Sztálintól a brexitig

Magyar származású író a világ egyik legrangosabb irodalmi díjának jelöltjei között. David Szalay-interjú.

– Milyen emlékei vannak a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországáról?
– Mivel még kicsi voltam, leginkább olyan dolgokra emlékszem, amelyek egy gyereknek érdekesek: ízekre, illatokra, a nagyszüleim pécsi házában a barna bútorokra, az ottani Capri cukrászdára, ahol már akkor is rengeteg finom fagylalt volt. Aztán a sajátos magyarországi hangulatra, amely merőben más volt, mint a londoni. Akkoriban kifejezetten egzotikus dolognak számított Magyarországra jönni, mivel Nyugat-Európából nem sokan jártak át a vasfüggöny túloldalára.

– Mozgalmas gyermekkorának szerepe volt abban, hogy az írói pályát választotta?
– Annyi biztos, hogy mindig nagyon szerettem olvasni. Gyerekként faltam a könyveket, és általános iskolás koromban szépírást tanultam. Az egyetemen a színjátszó körnek színdarabokat írtam, a BBC-nek pedig rádiójátékokat. Az elhatározásom, hogy író legyek, akkor ingott meg némileg, amikor az egyik egyetemi darabommal beneveztünk az edinburgh-i színházi fesztiválra, és jó nagy bukás lett belőle. Ezután hét évig nem írtam semmit.

– Később viszont annál sikeresebbek lettek a regényei, például a 2009-ben megjelent, magyarra is lefordított, Az ártatlanság című könyve nagyon jó kritikákat kapott. A regény a Szovjetunióban játszódik a sztálini diktatúra idején. Miért érdekelte a történelemnek ez a korszaka?
– Egyrészt a magyar gyökereim miatt; a történetnek a hetvenes években játszódó epizódjaiba a saját emlékeimet is beleépítettem. Másrészt mert az angol iskolákban a sztálini diktatúráról csak azt tanítják, hogy szörnyű volt. Megdöbbentett, amikor az olvasmányaimon keresztül megtudtam, hogy sokan tiszta szívből hittek a kommunizmusban, és diktatórikussága ellenére is teljes odaadással támogatták a rendszert. Meg akartam érteni, mi motiválta ezeket az embereket.

– És megértette?
– Nekünk az iskolában azt nem tanították, hogy sokan, főleg a szegény, tanulatlan emberek a kommunizmusban jobban éltek, mint korábban. A jobb életért cserébe azonban többnyire szemet hunytak a rendszer hazugságai fölött.

– Nem csak Az ártatlanság lett sikeres, a londoni középosztály életének a visszásságait bemutató Lon­don and the South-East kötetét is több rangos díjjal jutalmazták. A legújabb, All That Man Is című könyvét pedig a nemzetközileg is elismert Man Booker-díj­ra jelölték. Számított rá, hogy ön is a jelöltek listájára kerül?
– Titkon reménykedtem benne. Nagyon jó kritikákat kapott a kötet, és az amerikai The Paris Review című irodalmi folyóirat korábban közölte azt a két novellámat, amelyeket aztán a regénybe is belefoglaltam. A Paris Review-beli megjelenést általában már a díj előszobájaként tartják számon. Onnantól kezdve már csak az ítészek ízlésén múlt a dolog, valamint azon, hogy regényként értékelik-e a könyvet.

– Úgy tűnik, sikerült meggyőznie a grémiumot, a tizenhárom jelöltet tartalmazó hosszú jelöltsorról a hat szerzőből álló rövid listára is bekerült. Pedig – ezt a kritika is kifogásolta – a regény valójában több rövid történetből áll.
– Igen, de a történetek összefüggenek. A kötet kilenc, a mai Európában élő férfi életének egy-egy epizódját mutatja be. Egy tizenhét éves siheder történetével indul, aztán egyre idősebb és idősebb férfiak következnek, az utolsó rész főszereplője pedig már túl van a hetvenen. Ezt az ívet például nem lehet megbontani, a történetek sorrendjét nem lehet megváltoztatni.

– Miről szól inkább a kötet, napjaink Európájáról, a mai férfiakról vagy az öregedésről?
– Eredetileg a kortárs Európáról szerettem volna képet festeni, mert nagyon sokat változott az elmúlt tíz-húsz évben. Nem is olyan régen a kontinens még két jól elkülöníthető részre, a nyugatira és a keletire tagolódott. 2004-ben, amikor tíz, többségében közép- és kelet-európai ország csatlakozott az Európai Unióhoz, alapjaiban változott meg a kontinens képe. A modern kori népvándorlás következtében London például majdnem olyan zsúfolt és soknemzetiségű lett, mint New York. Szerintem érdemes ezt a pillanatot megörökíteni. Ki tudja, mi lesz később. Az elmúlásról, az öregedésről is akartam írni, és miután férfiakat választottam főszereplőnek, egyértelmű volt, hogy a könyv a férfiasság témakörét sem kerülheti meg.

– Egy fiatalt miért foglalkoztat az öregedés és az elmúlás kérdése?
– Negyvenkét éves vagyok, az életem felét már leéltem, anyám a hatvanas évei végén jár, apám már túl van a hetvenen. Szerintem az élete delén mindenki elgondolkodik rajta, mi lesz később. Ám én egyáltalán nem érzem, hogy fel lennék készülve az öregedésre, vagy szembe tudnék nézni az elmúlás gondolatával. Ahogy a könyvem korosodó hősei sem képesek erre.

– Úgy tudom, a regény címének eredetileg egy Led Zep­pelin-dal egyik sorát szerette volna adni. Meg­gon­dolta magát?
– Az együttes nem járult hozzá, hogy az ő dalszövegük – In the days of my youth, I was told what it means to be a man (fiatalkoromban megmondták, mit jelent férfinak lenni – a szerk.) – legyen a könyv címe. Pedig még azt is felajánlottuk, hogy fizetünk érte, nem is keveset, ötezer fontot. Még így sem egyeztek bele. Egy nappal az után, hogy nemet mondtak a kérésünkre, megjelent az újságokban a leggazdagabb rockzenészek listája. Jimmy Page és Robert Plant az első tíz között szerepelt. Akkor megértettem, miért nem lehetett őket pénzzel meggyőzni.

– Ha már szóba került a pénz, október végén derül ki, hogy ki nyeri meg a Man Booker-díjat. Mit tesz, ha öné lesz az ötvenezer fontos fődíj?
– Egy kicsit kényelmesebben fogok élni. A díjjal járó pénzösszegnél persze fontosabb lenne, hogy sokan olvassák el a könyvemet. Akkor lennék a legboldogabb, ha még az az álmom is teljesülne, hogy magyarra is lefordítják.

– Esetleg vissza is költözne Londonba?
– Nem valószínű. Hogy Londonban jól éljek, ahhoz nagyon sikeres írónak kellene lennem. Egyébként sem hiányzik London, kéthavonta járok vissza, és egyre kevésbé érzem otthon magam a városban.

– Pedig a brexitszavazáskor a londoniak hatvan százaléka a kilépés ellen voksolt. Ezek szerint többen vannak, akik jól érzik magukat a brit fővárosban, mint ahányan elégedetlenek a jelenlegi állapotokkal?
– A helyzet ennél jóval összetettebb. Ha szavazok, én is amellett tettem volna le a voksom, hogy Nagy-Britannia maradjon az unió tagja. Akik a ki­lépést részesítették előnyben, többnyire az idősebb nemzedék és a munkásosztály tagjai közül kerültek ki. Londonban minden bébiszitter közép- vagy ke­let-európai, a lengyel vízvezeték-szerelőkről pedig mindenki ódákat zeng, mert olcsóbban és jobban dolgoznak, mint az angolok. Érthető, hogy azok a munkások, akik úgy érezték, hogy a kül­föl­di munkavállalók elveszik a kenyerüket, a kilépésre szavaztak. A tanultabbak, akik foglalkoztatják őket, pedig arra voksoltak, hogy Nagy-Bri­tan­nia maradjon az unióban.

– Felmérések szerint a brexitszavazás óta Nagy-Britanniában a duplájára nőtt a külföldiek elleni bűncselekmények száma. A támadások célpontjai gyakran a lengyelek, akik a legnépesebb közép-európai kisebbséget alkotják Londonban. Például a ham­mers­mith-i lengyel kulturális intézet bejáratát gyűlölködő kifejezésekkel firkálták össze, több helyen jelentek meg „Elég a lengyel csőcselékből!” feliratú plakátok is. Nemrég pedig egy angol tinédzserekből álló banda vert meg két lengyel gyári munkást úgy, hogy egyikük bele is halt a bántalmazásba. Mi változott meg a szavazás óta?
– Sajnos a népszavazási kampányban a pártok gyakran alkalmaztak rossz, uszító retorikát. Persze nem azt mondták, hogy az idegenek tehetnek minden rosszról, hanem különválasztották az embereket mi-re és ők-re. Meggyőződésem, hogy jórészt ez a rossz politikai retorika felelős azért, hogy egyesek feljogosítva érzik magukat arra, hogy külhoniakra támadjanak.

– Mi lesz ennek a vége?
– A brexit következtében valószínűleg egyre ke­ve­sebb munkalehetőség adódik a külföldiek számára. A lengyelek pedig, mivel nem azért élnek Londonban, mert olyan jól érzik ott magukat, más nációkkal együtt hazamennek.

– Vagy továbbállnak…
– A közép- és kelet-európai országok kormányai remélhetőleg tesznek majd érdemi lépéseket annak érdekében, hogy megállítsák a kivándorlást. Hiszen ott is jelentős gazdasági problémát okoz a munkaerő­hiány. Ami pedig a magyarokat illeti, szerintem túlságosan is pesszimisták az országuk gazdasági helyzetét és a saját kilátásaikat illetően. Sokat segítene, ha egy kicsit pozitívabban állnának ezekhez a kérdésekhez.

– Ha már ennyit beszéltünk angolokról és magyarokról, árulja el, ön milyen nemzetiségűnek érzi magát!
– Öt éve még azt mondtam volna, hogy britnek, de valahányszor visszatérek Angliába, egyre kevésbé érzem magam annak. Sok minden megváltozott, már nem tudok kiigazodni a mindennapi dolgokban. Magyar sem vagyok, nem beszélem elég jól a nyelvet. Igaz, mostanában folyamodtam a magyar állampolgárságért. Ha megkapom, talán egy kicsit magyarabbnak érzem magam…