Van, amiben Rowling ügyesebb Jókainál

Nényei Pál arról, hogy kell-e Harry Potter az irodalomoktatásba és hogy miért ciki Toldi Miklós.

– Ön a könyveiben – a nagy sikerű Az irodalom visszavág első részében vagy éppen a Ne bántsd a Zrinyit! című művében – egyértelművé teszi, hogy az irodalmat mindennél fontosabbnak tartja, és elvárná, hogy a világ ugyanígy legyen vele. Miért?
– Az irodalom visszavág két párbeszéddel kezdődik. Az egyikben a jó, a másikban a rossz tanulóval beszélget az elbeszélő. Se a jó, se a rossz tanuló nem akar irodalommal foglalkozni, inkább lenne mindkettő jogász, mérnök, orvos, közgazdász, pszichológus, informatikus meg diplomata. Azaz normális szakmát választanának. Az elbeszélő elismeri, hogy persze nagyon nagy szükség van jogászokra, mérnökökre és diplomatákra, meg a többi rendes hivatásra is, de mivel az ember az egyetlen élőlény, amely beszél, és csak nekünk van olyan agyműködésünk, ami egyben nyelvhasználat is – ezért mégis az irodalom a legfontosabb, mert ennek leglényegibb kérdéseiről pont az irodalmi művek kapcsán lehet kompromisszumok nélkül gondolkodni. Ráadásul a nyelv és valóság kérdése nem egy elmúlt korszak problémája, hanem nagyon fontos és alapvető kérdés ma is.

– Az a benyomásom, hogy az internet hajlamosít a felületességre. Miközben az irodalom befogadásához elmélyülésre van szükség. Hogy látja, a mai internetgeneráció képes még egyáltalán az elmélyülésre?
– Nem mondanám, hogy a mai gyerekek azért, mert interneteznek, felületesebbek lennének. Viszont az internetet aktívan használó ember gondolkodása kétségkívül más lehet, mint azé, aki nem használja. Az internetező ember talán csapongóbb. Könnyebben asszociál. Az interneten fellelhető írásokban rengeteg a link, a hivatkozás, ami végül is a gondolkodás egyfajta leképeződése. Nem tehetek mást, figyelembe kell vennem, hogy a mai gyerekek így viszonyulnak a szövegekhez, és ezt az adottságot kell becsatornáznom az óráimba is. Ez egyébként nem esik nehezemre, mert rám egyébként is jellemző a hasonló csapongás, a legszélsőségesebb dolgok jutnak eszembe olvasás közben. És én is képes vagyok egészen elképesztő butaságok fogyasztásával tölteni az időt; használom és ismerem az internetet, és tudom, hogy nem ördögtől való.

– Mégis, azt gondolnám, hogy aki érettebb fejjel kezd így „tartalmat fogyasztani”, már túl van azon az időszakon, amikor – internet híján – még kénytelen-kelletlen jobban elmélyült egy-egy szövegben. Nem baj-e, ha valaki eleve internetes gondolkodással kezd bele az irodalomfogyasztásba?
– Egyáltalán nem. Ne feledkezzünk el arról, hogy az olvasásban már korábban is hatalmas paradigmaváltások mentek végbe. A régi ember például csakis hangosan olvasott, és el sem tudta képzelni, hogy olvasni némán is lehet. Sok módja van az olvasásnak. Minden műhöz másképpen kell nyúlni. Az Isteni színjátékot például nem is érdemes egyben, mint egy kalandregényt, elejétől a végéig elolvasni: érdemesebb olvasás közben nézni a jegyzeteket, a magyarázatokat, ugrálni, lapozni kell benne, hogy haladni tudjon vele az ember. Az internetben bizonyos tekintetben nagyon is benne van az olvasáskultúra megújításának lehetősége, ami egyáltalán nem baj.

– Akkor, ahogy sokan hajlamosak rá, attól sem kell megijednünk, hogy a kamaszok ma Harry Pottert olvasnak, nem pedig Jókait?
– Miért kellene? Van, amit íróként Jókai tudott jobban, de van, amiben Rowling ügyesebb. Például Rowling klasszika-filológus, latinos végzettsége révén mitologikusan gondolkodik, mítoszokat gyárt, ami ma kifejezetten korszerű. Tudja, mire való és miről beszél a mitológia, és ezt képes népszerű módon átadni az olvasónak.

– Mit értsünk mitologikus gondolkodás alatt?
– Mondok egy nagyon egyszerű példát. Ott van a mumus a szekrényben: ha az ember retteg valamitől, akkor a szekrényből az fog előjönni, amitől fél. Lehet, hogy addig nem is tudatosult benne, melyek az igazi félelmei, de mikor a szekrény kinyílik… Ez pedig maga a mítosz: a félelem megtestesül, nekem pedig meg kell találnom a megoldást: mit kell tennem a megtestesült félelemmel? Először megfogalmazódik, megtestesül, ami az agyamban van, utána valamilyen eszközzel – egyébként művészi eszközzel – megszüntetem a problémát. A Harry Potterben számtalanszor tetten érhető a mitologikus beszédmód, ezért annyira hatásos. Én csak azért nem tanítom, mert a Harry Potter által fölvethető problémákat más művek kapcsán jobban végig tudjuk gondolni – azaz számomra vannak jobb írók J. K. Rowlingnál, ahogyan – tudom, most szörnyű dolgot fogok mondani – vannak jobb írók Jókai Mórnál is.

– Például Zrínyi Miklós? Önnek van egy remek könyve, a Ne bántsd a Zrinyit!, amely lényegében Zrínyi Miklós rehabilitálására vállalkozik. A Szigeti veszedelem olvasására is rá tudja venni a diákjait?
– Az nem könnyű dolog, hiába csodálatos szerző Zrínyi. Igaz, minden évben vannak diákok, akik megszeretik, és minden évben vannak sokan, akik meg nem. Ugyanakkor voltak megdöbbentő élményeim a régi magyar irodalommal kapcsolatban. Például volt olyan diákom, aki Bessenyei György nagyon fura vígjátékára, A filozófusra „kattant rá”, másokkal pedig a Bánk bánról beszélgettem még hetekig az olvasása után. Minden azon múlik, a tanár hogyan tárgyalja az adott művet a diákokkal – és hagyja-e őket is gondolkodni. Ami a Szigeti veszedelmet illeti, én világéletemben nagyon szerettem, valahogy kezdettől éreztem, hogy valami nagy titkot rejt, csak nem tudtam megfogni, mi ez a titok. Talán azért írtam róla egy egész könyvet, mert nekem volt rá szükségem – amiről írni kell, avval az ember elég intenzív kapcsolatba kerül. Hogy valaha megváltozik-e a Zrínyiről kialakult képünk, nem tudom; de ha csak két emberben elindítok valamit, nekem már megérte. Egyébként a Szigeti veszedelemmel kapcsolatos egyik legnagyobb félreértés, hogy önálló mű, miközben valójában egy kötet része. Erre mi történik? Most van a Zrínyi-emlékév, és újra kiadták magában, a hozzá tartozó versek nélkül, kivágták a kötetből – azaz sokadszor piacra dobták megcsonkítva. Ezek a dolgok nehezen változnak. Amúgy is régi hagyomány Magyarországon a verseskötetek negligálása: kevésszer jut eszünkbe, hogy egy költő nemcsak egymástól független verseket írhat, hanem verseskötetet is szerkeszthet. De ettől még vannak kötetben gondolkodó költőink. Még kortársak is. Varró Dániel Szívdesszert című kötete is ilyen: nem egymásra dobált versek halmaza, hanem egy pontosan szerkesztett kompozíció, amelynek a váza egy szonettkoszorú. Mi viszont legnagyobb költőinket is gyakran időrendben olvashatjuk csak. Először Horváth Iván hívta föl a figyelmemet arra József Attila kapcsán, hogy nézzék csak, itt ez a vers, az a címe, hogy Versek végére. És ott volt valahol a költő életműkötetének közepén. Hát hogy került oda? Az időrend miatt. De hát azt József Attila a Szépség koldusa című első kötetének záródarabjaként írta! Mit keres ott? Kiszakítva a kötetben elfoglalt helyéből… Az a tapasztalatom, hogy akinek van kritikai kiadása (Petőfi, József Attila stb.), az a kritikai kiadás megjelenésétől megszűnik kötetkomponáló költőnek lenni. Akinek nincs, az még – jobb híján – az összkiadásokban is köteteivel szerepelhet. Ady Endrének még nincs kritikai kiadása, ezért a köteteit olvassuk. Szegény József Attila rosszabbul járt. Ez a helyzet hibás filológusi hozzáállás eredménye.

– Zrínyiről állítja, hogy a maga idejében világszínvonalú volt, és olvasva lelkesült sorait ezt el is hisszük. De mi a helyzet a későbbi magyar irodalommal? Hol helyezkedik el világviszonylatban?
– Zrínyi valóban a legnagyobb barokk mesterek sorába tartozik. Ezt azonban a maga korában nemigen vették és vehették észre; művei alig jutottak el barátain kívül másokhoz. Politikusi életműve világhírű volt; de amiben igazán nagy volt, amiben igazán maradandót alkotott, a költői életműve, rejtve maradt. Aztán jött a reformkor, amely elsősorban romantikus hőst látott benne, nem költőt; hiszen akkoriban épp a nemzetépítés volt soron. De világos, hogy a politikai érdeklődés megint rátelepedett a művészire. A politikai nemzetépítés korszakai a művészeket ritkán engedik tisztán művészi gondolatokkal foglalkozni. A magyar irodalom első igazán nagy korszaka szerintem a Nyugattal jött el. Akkor kerültek össze olyan agyak, akik együtt csodálatos szellemi koncentrációt hoztak létre. A Nyugat világviszonylatban is a legjobbak közé számított. Úgy tűnik, a Nyugat előzmény nélkül bukkant elő, pedig nem: a korszerű, wittgensteini nyelvfilozófia előzményei ott vannak például Vörösmartynál, a korszerű, freudista pszichológiai gondolkodás Aranynál; de mégis, ami a Nyugat körül történt, az felfoghatatlan; főleg, hogy épp csak akkoriban léptünk ki abból a nemzeti dagonyázásból, amely 1900 körül már tényleg rémisztően anakronisztikus volt. Egy példát hozok: Arany 1846-ban megírta a Toldit. Egy izompacsirta, farkastaposó, malomkő-hajigáló hőst. Egy figurát az 1300-as évekből, aki a XIX. század közepén már teljesen anakronisztikus, hiszen Széchenyi és Kossuth idejében, a reformkorban már rég lehet tudni, hogy a nemzet jövője nem az izom, hanem az ész. Két évvel később Arany megírta a Toldi estéjét, lényegében megírta a Toldit újra, és ebben a műben hősünk már konkrétan nevetségessé válik az izmaival, egy letűnt kor maradványa, és amikor találkozik az olaszos műveltségű diákokkal, persze sajnáljuk, de közben átérezzük, hogy amit ő képvisel, annak leáldozott. Erre a magyar közönség mit csinál? Továbbra is Toldiért rajongunk a hatalmas izmaival, és nem jövünk rá, Kosztolányira miért volt akkora hatással Arany annak idején. Nem a muszklik miatt.

– Azt mondja, a Nyugat sok szempontból előzmény nélküli volt. Ennek nem lehetett az is az oka, hogy sok asszimilálódott zsidó szerző tartozott ebbe a körbe, akik talán frissebben, más látásmóddal viszonyultak nagy alapkérdésekhez, mint nem zsidó társaik?
– Ha jól értem, a máig húzódó urbánus-népies vitát vetíti erre a korra, amelyben az urbánusok lennének a zsidók, a népiek pedig a magyarok. Ha radikális vagyok, azt felelem erre, hogy ezek a szerzők magyar nyelven írtak és a magyar nyelvről gondolkodtak. Ez esetben ez a kérdés politikai probléma és nem irodalmi. Ha máshonnan nézem, lehet benne igazság: a zsidóság több ezer éves gondolkodási hagyományában erőteljes szerepe van a nyelvről való gondolkodásnak. Az irodalom visszavág második kötetében sokat írtam a zsidóság és a nyelv elképesztően izgalmas viszonyáról. Épp a múlt századelőn kezdődött a zsidóság vallástalanná válása, és ennek következménye lehetett, hogy a zsidó vallás filozófiája átkerült a polgári valóságba; a bibliai gondolkodásból művészi kérdések lettek. Nem értem amúgy, miért fáj valakinek – mert persze nem vagyok vak, tudom, hogy van, akinek fáj –, hogy a magyar irodalomnak létezett egy olyan vonulata, amely kilépett a konkrét politizálásból? A művészi problémák végső soron sokkal fontosabbak, mint a politikaiak.

– Politikai megosztottságaink mindenesetre zavartalanul élnek tovább, és nemegyszer gátolják szellemi felszabadulásunkat is. Véget érhet ez valamikor?
– Előbb-utóbb muszáj lesz véget érnie. Be kellene látnunk, hogy régen nagykorúak vagyunk. Ahogy Toldi az izmait mozgatja, az csoda aranyos, de igazából már akkor nagykorúak voltunk, amikor Arany őt megírta. Már rég nem azzal kellene foglalkoznunk, hogy mi a magyar, mi a nemzet, meg hogy Görgey áruló volt-e. Ki kellene lépnünk végre a reformkorból, mert a reformkornak vége, és kész.