemzedék és a munkásosztály tagjai közül kerültek ki. Londonban minden bébiszitter közép- vagy ke­let-európai, a lengyel vízvezeték-szerelőkről pedig mindenki ódákat zeng, mert olcsóbban és jobban dolgoznak, mint az angolok. Érthető, hogy azok a munkások, akik úgy érezték, hogy a kül­föl­di munkavállalók elveszik a kenyerüket, a kilépésre szavaztak. A tanultabbak, akik foglalkoztatják őket, pedig arra voksoltak, hogy Nagy-Bri­tan­nia maradjon az unióban.

– Felmérések szerint a brexitszavazás óta Nagy-Britanniában a duplájára nőtt a külföldiek elleni bűncselekmények száma. A támadások célpontjai gyakran a lengyelek, akik a legnépesebb közép-európai kisebbséget alkotják Londonban. Például a ham­mers­mith-i lengyel kulturális intézet bejáratát gyűlölködő kifejezésekkel firkálták össze, több helyen jelentek meg „Elég a lengyel csőcselékből!” feliratú plakátok is. Nemrég pedig egy angol tinédzserekből álló banda vert meg két lengyel gyári munkást úgy, hogy egyikük bele is halt a bántalmazásba. Mi változott meg a szavazás óta?
– Sajnos a népszavazási kampányban a pártok gyakran alkalmaztak rossz, uszító retorikát. Persze nem azt mondták, hogy az idegenek tehetnek minden rosszról, hanem különválasztották az embereket mi-re és ők-re. Meggyőződésem, hogy jórészt ez a rossz politikai retorika felelős azért, hogy egyesek feljogosítva érzik magukat arra, hogy külhoniakra támadjanak.

– Mi lesz ennek a vége?
– A brexit következtében valószínűleg egyre ke­ve­sebb munkalehetőség adódik a külföldiek számára. A lengyelek pedig, mivel nem azért élnek Londonban, mert olyan jól érzik ott magukat, más nációkkal együtt hazamennek.

– Vagy továbbállnak…
– A közép- és kelet-európai országok kormányai remélhetőleg tesznek majd érdemi lépéseket annak érdekében, hogy megállítsák a kivándorlást. Hiszen ott is jelentős gazdasági problémát okoz a munkaerő­hiány. Ami pedig a magyarokat illeti, szerintem túlságosan is pesszimisták az országuk gazdasági helyzetét és a saját kilátásaikat illetően. Sokat segítene, ha egy kicsit pozitívabban állnának ezekhez a kérdésekhez.

– Ha már ennyit beszéltünk angolokról és magyarokról, árulja el, ön milyen nemzetiségűnek érzi magát!
– Öt éve még azt mondtam volna, hogy britnek, de valahányszor visszatérek Angliába, egyre kevésbé érzem magam annak. Sok minden megváltozott, már nem tudok kiigazodni a mindennapi dolgokban. Magyar sem vagyok, nem beszélem elég jól a nyelvet. Igaz, mostanában folyamodtam a magyar állampolgárságért. Ha megkapom, talán egy kicsit magyarabbnak érzem magam…