Mintha egy lelki golyószóróval megsoroznának

„Úgy szeretnék visszaemlékezni ezekre az időkre, hogy tömény korszak volt.” Interjú Thuróczy Szabolccsal.

– A mostani filmes kiteljesedésében fontos szerepet játszik Till Attila, akinek mindhárom eddigi művében, a Pánikban, a Csicskában és a Tiszta szívvelben is szerepelt. Már a kezdetén sejthető volt, hogy ilyen termékeny együttműködés lesz?
– Tilla nagyon szerette a Pintér Béla-féle Anyám orra előadást, ennek apropóján kezdtünk sokat beszélgetni. Említette, hogy tervezi a Pánikot, mondta, hogy próbáljunk kicsit, legyünk együtt. Nagyon jó élmény volt. Szeretem benne azt a feltétlen figyelmet, amellyel a munkatársai és a barátai felé fordul. Szeretem az antielitista hozzáállását is. Zsigerileg érzi, hogy milyen vagyok. Tudja, hogy képes vagyok megfogalmazni, amit szeretne kimondani.

– Megfogalmazta valaha is, hogy konkrétan mi az, amit értékel önben színészként?
– Azt szoktam nyilatkozni, hogy egyszerűen gondolkodom a színészetről, amely szerintem ötven százalék szív, ötven százalék agy. Erre Tilla azt mondja, hogy szeretem leparasztozni magamat, miközben nagyon is gondolkodom, csak úgy csinálok, hogy ez ne látszódjék. Fontos számomra, hogy figyelmeztessenek a hozzám közel állók, mielőtt elkezdeném balzsamozni magam, vagy azt hinni, hogy megmondóember vagyok. Törőcsik Mari mondja mindig, hogy életében összesen úgy három-négy jó estéje volt a színpadon. Pedig ő aztán tényleg világszínvonal.

– A magyar film mostani korszakát milyennek látja?
– Nagyon jó korszak ez, sok tehetséges emberrel. Valamiért vagánynak érezzük itthon, hogy leszóljuk a filmjeinket. Tény, hogy másképpen nézik a filmeket az emberek. Sajnos eltűntek a művészmozik. A kilencvenes években ha végigmentél a körúton, ott sorakoztak mind: Graffiti, Hunnia, Horizont, Örökmozgó, Művész, Szindbád, a Rákóczi úton az Európa, sorolhatnám. Úgy sétáltam végig, hogy nézelődtem, hova üljek be. Ezzel, hogy az emberek letöltik, ágyban nézegetik a filmeket, eltűnt a varázs. Régen a film után még be is ültél valahova megbeszélni, amit láttál. Amikor megnéztem a Metro Moziban Lars von Trier Hullámtörését, a Bajcsy-Zsilinszky úton úgy mentem szédelegve, hogy időnként a házfalaknak kellett támaszkodnom. Viszont a mai, megváltozott filmfogyasztási korszakban nem kellene szerénykedni, igenis vállalni kellene, hogy vannak jó filmjeink, világszínvonalú rendezőink Hajdu Szabolcstól Mundruczó Kornélig, Pálfi Györgytől Horváth Liliig, Tillától Nemes Jeles Lászlóig.

– A magyar közönség mintha nem értékelné annyira mindezt. Legalábbis a nézőszámokból erre lehet következtetni.
– Ma arra is rákattintanak az interneten százezren, ha valaki kinyit egy sörösdobozt. Megnézik ugyanennyien, ahogy egy fiatal lány kipakolja a táskáját, hogy megmutassa, mit visz a buliba. Erre van a többségnek energiája, erre a másfél percre. Nem vagyok maradi, próbálom feldolgozni, hogy nem a hetvenes években élünk, amikor százméteres sorok vártak a Szegénylegények vetítésére. De ez nem az anyagiakon múlt, hanem a kíváncsiságon.

– Miért van az mégis, hogy közben – főleg a fővárosban – rekordokat döntenek a színházi nézőszámok?
– Van ebben valami érdekesség. A színházi jegyek többségét a nők rendelik, ők hozzák magukkal a férjüket vagy a barátjukat. Jó lenne, ha a mozival is így történne De nemcsak a fővárosiak szeretik a színházat. Most már ott tartunk, hogy a legtöbb vidéki színház is évente jelenti, ennyi meg ennyi százalékkal nőtt a bérletesek száma. Úgy tűnik, az emberek büszkék arra, hogy színházba járnak.

– Feltűnően közéletivé vált a kortárs magyar színházi élet az elmúlt években. A színház iránti felfokozott érdeklődésben nem játszik közre az is, hogy itt valós problémákkal szembesülhetnek a nézők, ami a kortárs magyar filmeknél nem feltétlenül igaz?
– Azért például az Aranyéletben, amely nem film ugyan, mégis mozgóképes munka, benne van a közéletiség. Ezért is megy vissza a második évad a rendszerváltás utáni időszakig, hogy lássuk az apró és aljas trükköket, amelyek a húsz évvel későbbi nagy balhékhoz és a közpénzbotrányokhoz vezettek. Igen, a színházban is vannak ilyen időszakok, de ezek egy idő után lecsengenek. Az a jó, ha olyan színházi előadást tudsz színpadra vinni, amely a közéleti elemeket képes dramatizálni, és nem hangos ordítással nyomja őket az arcodba, hanem a karaktereken keresztül, finoman. Nem kijelent, hanem felkínál, és a néző eldönti maga, hogy mit gondoljon.

– Lehet akkor azt is mondani, hogy Pintér Béla színházának politikai üzenetei például azért fogyaszthatóbbak, mert nagyon jó a humora?
– A humor a legnagyobb fegyver. Képes azokat is meggyőzni, akik azt hiszik, ilyesmin nem lehet nevetni. A néző úgy ismeri fel a helyzetek fonákságát, hogy amíg benne van, nem is érzi, de kívülről látva rájön, hihetetlen, mennyire bolond világban élünk. Persze akkor a legjobb, ha közben az előadás a szívedet is csavargatja.

– Gondolta volna, hogy az az alternatív színház, amelyet Pintér Béla képvisel, így át tud törni, ennyire népszerű lesz?
– Ha mi ezt Franciaországban vagy Németországban csinálnánk, már tíz éve kaptunk volna mondjuk egy régi gyárépületet, amelyet átalakítanak, és utána folyamatosan játszunk ott négyszáz embernek. Ehhez képest itthon szétszórva, különböző helyeken megyünk színpadra minden este. Az elején, 1998-ban persze mi sem gondoltuk, hogy ez lesz belőle, csak az adott előadásra koncentráltunk, és arra, hogy olyan színházat csináljunk, amelyben van életenergia és -ösztön. Emlékszem, hogy kiküldtük Tamás Gábort, a technikusunkat, számolja meg a nézőket, és ha többen vannak, mint mi, eljátsszuk az előadást. Nem indult könnyen, de aztán a Parasztoperával sikerült áttörni.

– Till Attiláról már esett szó, Pintér Béláról is, rajtuk kívül Zsótér Sándor játszott fontos szerepet az életében. Van még valaki, akit meg kell említenünk ebből a szempontból?
– Gaál Erzsébetet feltétlenül, aki tragikusan fiatalon halt meg. Annak idején a nyíregyházi színházban engedték meg neki, hogy rendezzen. Hiába volt hatalmas tehetség, mintha nem bíztak volna benne eléggé. Igaz, nem volt könnyű ember. Utálta a megúszást a munkában, miközben bárkinél tehetségesebb volt. Nála játszottam először. Később Budapesten, a József Attila Színházban rendezett gyönyörű Pilinszky-darabot Gyerekek és katonák címmel. Ezzel meghaladta korát, sokan értetlenül nézték, hogy mit akar. Utána mint egy lánc, úgy fűződtek fel egymásra ezek az emberek. Gaálnak köszönhettem Zsótért, aki átvitt Pintér Béla társulatába, aztán rajta keresztül jutottam el Till Attilához. Sokat adtak nekem mindannyian, és szerintem én is sokat adtam nekik.

– A Tilla rendezte Tiszta szívvel című filmben, amelyben kerekesszékes bérgyilkost alakít, amatőr, sőt fogyatékkal élő színészekkel dolgozott együtt. Mennyire jelentett ez különös élményt?
– Nagyon sok mindenre rájöttem közben. Hónapokat töltöttem a Marczibányi téren, a mozgássérültek rehabilitációs központjában, végtaghiányosok között. Egy forgatás alatt sokszor van, hogy órákig csak vársz. Közben beszélgetsz az ottaniakkal, ami olyan, mintha egy lelki golyószóróval megsoroznának. Volt, akinek az esküvője előtti napon sérült meg a gerince egy balesetben, és lebénult, a másik hülyeségből kiesett a vonatból, elvesztette három végtagját. Amikor ezeket a történeteket csillogó szemmel, mosolyogva mesélik, nem hiszed el, hogy vannak ilyen erős akaratú emberek. Úgy éreztem, mintha képletesen átdobták volna nekem a labdát. Hogy ezeket nem fogod átélni, de mi felkínáljuk neked a történeteket. És ezek a történetek a filmben biztosan rajta vannak az arcomon. De ebben a szerepben ugyanúgy benne van a két másik szereplő, Fenyvesi Zoltán érzékenysége és Fekete Ádám humora, akik szintén megnyíltak előttem.

– A fizikai felkészülés sem lehetett egyszerű.
– Volt, hogy hazavittem a kerekesszéket. Akkor meredek utcában laktunk. Arra gondoltam, ha ez komoly lenne, haza se tudnék jutni. Már ott megbukom, hogy egy nyolccentis padkán feljussak. Ha valaki Csepelen lakik, és leszáll a Boráros téren, utána negyvenperces kör, hogy onnan feljusson. Valahogy azt érzed, mindig az esendők, a szerencsétlenek vannak a legkevésbé a figyelem középpontjában. Ezalatt a lelki esendőket is értem, akik nem boldogulnak ebben a világban, ahol mindent mindig meg kell oldani, meg érvényesülni kell. Én Kelet-Magyarországról származom, és megdöbbentő látni az egyenlőtlenségeket. Van, ahol öt darab tojásnak is óriási az értéke. Itt, a fővárosban meg egyesek azért visszadobnak egy több ezer forintos fogást az étteremben, mert van benne fokhagyma. Fontos ezt érzékelni, és az is fontos, hogy hasson az ember művészetére.

– A HBO sikersorozatában, az Aranyéletben simlis családapát játszik, aki fel akar hagyni a bűnözői életformával, de csak még bonyolultabbá és veszélyesebbé válik az élete. A nézők még nem tudhatják, a történet végén győztesként vagy vesztesként látjuk viszont, de kíváncsiak lennénk, hogy ön milyennek látja a hőst: erősnek vagy gyengének?
– Minden nézőpont kérdése, az is, hogy mit vagy kit tartunk erősnek. Ez a karakter például erkölcsileg megbukik, de emberileg nem. Az, hogy átver másokat, aljas dolog. Ettől függetlenül mégsem jellemtelen. Bár mocskos dolgokat csinál, szerethető. És ahogy fordul tovább a sorsa, át fog alakulni. A legnehezebb a színészetben egy teljes, hiteles embert a néző elé tenni. Sok dolgot kell tudni ehhez az életről.

– Nem szokta elhallgatni a saját botlásait, akár a magánélete rossz döntéseit sem. Úgy fogalmazott egy interjúban, hogy súlyos terheket cipel ezek miatt. E tapasztalatok mennyire segítették az Aranyélet-szerep megformálását?
– A terhektől nem lehet csak úgy megszabadulni. Annyi idősen, amennyi vagyok, nem szabad menekülni, szembe kell nézni a tényekkel. Nem szabad látszatéletet élni. Aki nem azt az életet éli, amelyet szeretne – ez igaz például az Aranyéletben játszott szerepemre is –, idegronccsá válik. Aztán esetleg megtörténik, hogy autóvezetés közben csinál egy apró, de rossz mozdulatot. Egyszer beszélgettem egy erdélyi emberrel, aki gyanakodott, hogy a felesége megcsalja. Később kirakták a házából, vissza kellett mennie a szüleihez, ami egy férfi életében nagy törés. Ő mesélte, hogy öngyilkos akart lenni, fának akart menni az új Daciájával. Azért gondolta meg magát, mert sajnálta az autót. Az én fejemben meg az járt: nem mindegy már, mi van az autóval, ha úgyis meghalsz? De ilyen a sorozatbeli szereplőm gondolkodása is, aki inkább úgy dönt, viselkedjünk végre észszerűen. Vagy szeressünk máshogyan, jobban, mielőtt még jön a teljes elmebaj.

– Személyesen könnyebbek már azok a terhek?
– Igen. Azért, mert imádni való emberek vesznek körül. A családom, a barátaim. Szerencsére nem kell egymásnak soha hazudnunk.